20. ~Halasztani kell még azt a beszélgetést...*

Itt az új fejezet. Jó szórakozást. Ha teszik, jöhetnek a vélemények.

20. ~Halasztani kell még azt a beszélgetést...*

Leah szemszögéből:

Reggel van. Nem hiszem el. Máris? Olyan mélyen aludtam. Nem csoda. Jó helyen vagyok. Hol is? Harry karjaiban. Harry! Kilestem a pilláim között. Háttal feküdtem a fiúnak, de az egyik keze (a törött) a fejem alatt, a másik a hasamon pihent. Hogyhogy ilyen meleg a keze? Lenéztem. A pólóm felcsúszott, méghozzá elég szépen. Ha valaki benyitott volna, vagy ha Harry hamarabb kel fel, mint én, az elég kínos lett volna. Bele se merek gondolni. De, hogy csúszott fel ennyire. Göndörke biztos nem tud róla, hisz akkor van egy olyan érzésem, hogy nem a hasamon lenne a keze. Gyorsan lehúztam a pólóm, majd sóhajtottam egy nagyot, és megpróbáltam úgy nyújtózkodni, hogy Őt ne keltsem fel.

Nem sikerült. Felkelt, és ahogy érzékelte, hogy én is fent vagyok, nyomott az arcomra egy puszit, majd a nyakamba fújt. Eléggé csikis vagyok szóval ezt nem nagyon bírtam.

- Harry, hagyd abba. – fordultam a hátamra.

Elhajolt, és szemembe nézett. Azok a csodás zöld íriszek. Rabul ejtettek. Egyszerűen imádom az arca minden egyes centijét. És abban a pillanatban, ahogy ezt kiolvasta a szememből (vagy valami hasonlót), a szája arra az irtó édes féloldalas mosolyra húzódott. Nem bírtam neki ellenállni. Nem is kellett. Felém tornyosult, majd az ajkaink összeértek. Engedtem, hogy a szám szétnyíljon, és Ő ezt kihasználva már kutatott is az én nyelvem után. Megtalálta, és összefogtak. A szívem kalapált. Egyik kezemmel a hajába túrtam, a másik magam mellett pihent. Elmosolyodott. Megfogta mind két kezem, és a fejem fölött összekulcsolta őket.

Soha nem szerettem, ha „lefognak”, de ez valamiért tetszett. Én sem tudom elmondani, miért. Talán a partnerem miatt. Sőt biztos. Ott, abban a pillanatban nem akartam elengedni soha, de soha. Nem akartam, hogy ennek vége legyen. Azt akartam, hogy álljon meg az idő, és örökre ilyen boldog legyek, mint abban a momentumban. Harry-vel… önmagam voltam. Nem kellett attól félnem, hogy ha megismer, nem tetszek neki, bár csak pár napja ismerem. Az a fal, amit az évek során, az igazi énem elrejtésére építettem magam köré, kezdett leomlani. Először csak egy szikla hullott a porba, majd ahogy gyorsult a levegővételem, és a nyelvünk tempója, már egész szakaszok dőltek a végtelenségbe. Szó szerint szétrobbant a falam. Lehullott a lepel, és önmagam voltam. Ezt vagy megbánom, és kezdhetem előröl építeni, vagy könnyebb lesz minden. Harry-vel olyan egyszerű és nagyszerű volt minden.

Ajkaink nagy nehezen elváltak egymástól, és levegő után kapkodtunk. Imádom ezt az érzést.

- Egyre több darabját. – suttogta. Nem értettem.

- Tessék? – és a hasára ültem.

- Azt mondtam: Egyre több darabját. – mosolygott.

- Ezt meg hogy érted?

- Tegnap azt mondtam: Elloptad a szívem. Ma azt mondom: Egyre több darabját lopod el. – először meglepődtem, hogy ennyire… romantikus, és aranyos tud lenni. Aztán észhez tértem, elmosolyodtam.

- Köszönöm.

- Ugyan mit?

- Hogy ilyen aranyos, és édes fiút kaptam. – majd lehajoltam, és én csókoltam meg. Nem kellett várnom. Szinte egyből összetalálkoztak nyelveink. Még el se hagyták igazán egymást. Nem tudok betelni vele. Mohón kebeleztük be egymás ajkát. Én ismét a hajába túrtam, míg Ő a derekam vonalán húzgálta végig az ép kezét. A mellkasunk összeért, és éreztem, ahogy dobog a szíve. Hihetetlenül gyors volt. Már szinte megijesztett. Eltávolodtam, majd ránéztem.

- Jól vagy?

- Miért ne lennék?

- A szíved… Csak úgy száguld. – elnevette magát.

- A tied se semmi.

- Jól van már. Mennyi az idő? – nevettem.

- Nem tudom, hol a telefonom.

- Várj. – lepattantam róla, majd a táskámban kezdtem el kutatni. – Megvan. 10 óra plusz két nem fogadott.

- Ki az?

- Anyáék. Otthon most 11 van. Muszáj felhívnom őket.

- Hangosítsd ki!

- A múltkor is megszívtam. Most nem.

- De a múltkor Louis szólt bele, én csak akkor, mikor megengedted. De ígérem, most nem szólok egy szót se.

- Hát legyen. – ezt megint meg fogom szívni, de nem baj.

Visszahívtam őket. Egy idő után leroskadtam az ágyra, szorongattam a telefonom, és bámultam a semmibe.  

- Mi baj Leah? – ölelt meg Harry hátulról. Megráztam a fejem. – Látom, hogy van valami. Mi történt a szüleiddel?

- Semmi. Pont ez az. Pont olyanok, mint régen. Magasról leszarnak. Nem érdekli őket, mi van velem. Anya nem veszi fel, Apa meg ki van kapcsolva. – hajtottam le a fejem.

- Sajnálom Leah. – Bújt hozzám hátulról. Jól esett érezni a meztelen felsőteste melegét. El sem hiszem, hogy ez az egész… Ő maga. Hogy engem vígasztal most itt, ahelyett, hogy rajongók ezrei közül válogatna. – És a nővéred? Ő mindig veled van.

Elkezdtem tárcsázni Rosalie számát. Egyet se csöngött és felvette. Hatalmas megkönnyebbült mosoly terült el az arcomon. Kihangosítottam.

- Szia Leah. – kiabált bele.

- Szia Rose. Anyáék ott vannak?

- Nincsenek sajnos. Anya nem tudom, hol van, Apa meg egy megbeszélésen.

- Gondoltam. Senki se vette fel a telefont.

- Jaj Leah. Úgy sajnálom. Tudod milyenek. Nézd el nekik.

- Tudom-tudom.

- És? Mi a nagy helyzet Londonban?

- Semmi. Minden csodás.

- Leah… - mondta dorgálón.

- Igen?

- Ismerem én ezt a hangsúlyt. Ki a szerencsés kiszemelt? – elpirultam Harry pedig belenevetett a nyakamba.

- Rose. Magyarul. – váltottam át én is. Így Harry semmit nem értett, max. csak a nevét.

- Ez nem ér. – suttogta Harry a nyakamba.

- De-de. - súgtam vissza.

- Ki van ott melletted Leah, hogy magyarul kell beszélnünk?

- Harry. – erre az említett is felfigyelt, hisz érti a saját nevét.

- De gonosz vagy, hogy magyarul beszéltetsz.

- Tudom. – néztem a fiúra, aki semmit nem értett az egészből csak annyit, hogy róla van szó.

- Na, mi az, amit nem szabad hallania?

- Hol kezdjem Rosalie?

- Az elején. Még a munkátokról se sok mindent hallottam, szóval a legelején, egészen a ma reggelig.

- Rendben… – mindent elmeséltem. Simon-t, a mozizást, a próbát, a kirándulást, a tengerpartot, a csókot, a kéztörést, a tegnap estét és a ma reggelt. Közbe Harry párszor felfigyelt a nevekre. Azok az egyetlen szavak, amiket értett. Rose alig szólt pár szót, de hol édes, hol elszörnyedt sóhajokat hallatott. Még az érzéseimet is elmondtam.

- Figyelj Leah! Ha tényleg ennyire szereted, akkor nagyon becsüld meg. És nézd el neki azokat a dolgokat, amikről nem Ő tehet, egyszerűen csak a neve.

- Ezt meg hogy érted?

- Például a média. Arra céloztam. – mondta ezt már angolul.

- Rendben. Erre még nem is gondoltam. Igyekszem.

- Jobbulást Harry. És óvatosan a koncerten.

- Köszi Rose. Igyekszem. – nevetett zavartan Harry. – Jó gonoszak vagytok, hogy direkt úgy beszéltek, hogy én ne értsem.

- Bocsánat. Az én ötletem. – szólaltam meg.

- De miért nem hallhattam azokat, amiket már eddig is tudtam?

- Mert nem csak a tettekről volt szó, hanem az érzésekről is. – szólalt meg drága nővérkém.

- Azokat meg majd elmeséled. – puszilta meg a nyakam.

- Vagy nem. – mondta Rose, de szerencsére magyarul.

- Mit mondott?

- Mindegy. – hárítottam.

- Rose köszönöm.

- Ugyan mit Leah?

- Hogy legalább te felvetted a telefont. – sóhajtottam.

- Igazán nincs mit. De én a helyedbe inkább hálás lennék, hogy még húzhatom az időt.

- Ezt meg hogy érted?

- Én nem vágynék nagyon arra, hogy elújságolhassam Anyának, hogy öt fiúval vagyok egy házban, és mindenhova velük kell mennem.

- Ebbe van valami. – nevette el magát Harry.

- Lehet, még az egy hónap letelte előtt hazahívnak, lényegtelen szereztél-e munkát vagy sem.

Összenéztünk Harry-vel.

- Neeee. Rose. Léci. Segíts. Mi t tegyek?

- Én mégis hogy segíthetnék? – adta a hülyét.

- Rose, az én kedvemért. Puhítsd meg a szüleiteket.

- Te csak maradj ki ebből Göndörke. – löktem meg.

- Hagyd csak Leah. Megteszem, amit tudok.

- Köszi Rosalie. Imádlak. – kiabált a telefonba Harry.

- Ó. Köszönöm. – olvad nővérkén.

- Na, gyerekek. Ideje menni. Harry, gyógyulj. Leah, te pedig vigyázz a pasidra, mert több millió ember a konkurenciád. – nevetett.

- Nincs egy konkurenciája se. – szólalt meg Harry.

- Úgy legyen. Sziasztok, és puszilok mindenkit.

- Szia. – köszöntünk el egyszerre.

- Na, milyen érzésekről volt szó? Meg mire célzott Rose a médiával?

- Ezt már sose tudod meg Göndörke. – nevettem.

- Mibe fogadunk?! – és elkezdte puszilgatni a nyakam.

Kirázott a hideg. Ez a furcsa hűvös érzés ide-oda járkált a testemen minden egyes puszijára, majd megállapodott a hátam alján. Kellemes, de egyben kellemetlen érzés is volt egyszerre. Becsuktam a szemem. Lement a vállamig, majd vissza. De ezúttal végigment az állam vonalán. Én elfordítottam oldalra a fejem, hogy ne kelljen előrehajolnia. Elért a számig, de nem csókolt meg, ami rettenetes érzés volt. Majd a fülembe súgta:

- Na?

- Nem szeded ki belőlem. – mosolyogtam még kicsit kábán, majd felálltam, és nyomtam egy gyors csókot a szájára. Megfogytam a cuccom, és elindultam ki.

- Lezuhanyozok. – azzal eltűntem.