8. ~Kétségek és üzenetek.*

Már a ház előtt álltunk. Út közben nem sokat beszéltünk. Én nem akartam megszólalni, mert akkor egyből rám terelődik a szó. Rebeccának nem tudom, miért volt ilyen kedve. Azt hittem be nem áll a szája egész úton olyan lelkes lesz. De tévedtem. Nem volt rossz kedve, csak elvolt a gondolataival. Valamin nagyon agyalt.

Egy ideig még tűrtem, de mikor a vacsoránál is ilyen volt (ami amúgy nem volt nagy szám, csak szendvics a kanapén), akkor rákérdeztem.

- Na jó. Ki mondott és mit, hogy ilyen szar kedved van?

- Senki és semmit. És nincs szar kedvem.

- Rebecca nekem nem tudsz hazudni. Ki vele!

- Hát jó. – nézett rám. – Mikor moziztunk, mi nem igazán néztük a filmet Zayn-nel.

- Ez feltűnt. És?

- Hát mindenről beszélgettünk. Nagyon elvoltunk. Jó kedvem volt vele. Mindig nevettünk, de persze csak halkan. Egyszer hátranéztem. A te tekintetedet kerestem, de te nem voltál ott. Láttam, hogy Louis sincs sehol, gondoltam egyből, hogy vele vagy. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy ránéztem Liam-re. – hajtotta le a fejét.

- Ez miért baj? – nem értettem.

- Mert Liam olyan szomorúan, de egyben mérgesen is nézett rám, hogy olyan érzésem lett, mintha egy kést döftek volna a gyomromba. Nem értettem miért néz rám így. Megragadta az a bús szem a tekintetem, és nem engedte el. Aztán egyszer visszafordult a film fele. De láttam, hogy érzi még figyelem, és összezavarodtam. Majd én is visszafordultam Zayn fele. Ő egyből kiszúrta, hogy nem vagyok olyan, mint voltam. Rá is kérdezett. Azt hazudtam, csak miattad vagyok ilyen ideges, mert eltűntél. Aztán meghallottuk, ahogy Louis azt üvölti „talált”. Megnyugtatott, hogy együtt vagytok fönt és elvagytok. Hallottunk még pár kiabálást, aztán Harry-nek elege lett és felment. De nem mutathattam, hogy még mindig baj van, szóval jó képet vágtam, és játszottam a nyugodt, jókedvű lányt.

- Jaj Rebecca, ezt ne vedd magadra. Lehet csak valami olyan volt a filmben, ami ezt váltotta ki belőle. Vagy éppen valami eszébe jutott, és te csak véletlen áldozata lettél kedvének.

- Lehet. Amúgy mi volt az a sok kiabálás? Mi történt?- méregetett sunyi szemekkel.

- Beszéltem Rosalie-val és…- elmeséltem neki, hogy felvettek, hogy beszorultunk, csak a sérülésről nem mondtam egy szót se.

- És a konyhába mi történt? – de csak rákérdezett.

- Semmi csak ittunk. Halál komolyan.

- És Harry még szomjas volt, igaz? – nevetett, és mondta gúnyosan.

- Pontosan. Jaj ne kezd már te is. Tényleg ez történt. – most tényleg meggyőző volt a hazugságom. Pedig amúgy nem vagyok jó füllentő.

- Jó, jó. Elhiszem. – adta meg magát.

- Amúgy az is lehet, hogy bejössz Liam-nek, és azért nézett rád úgy. – mondtam gonoszul.

- Dehogyiiis. Kizárt. Én? Liam-nek? Dehogyiiis.

- Most miért ne?

- Mert ő olyan… érett, zárkózott, okos, kedves, izmos, jóképű pasi. – a végére egészen átment dicséretbe.

- Akkor neked is bejön, igaz?

- Hát… De Zayn is cuki, és nem néz rám úgy, mintha megöltem volna egy rokonát.

Erre elkezdtem nevetni.

- Nem is te lennél, ha nem a pasikon járna az eszed.

- Azért te se panaszkodhatsz Harry-vel meg Louis-sal. – vágott vissza.

- Louis csak a barátom.

- Oké. De ezt ő is tudja? Ja és Harry? Ő mi?

- Igen tudja. Gondolom. Remélem. Nem tudom. – vallottam be. – Ó jaj.

Rebecca csak nevetett.

Még beszélgettünk egy csomót, de azért hamar lefeküdtünk. Kivoltunk. Igaza volt Simonnak. A fiúk tényleg olyanok, mint öt kisgyerek, csak nagyba. Pont ugyanolyan fárasztóak… de cukik is. Éppen a pizsimet vettem, mikor rezgett a telefonom. Felkaptam, és megnéztem.

„ Egy üzenet ”

Megint.

Megnyitottam. Ez állt benne:

„ Haragszol rám? ”

Nem tudtam ki, szóval ezt írtam:

„ Ha megmondod ki vagy, megmondom. ”

Jött az üzenet, de nem ettől a titokzatos személytől. Az ő neve már el volt mentve. Louis írt.

„ Hogy telik a csodás éjszakája egy csodás lánynak? ”

Egyből visszaírtam.

„ Ó. Köszönöm jól. Neked?”

Aztán visszaírt az idegen.

„ Harry vagyok. : D Na haragszol?”

Elmentettem a számát, aztán visszaírtam.

„ Miért haragudnék? ”

Majd Louis-tól is jött válasz.

„ Jobb már nem is lehetne. Nem vagy fáradt? ”

„ Hogyhogy? Nem. Te? ”

Nem értettem. Aztán egyszerre két üzenet.

Harry:

„ Amiért nem szóltam a többieknek a kezemről. ”

„ Nem haragszom, de tudom, hogy ennek nem lesz jó vége. Akkor majd várhatod azt a mondatot, hogy: Én megmondtam. : ) ”

Louis:

„ Én? Fáradt? Most csak viccelsz, ugye?”

„ Ó jaj elnézést. A nagy Louis Tomlinsonnal beszélek. : D ”

„ Bizony, bizony. ” – jött is a válasz.

Közbe Harry is visszaírt.

„ Kétlem. Minden rendben lesz. Ígérem. ”

„ Remélem is. Amúgy hogy van a kezed? ”

„ Jól. ”

„ Kár volt kérdeznem. Úgyse mondasz igazat. Na de én most megyek aludni. Jó éjt. ”

Írtam Louis-nak is.

„ Én most már alszok. Jó éjt Louis. ”

Harry írt elsőnek választ.

„ Jó éjt. Majd holnap találkozunk. ”

De Louis se maradt el a válasszal.

 „ Rendben. Álmodj szépeket! ”

Betettem a telefonom a párnám alá, ahogy szoktam. És elaludtam. Nem nagyon ment. Arra gondoltam, kár volt elbúcsúzni a fiúktól. De most már nem írhatok rá valamelyikre, hogy mégse alszok. Az nagyon gáz lenne. Szóval csak feküdtem az ágyban csukott szemmel, és agyaltam. Furcsa, de én pont akkor tudok elaludni, ha gondolkozok. Más meg pont akkor mikor nyugodt, és nem gondol semmire. Nekem úgy sose ment.

Éppen azon járt az eszem, amire Rebecca ébresztett rá. Ami most már a legnagyobb félelmemmé vált. És ez beigazolódott. Attól tartok Louis belém zúgott. De persze az is lehet, hogy csak kedves akart lenni, azért írt ilyen köszönést. Ami mellesleg nagyon aranyos volt, és cuki. Megszerettem Louis-t, de csak, mint barátomat. Remélem ebből nem lesz baj. Kitudja. Lehet pont ez fog véget vetni ennek az álom-munkának. Ez a gondolat volt az utolsó emlékem. Utána minden fekete. Elaludtam. Végre nem agyaltam. Csak álmodtam.