III. 9. ~Pussy cat vs. Molly...*

Woow. Csodásak vagytok manook. Az előző részhez rengeteg komment lett. Ennyi még soha nem volt. Köszönöm, köszönöm, köszönöööööm. *.* :D Ja, és várom a véleményeket ide is. Erre számítottatok? Ha nem, mit gondoltatok, mi van a dobozban? :P

III. 9. ~Pussy cat vs. Molly...*

Még mindig nem felelt Harry. Meguntam.

- Mi az Harry? - kérdeztem idegesen, és talán kicsit kiabálva is.

- Nézd meg! - mondta.

Felnéztem rá. Kedvesen rám mosolygott. Akkor nem rossz dolog van benne. Kérdőn és félénken néztem rá.

- Rajta Kicsim. Nézd meg nyugodtan. - bíztatott, és megfogta a kezem.

Fogalmam sem volt mi vár rám, de ha Harry hagyja, hogy megnézzem, akkor nem lehet rossz dolog. Lassan, csukott szemmel megfordultam. Mély levegőt vettem, majd kinyitottam a szemem. Lenéztem az immár nyitott dobozra. Egy olyan dolog volt benne, amire tényleg nem számítottam. Egy olyan dolog, ami mosolyt csalt az arcomra, hogy megláttam, majd a haragot ébresztette bennem. Egy olyan apró kis dolog, vagy inkább élőlény, amely bizalmatlanul, de mégis érdeklődve nézett fel rám a foltos kis pofijával.

- Ez... ez egy....kiscica. - mondtam ki végül.

- Bizony. - helyeselt Harry.

- Jaj édesem. Miért hagytak itt téged? - nyúltam bele a dobozba, és vettem ki a kis szürke-fehér szőrgombócot. Megvizsgáltam. Még nagyon pici lány volt, bár már szerintem nem volt szüksége a mamájára. Semmi sérülést nem láttam rajta. Egészségesnek tűnt.

 - Gonoszak az emberek. De a lényeg, hogy mi találtuk meg, és már biztonságban van. - karolt át hátulról a fiú. Magamhoz szorítottam a kiscicát.

- Harry. De hisz remeg. Nagyon átfázott szegényke. - fordultam felé, és néztem rá ijedten. Már nem volt tél, de még nem is volt nyár. Vagyis nyár eleje volt, de itt Angliában még nincs olyan jó idő este, hogy egy fiatal kiscica egyedül, egy dobozba kint legyen kitudja mióta.

- Semmi baj Leah. Ülj be! - nyitotta ki nekem az ülést.

Beültem a cicával, majd Harry is beszállt. Megfordult, és elindult vissza a másik irányba.

- Hova megyünk? - kérdeztem, és az utat figyeltem.

- Az állatorvoshoz. - jelentette ki.

- Ilyenkor még nyitva van? - hitetlenkedtem, de reméltem a legjobbat.

- Az ügyelet, igen. - mondta, majd elkanyarodott balra.

- Rendben. - bólintottam.

Pár perc, és már a rendelő előtt álltunk. Kiöltözve, kisestélyiben és öltönyben bementünk. De nem érdekelt, most csak ez a szerencsétlen kis jószág számított, amit azóta is a kezemben szorongattam a pulcsimba csavarva, hogy ne fázzon annyira. Szerencsére ilyenkor este, már nincsenek sokan. Sőt úgy is mondhatnám, hogy egy ember ült csak a váróterembe. Egy idős bácsika. Nagyon aggodalmasan meredt maga elé. Kétségbeesetten vizslatta a szőnyeg bolyhait. Odamentünk a pulthoz. Egy fiatal férfi ült ott. Alig lehetett idősebb nálam. A névtáblájára ki is volt írva, hogy csak tanonc. 

- Jó estét. Miben segíthetek? - mosolygott.

- Ezt a kiscicát az úton találtuk egy dobozban. Nagyon remeg szegényke. Nem tudjuk, mióta lehet ott. - mondta Harry, és a kezemben lévő kis élőlényre mutatott.

- Kérem várjanak egy kicsit. A doktor most éppen műt. 10 perc és végez. Addig is ebbe a takaróba csavarja bele a cicát. - nyomott a kezembe egy könnyű, de mégis nagyon vastag plédet. Apró volt, éppen egy ilyen kicsinek való. Belecsavartam gondosan a cicát majd leültünk a bácsika mellé. Ránk sem nézett, csak a körmét kezdte el kaparni. Nagyon aggódott valamiért.

A cica közben lehunyta a szemét. Ijedten méregettem.

- Ne aggódj Kicsim. Csak alszik. Tudja, hogy már biztonságban van. - húzott magához Harry. Az erős, izmos vállára hajtottam a fejem. Egyszer a bácsika megadta magát. Felállt, és a pulthoz ment. Nem hallottam, mit mond. Idegesen megfordult, és visszaült. A fejét a kezén támasztotta, ami a térdén pihent. Egyszer egy nagy sóhajt hallottam, majd elkezdet kiutat a zsebében. Idegesen és gyorsan forgatta ki azokat. Felnézett, és a szeme piros volt. Sírt. Ez a idős bácsika sírt. Eltávolodtam Harry-től, fél kezemmel a táskámba nyúltam, egyből kivettem belőle egy zsepit, és a bácsi elé tartottam. Felnézett rám, én pedig kedvesen mosolyogtam.

- Köszönöm Aranyom. - vette el, és törölte meg gyorsan a szemét.

- Mi a baj? Miért ilyen szomorú? - kérdeztem aggódva.

- Faithful-t bent műtik. Az én édes kiskutyámat bent műtik. - buktak ki belőle megint a könnyek.

- Úgy sajnálom. De minden rendben lesz. Faithful biztosan erős kutya, és a doktor is érti a munkáját. Nem lesz baj. - próbáltam nyugtatni.

- De ez nem ilyen egyszerű. Faithful-nak daganata van. Ez így nem fair. Ő mindig mellettem volt. Mi lesz velem nélküle? Ki fogja a lábamra hajtani a fejét? Ki hozza be nekem az újságot? Ki fekszik oda a lábamhoz, mikor lefekszek az ágyba? Faithful volt a legjobb barátom. Még Truedie-tól kaptam. Most már csak Faithful maradt nekem tőle. Mintha egy darabot hagyott volna itt magából. Ha Ő is elmegy, senki nem marad nekem. - sírt még jobban a bácsika. Szegényt annyira sajnáltam. Olyan szeretetteljesen beszélt a kutyájáról. Truedie pedig biztosan a felesége vagy a lánya volt. De szerintem inkább a felesége.

- Ne tessék sírni. Minden rendben lesz. Faithful holnap is ugyanúgy maga mellett lesz. Truedia a felesége volt? - kérdeztem óvatosan.

- Igen. Ő volt a legcsodálatosabb nő az egész világon. Megvárt, mikor hazajöttem a seregből. Ott állt kint a kapu előtt, és mosolygott. Mindennél jobban szerettem. - meredt maga elé a semmibe. Abbahagyta a sírást, és elmosolyodott. Elképzelte a jeleneteket. A feleségét, az együtt töltött időt, hogy mennyire szerette. - Eztán egyik karácsonyra megbeszéltük, hogy csak a gyerekek és az unokák kapnak ajándékot, de megszegte. Igaz, én is. Tőle kaptam Faithful-t. Én tanítottam, neveltem, gondoztam. De rá egy évre Truedie elhunyt szívrohamban. Én kint voltam a kertbe. Egyszer arra figyeltem fel, hogy Faithful nagyon ugat. Bementem, mivel nem tudtam el képzelni, mi lehet a baj. Soha nem csinálta még ezt. Aztán megláttam Truedie-t a konyhában a földön, a kutya pedig mellette ugatott, és nyalogatta az arcát. Felhívtam a mentőket, de már nem tudták megmenteni. Az én édes drága feleségem elment. - szomorodott el, és megint a könnyeivel küszködött. Még mindig maga elé meredt, és lepergett előtte a jelenet. Összeszorult a szívem. Szinte nekem is sírnom kellett. Olyan fájdalom teljesen, de mégis szeretettel beszélt a feleségéről.

- Nagyon sajnálom. Ennél igazabb szerelmet még soha nem hallottam. Annyira boldogok lehettek együtt. - mosolyodtam el.

- Igen. Ő volt az első nagy szerelmem, és az is maradt. - mosolyodott el. - Nektek is ezt kívánom, gyerekek. Mi a gond a cicátokkal? - mosolygott ránk, majd lenézett a cicusra.

- Még nem a mi cicánk. Otthagyták az úton egy dobozba. Megtaláltuk, és behoztuk, mivel nagyon átfázott szegényke. - magyaráztam.

- Milyen gonosz emberek vannak. Nem becsülnek egy kis életet. - húzta el a száját a bácsika, majd megsimogatta a cica fejét, mire az édes dorombolásba kezdett.

- Mr. Green. - jött ki az orvos, majd megállt a bácsi előtt, mire ő fölnézett rá.

- A műtét sikerült. Eltávolítottuk a daganatot. Ha a kutyusa szépen gyógyul, akár már holnap hazaviheti. Márpedig ennek nem látom akadályát, szóval csak egy napig kell nélkülöznie. - mosolygott kedvesen a doki.

- Nagyon szépen köszönöm Doktor úr. El se hiszi, milyen fontos nekem Faithful. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. - rázta meg boldogan és megkönnyebbülten a doktor kezét. A pultnál részletesebben elmondják magának a dolgokat. - mutatott oda. A bácsi bólintott, majd hozzánk fordult.

- Minden jót gyerekek. Remélem, minden rendben lesz a cicussal, és sajnálom, hogy rátok zúdítottam az életem. - mosolygott a ráncos kis pofijával.

- Semmi gond. Örülök, hogy Faithful-nak nincs baja. - mosolyogtunk, majd elment a pulthoz.

- Mi a gond? - fordult hozzánk a doktor.

- Ezt a cicát az úton találtuk egy dobozban, nagyon remegett szegény. - magyarázta Harry.

- Rendben. Hozzák be. - intett, hogy kövessük, és elindult be egy ajtón. Letettem a cicust a fehér asztalra. Megvizsgálta, beadott egy injekciót, majd hozzánk fordult.

- Nincs semmi baja, csak kicsit meghűlt, de már nincs gond, hála a takarónak. Vannak ilyen gonosz emberek sajnos. Megtartják? - kérdezte.

Kérdőn Harry-re néztem, aki esedezve nézett rám.

- Rendben. - feleltem a dokinak.

- Remek. Akkor jó helye lesz. Beadtam neki a szükséges oltásokat. Már elég nagy, szóval ajánlom a kölyökmacska eledelt.  - magyarázta.

Elmondott minden lényegeset, és a kezünkbe nyomta az oltási könyvét a cicusunknak. Elköszöntünk. Mikor kimentünk, a bácsinak már nyoma sem volt. Beültünk a kocsiba a kicsi cicával, és elindultunk haza.

- Holnap reggel fel fogom hívni Ed-et, és a srácokat, hogy menjünk el a térre. És támogatni fogom a menhelyeket is. - jelentette ki, miközben befordult balra.

- Miért mentek el a térre? - ráncoltam a homlokom.

- Szervezünk egy ilyen kis állatvédő tüntetést. Tudod, hogy mindenki tudja meg, milyenek egyes emberek az állatokkal. Ha mi nem járunk arra, esetleg valaki elüti szegénykét, vagy megfagy. - húzta el a száját. Ezekbe belegondolni sem mertem, pedig igazak voltak.

- Rendben. Én is megyek, egy napot kihagyhatok a boltból. - mondtam.

- Miért nem veszel fel valakit magad mellé? - kérdezte. - Könnyebb lenne, és nem kéne mindig bent lenned.

- Ez nem is olyan rossz ötlet. Majd kiteszek egy hirdetést. - csillant meg a szemem.

- Meg kéne állnunk a Tesco-ba. - kanyarodott jobbra a nagy Tesco fele.

- Igen, vennünk kéne dolgokat a cicának. - helyeseltem.

Végül megjöttünk a Tesco-hoz. Sokat gondolkoztunk, hogy mi legyen a cicával, aztán amellett döntöttünk, hogy beleteszem a táskámba, és bevisszük. Még jó, hogy a nagyobb táskám választottam ehhez a koktélruhához, nem a kis feketét. Bementünk...kiöltözve. Így még inkább feltűnő volt Harry. De most kedvesen és gyorsan lerázta a rajongókat. Siettünk. Elmentünk a kisállatok részéhez. Beledobáltunk a kosárba jó pár kölyökcica kaját majd megálltunk a kosaraknál. Kiválasztottunk egy édes kis bőrszínű kosarat a cicusnak. Még a leglényegesebb dolgokat megvettük, majd úgy voltunk vele, hogy a többi holnap is ráér.

Hazamentünk. Közben a cicus elaludt a táskámban. Olyan édes volt, hogy nem volt szívem felkelteni, és kivenni, míg haza nem érünk, és el nem rendezzük a valódi helyét. Aztán eljött ez az idő is. Megálltunk a garázsban. Kiszálltunk, majd bementünk a kisajtón. Óvatosan vittem a táskám, benne a cicussal.

- Hol legyen a kosara? - kérdeztem, és szétnéztem.

- Legyen a hálószobába. - mondta Harry.

- És akkor mindig fel kell majd mennie, ha aludni akar benne? - kérdeztem.

- Igen. Inkább, minthogy este ne legyen mellettünk. - mondta Harry, és szeretetteljesen vizsgálgatta a kis szőrgombócot a táskámban.

- Rendben. - mosolyodtam el.  

Felvittük a kis kosarat, majd a cicust is. Óvatosan ráhelyeztük a párnákra. Fel sem kelt rá. Olyan édesen szuszogott. Teljes biztonságban érezte magát. Olyan édes volt. Átöltöztünk, majd fölötte hajolva figyeltük. Harry átkarolt, és így gyönyörködtünk tovább. Olyan édes kis teremtés volt.

- Mi legyen a neve? - kérdezte Harry.

- Nincs ötletem. Mondj te egyet! - vetettem fel.

- Miért én? Te vagy a nő. A nők mindig jobbak a névválasztásban. - méltatlankodott.

- Akkor legyen Pussy Cat. - mondtam kihívóan utalva még az X-Factoros bakira, amin azóta is nevetnek az emberek.

- Igen? - nevette el magát, és elkezdett csikizni.

Tudta, mennyire érzékeny vagyok erre. Én rúgok, karmolok, harapok, sikítok. A hasamat csikizte. Menekülés képen hátra dőltem, és felhúztam a lábam, hogy ne férjen hozzá a hasamhoz. De nem jött össze. Elkezdtem rugdosni. Fél kézzel lefogta mind a két lábam. Ilyen erős, hogy egy kéz is elég. A másikkal természetesen csikizett tovább. A kezemmel kezdtem el hadonászni, mire azt is lefogta a másik kezével. Nem volt több keze, és nekem sem volt több végtagom. Gonoszul rám vigyorgott, majd a fogával felhúzta a pólóm. Az izmaim megfeszültek, mivel felkészültem a további csikizésre.

De nem azt kaptam. Apró puszikkal hintette be a hasam. Megkönnyebbülten ellazítottam a végtagjaim, és élveztem a kényeztetést. Lassan elengedte a kezem, és a lábam. Óvatosan lehúzta rólam a pólóm, és elkezdte puszilgatni a mellkasom, és a hasam. Majd a kezeivel végigsimította az oldalam, aztán a hátam alá nyúlt, és egy gyors mozdulattal kipattintotta a melltartómat. Lehúzta a kezemről, és maga mellé ejtette. Teljesen félmeztelen voltam. Fölém tornyosult, majd ismét folytatta a kényeztetést. Megint édes puszikkal lepett meg, majd szépen elindult felfelé. Megcsókolt.  A derekához nyúltam, és szorosan magamhoz húztam. De valami nem stimmelt. A kezeim a ruhaanyagot tapintották, és nem  a selymes, meleg bőrét. Becsúsztattam a pólója alá a kezem, így az kicsit feljebb csúszott. Végigsimítottam a hátán, közben húzta fel a pólóját. Lehúztam róla. A meleg felsőtestével hozzám simult. Tovább folytattuk a csókcsatát. Eltávolodtam, mivel valami motoszkált a fejemben. Valami, amit ma hallottam, és érdekelt Harry véleménye.

- Harry! - érdeklődve figyelt. - Te mit tennél, ha már idősek lennénk, és én meghalnék? - kérdeztem halkan, de közben végig a szép zöld szemeit vizslattam. Először meglepetést láttam benne, majd szomorúságot és szeretetet.

- Azonnal megkeresnélek, hogy minél hamarabb ismét a karjaimban lehess, és ne kelljen sok időt nélkülem töltened. - mondta utalóan.

- Harold! - mondtam halkan, és remegve. Bele sem mertem gondolni, hogy Harry megölje magát...miattam.

- Szeretem, mikor Harold-nak hívsz. - mosolyodott el, és apró csókokkal hintette be a nyakam. Nem akart velem vitába szállni emiatt.

- Remélem mi is annyira fogjuk mindig szeretni egymást, mint az a bácsika és Truedie. - mondtam, miközben a hajába túrtam. Eltávolodott a nyakamtól, és rám nézett.

- Én tudom, hogy így lesz. Megszereztelek, és már soha nem engedlek el. Rád vártam. - mosolyodott el, azzal az édes kis mosolyával. A gödröcskéi rám köszöntek biztatóan.

- Nem kellett sokat. - mosolyodtam el én is.

- Ez sok idő volt. Lehet, hogy még csak 18 vagyok, de ez igenis sok idő volt. Ha tudnád, hány lányban kerestem azt, ami benned van. De mindegyik csak azért akart velem lenni, mert én vagyok Harry Styles a One Direction-ból. - húzta el a száját.

- Most már nem kell keresned. - feleltem. Elmosolyodott. Megint elkezdte puszilgatni a nyakam. Ezt nagyon szereti. De valami elkezdett motoszkálni a fejemben, ami nevetésre késztetett.

- Mi az Kicsim? - nézett rám érdeklődve.

- Amikor összeköltöztünk, még kiskorú voltál, és fel is jelenthettek volna, hogy elraboltalak. Sőt még azért is, hogy esetleg egy kiskorúval feküdtem le. - nevettem. Annyira vicces volt ez a gondolat.

- Jól van már! - mondta gúnyosan, majd elnevette magát. - Nem hallottad a pletykákat? Szeretem a nálam idősebb ASSZONYOKAT! - hangsúlyozta viccesen.

- Hé. Ezzel arra célzol, hogy vénasszony vagyok? - ettől még jobban nevettem.

- Én? Soha? - mondta átlátszón, de direkt.

- Ezt még visszakapod Harold Edward Styles! - és megcsókoltam.

Egyszer eltávolodott. Kérdőn néztem rá. Elmosolyodott, és az arcán a megvilágosodást láttam.

- Megvan. - mondta szinte kiabálva.

- Mi? - kérdeztem zavartan.

- Legyen a neve Molly. - mondta.

- De neked már volt egy cicád, és annak is ez volt a neve. - méltatlankodtam.

- És? Amúgy is úgy hasonlít Molly-ra. - mosolygott.

- Legyen. Nekem tetszik. - oldalra fordítottam a fejem, a cicusra néztem, és mosolyogtam. Olyan édesen aludt. A kicsi Molly. Imádom!