7. ~Pech és kötelesség.*

- Attól tartok beszorultunk. – néztem rá ijedten.

- Na ne. – jött a válasz.

Mindketten elkezdtük nyomni az ajtót. Én Harry felé fordulva vállal nyomtam, Ő mindkét kezével teljes erejéből tolta. Aztán egyszer csak egy még nagyobb reccsenés. Fel se fogtam mi történt.

A következő kép, hogy zuhanunk, aztán már én háttal fekszek a földön, Harry pedig fölém tornyosul. A fejem mellett támaszkodott mindkét kezével, nehogy rám nehezedjen teljes súlyából. A szemébe néztem, és rajta is látszódott, hogy megijedt.

- Harry, álljunk fel! – fogtam meg a karját. 

- Ssssz- de a válasz ennyi volt.

Egyből elkaptam a kezem. 

- Megütötted a kezed?

- Nem.

- De hallottam, hogy fáj.

- Nem fáj.

- Gyere.

Kimásztam alóla, és óvatosan feltámogattam először csak ülésbe. Ekkor vettem észre, hogy az ajtó felső „csavarja” kitört, és csak az alsó tartotta a helyén. Szóval félig lógott. Mi csak ott ültünk. Hozzáértem a kezéhez. Semmi. Most a csuklóját fogtam meg. Nem szólt egy szót se, de láttam, hogy megfeszül a karján az izma. Szóval csak fáj neki.

- Tudom, hogy fáj.

- De nem fáj. – erősködött.

Ekkor, lépteket hallottam. Niall nézett fel az emeletre. Meglátott minket, aztán ijedtség telepedett meg az arcán. Még visszakiabált.

- Én mondtam, hogy hangot hallottam, és történt is valami. Gyertek gyorsan.

Aztán még több lépés. Közben Niall már odaért.

- Mi történt? – nézett az ajtóra.

- Bevágta a huzat az ajtót, és mi meg bent rekedtünk. – meséltem.

- Ti jól vagytok? – kérdezte Rebecca, aki közbe odaért, és mindent hallott. Az egész csapat körülöttünk állt.

- Jól. – vágta rá Harry egyből.

Értetlenül néztem rá. Aztán éppen nyitni akartam a szám, de megszorította kezem. Olyan erősen, hogy nagyon fájt. Nem szóltam egy szót se. Becsuktam a szám.

- Az ajtóhoz majd hívunk egy szerelőt, ne aggódjatok miatta. Az a lényeg, hogy ti jól vagytok. – mondta Liam.

Szemrehányóan néztem Harry-re csak úgy, hogy ő lássa.

Miért nem szólhattam, hogy megütötte a csuklóját? Biztos vagyok benne, hogy nagyon fáj neki. Zayn leütötte a másik „csavart” is, majd neki támasztotta az ajtót a falnak. Felálltunk, hogy lemegyünk. Figyeltem. Harry izmai megfeszültek, és összeszorította a fogát, mikor feltolta magát a kezével.  Lementünk a konyhába.

- Már vége a filmnek?- kérdezte Harry.

- A film. – kapott észbe Niall. – Befejezzük? Még csak most jön a jó rész.

- Menjünk. – hagyta rá Zayn.

Mindenki elindult a nappaliba.

- Mindjárt megyek én is, csak iszom. – mondtam. – Te is szomjas vagy Harry? Helyes. – fogtam meg az ép karját választ nem várva.

Már mindenki kiment.

- Tudom, hogy fáj. – mondtam.

- Mi? – adta a hülyét.

- Ne nézz már teljesen bolondnak! Miért nem mondtad meg? Baj is lehet!

- Nincsen semmi baj.

- Harry kérlek, mondd el, miért nem akarod, hogy tudják.

- Jó. – hagyta rá. – Tudod, ha megtudják, Liam biztos kihívja az orvost, és az a múltkor leszögezte, mindent megtesz, hogy kitegyen a bandából. Szóval biztos kitalál valami indokot, amiért nem mehetek el hétfőn a koncertre.

- Az orvos miért akarna neked rosszat? – értetlenkedtem.

- Nem tudom. De ezt így megmondta a szemembe.

- Szerintem csak valamit félre értettél.

- Nehéz lett volna félre érteni.

- Jó. – hagytam rá. – De akkor hadd nézzem meg a karod. Látom, hogy fáj.

- De nem fáj. Miből gondoltad, hogy igen?

- Mindig megfeszülnek az izmaid, és összeszorítod a fogad, mikor hozzáér valaki, vagy ha rátámaszkodsz. – rándítottam meg a vállam.

Elismerően lehajtotta a fejét, és levette a pólót. Nem lehetett fájdalommentes ez a mozdulat.  Megvillant az izmos felsőteste. Pólóban nem is látszott, milyen szépen befészkelte magát a hat kocka a helyére. Álltam volna még nézni, de lépnem kellett.
- Miért vetted le a pólód? Csak a csuklód akarom látni.
- A vállam is fáj egy kicsit. - pirult el.
Közelről is megvizsgáltam a vállát is és a csuklósát is. Nem látszott rajtuk semmi. Nem is volt feldagadva egyik sem, szóval nem tört el.

- Tudod mozgatni a csuklód?

- Igen, de nem fájdalommentes. –mozgatta meg.

- Szerintem meghúzódott, amikor hirtelen rátámaszkodtál, mert nem akartál rám esni. Igaz?

- Aha. – hajtotta le a fejét.

- Harry, nagyon muszáj elmenned arra a koncertre?

- Nem akarok csalódást okozni. – hajtotta le a fejét, és folytatta szégyenlősen – Tudod a rajongók nélkül nem lenne One Direction. Nem lenne banda, nem lennénk híresek, nem találkoztunk volna. Nélkülük nem lenne ez az egész. Ők váltották valóra az álmomat, álmainkat, és hála nekik ez életem legszebb időszaka. Nem akarom, hogy csalódjanak bennem.

- De biztos megértenék, hogy bajod esett. – megöleltem. Meglepett mennyire különböznek a fiúk a többi hírességtől. Ők olyan… emberiek. Nem vesztették el a fejüket, mikor mindenük megvolt. Nem lettek arrogánsak és beképzeltek. Megmaradtak önmaguk.

- És mi van azokkal, akik nagy nehezen szereztek jegyet a koncertre. Minden reményük abban van, hogy most találkoznak velünk, köztük velem is, és én nem leszek ott. – suttogta. Megviseli ez az egész, és úgy éreztem már kezd belefáradni. Sok ez neki.

Nagyot sóhajtottam. Eltoltam magamtól.

- Harry, megértem, hogy nem akarsz csalódást okozni. De hidd el, mindenki megértené.  Sőt lehet, ha elmondod a többieknek, közösen kitalálunk valamit, és megoldódik ez az egész.

- Nem. Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek! – lett határozott.

- De Harry...

- Semmi de! Ígérd meg!

- Szerintem ez nem jó ötlet. – dadogtam.

- Kérlek Leah. Ígérd meg, hogy nem szólsz senkinek! – olyan édesen nézett a szemembe, hogy elgyengültem. Tudtam, hogy ezt még meg fogom bánni. Éreztem.

- Jó. – mondtam kelletlenül. – De ezt akkor sem tartom jó ötletnek.

- Köszönöm. – majdnem kiszorította ölelésével belőlem a szuszt, pedig csak fél kezével szorított. Éreztem teste melegét.

- Harry… nem… kapok… levegőt. – nyögtem.

Gyorsan elengedett. Hálásan nézett rám.

- Nagyon köszönöm. Menjünk vissza.

- Menjél. Mindjárt megyek én is. - elindult ki a konyhából, majd eltűnt a folyosó mögött.

A pólóm még mindig meleg volt a meztelen felsőtestétől. Te jó ég! Észbe kaptam. Gyorsan megfogtam a pólóját, és elkezdtem rohanni utána. Fel se tűnt neki. Átfutott az agyamon, hogy mi lesz, ha nem érem el időben, ha félreértik a helyzetet. Azt nem akartam. Hogy lehet Harry ilyen? Csak pörgött az agyam rohanás közben. Éppen kifordult volna folyosóra, ahonnan már látni lehet a nappaliból. Elkaptam a karját. Értetlenül nézett rám. Felmutattam a pólóját. Majd szégyenlősen elvette. A szájával hangtalanul egy „köszi”-t formázott. Fájdalommal, de felvette. Visszamentünk a nappaliba együtt, és leültünk a volt helyünkre. A filmen éppen a nagy egymásra találás volt, ami egy csókcsatával ért véget. Sokat nem láttam belőle. Nem is nagyon érdekelt. Vége a filmnek… Hittem én, de még bemutatták, ki hogyan él 10 év múlva. Ebből se értettem semmit. A többiek nevettek azon, ki hogyan végezte. Legközelebb megnézem. Ha lesz legközelebb. De ha nem azt is túlélem. Liam kikapcsolta a filmet, majd mindenki elkezdett mocorogni. Megigazítottat, a ruhájukat, hajukat, megmozgatták elgémberedett végtagjukat. Harry eléggé merev volt. Gondolom nem akarta mozgatni a karját.

Mindenki szomjas volt, szóval kimentünk a konyhába. Hatalmas pohárral ittak a kukoricára. Aztán Harry mindent lerombolt. De legalább nem én szóltam el magam. Tartottam magam az ígéretemhez.

- Louis, lökd ide a Fantát. Szomjan halok. – mondta.

- Ti nem az előbb ittatok? – gyanakodott Louis.

Harry-nek leesett mit is mondott, és ijedten rám nézett.

- Mi lehetett 10 perce itt. – indult be Zayn fantáziája.

- Semmi csak, még szomjas vagyok.

- Aha, aha. – mondta Niall.

- Hagyjuk már. – egészítette ki Louis.

- Duma. – szólt hozzá Zayn is.

Én csak sunyítottam. Nem akartam, hogy nálam is rákérdezzenek. Erre nem szólt semmit Harry. A fiúk gonoszan összenéztek, aztán körém álltak.

- Na? – Louis

- Mi na? – játszottam.

- Mi volt?

- Mikor? Hol?

- Itt. 10 perce.

Gyorsan ránéztem a telefonom órájára, aztán vigyorogva, gúnyosan megjegyeztem.

- Elmondom. – a fiúk szeme felcsillant, Harry pedig ijedten nézett rám Niall válla alól. – Kérlek szépen 10 perce egészen konkrétan semmi se történt a konyhába. Ugyanis mindenki a nappaliba volt.

Nagy sóhajok jöttek körülöttem, Harry pedig megkönnyebbülten egyenesbe ült.

- Chhh. – játszotta Louis a megsértődöttet. – Ok.

Azzal otthagytak, és leültek egy-egy székre.

Mindenki ivott, aztán még elbeszélgettünk. Mire vége lett a beszélgetésnek, már hét óra volt.

- Nekünk ideje indulni. – mondta Rebecca.

- Máris. – biggyesztették le az ajkukat a fiúk.

- Már hét óra. Próbaidőn ennyi jár. – mondtam viccesen.

- Már nem vagytok próbaidőn. – emlékeztetett Louis.

- Sajnálom, de tényleg mennünk kell. – szomorkodott barátnőm.

Kimentünk az előszobába, és felvettük a cipőnk, meg a cuccaink.

- Holnap reggel várunk titeket. – mondta kedvesen Liam.

- Jövünk majd. Csak legyetek akkor ébren. – nevettünk. – Sziasztok.

- Sziasztok. – kaptuk a választ.

Elindultunk haza. Nem kellett sokat sétálni. Szerencsére.