42. ~Pláza.*

 Köszönöm szépen mindenkinek, hogy átléptük a 10 000 látogatót. Igazán hálás vagyok. Ez a mesés szám fogadott mikor hazajöttem a táborból. Hihetetlen érzés. Nagyon nagyon hálás vagyok. *-* <3

42. ~Pláza.*

Megjöttünk a plázához. Hatalmas egy épület volt. Nem mondom, hogy a Budapestiek kicsik, de ez mindenen, amit eddig láttam túl tett. Kifizettük az embert, majd megálltunk, és kintről gyönyörködtünk az épületben. Kezdtem egyre izgatottabb lenni. Azt vette észre, hogy várom ezt a vásárlást.

- Most jó kedved lesz, és élvezni fogod, ezt a napot! Oké? - fordult felém komolyan Rebecca.

- Ühüm. - bólogattam, de a szemem nem vettem le a hatalmas építményről.

- Remek. Akkor nyomás, mer már alig várom, hogy belépjünk. - nevetett, és elkezdett húzni befele.

Csodás látvány tárult elénk. Egy hatalmas placcra érkeztünk meg, ahol vízesések, és növények, díszelegtek. Igazán hangulatos volt. El is állt a szavunk. Gyönyörű ez a hely. Ilyen nincs Magyarországon.

- Gyere. Siessünk, ha mindenhova be akarunk nézni.

- Nyugi Rebecca. Még csak fél 10 van. - mosolyogtam rá.

- Nem baj. Gyerünk. - nevetett.

Teljesen bezsongott. Persze valószínű, ha máskor jöttünk volna, én is ilyen lennék, de most képtelen vagyok rá. Tetszik a hely meg várom már a boltokat, de nem vagyok annyira oda értük, mint barátnőm.  Mindenhova bementetünk. Ami csak tetszett Rebeccának a kezembe nyomta, és Ő is megfogott magának egyet. Minden egyes boltba minimum öt ruhát megpróbáltunk. Közbe azért rengeteget nevettünk. Olyan emlékek jöttek fel, amik még az otthonra emlékeztettek. Mindent átbeszéltünk. Aztán mikor végeztünk a legfölső szinten, megálltunk a korlátnál, és lenéztünk. Lent hatalmas tömeg gyűlt össze. El nem tudtuk képzelni, mi lehet.

- Nézzük meg. - javasolta Rebecca.

Lebaktattunk a legalsó szintre a sok szatyorral, ami már igen csak húzta a vállam. Lent nagy nehezen átvergődtünk a sok sikítozó kiscsajon, és megláttunk miért is vannak annyira oda. Éppen szembe találtam magam egy arccal, amit éppen most nem akartam látni. Lefagytam, de Ő is. Neeeee.

Harry szemszögéből:

Reggel nem sokkal azután, hogy Leah elviharzott, megjött Liam. Elbeszélgettünk. Kénytelen voltam elmesélni neki mindent  tagnap estéről, amit a többiek is élvezettel hallgattak, mivel  a részleteket, még ők se nagyon tudták. Engem meg nagyon is idegesített, hogy ennyi szem rám szegeződik, de nem adtam neki hangot. Elvégre a legjobb haverjaim. Tudniuk kell.

- Sajnálom Harry. - mondta végül Liam.

- Haver. Tudom, milyen érzés. - veregette meg a vállam Zayn.

Csörgött egy telefon. Liam a zsebéhez kapott, majd felvette. Az övé volt.

- Szia Simon… Nincs…Akkor már van… Rendben… Ott leszünk…Oké… Szia… - hallgattuk a beszélgetést.

- Vas happenin'? - kérdezte Zayn.

- Simon hívott. Azt mondta ma délután el kéne mennünk, egy dedikálásra. Négykor. - tette hozzá.

- Semmi akadálya.  - mondta Niall.

- Király. Megint kapom a sok répát. - ugrált Louis.

Mindenki elkezdett nevetni. Egész nap nem volt semmi történés. A többiek filmet néztek, én pedig fent voltam a szobámba. Feküdtem az ágyon, de bealhattam, mivel már csak arra emlékszem, hogy valaki beront az ajtón, és elkezd kiabálni.

- Ébresztőőő! Három óra. Négykor irány a dedikálás. - felnéztem és Louis fejét láttam.

- Megyek. - ültem fel.

- Oké. - indult el kifele, de még utána szóltam.

- Kösz a mesés ébresztőt. - gúnyolódtam.

Összekaptam magam. Félkor már lent álltam az előszobába. Háromnegyedre már mindenki leszivárgott, és indultunk. Mint utólag kiderült a dedikálás egy plázában lesz. De elnéztük az időd, mivel ez a hely persze, hogy a város másik felén van. Mire a nagy forgalomba oda értünk, már volt negyed öt is. Gyorsan besiettünk, majd már irányítottak is tovább minket arra az emelvényre. Én szélen kaptam helyet legutolsónak. 

Mindenki ölelést kért vagy puszit. Meg is kapták, de nem voltam a legjobb kedvemben. Ezt mások is észrevették.

- Harry mi baj? - kérdezte egy lány.

- Jaj semmi-semmi, csak elgondolkoztam. - legyintettem.

- Haver. Szedd össze magad. - súgta oda a mellettem ülő Loui két aláírás között.

Csak bólintottam. Nem volt ez olyan egyszerű, mint amilyennek a fiúk gondolták. De igyekeztem nem mutatni. Jó pofiztam a sok kicsi lánynak, akik folyamatosan azzal nyaggattak, hogy pusziljam meg őket. De én nem őket akartam megpuszilni. Én Leah ajkaira akartam egy puszit nyomni. De ezt elcsesztem.

Sokáig nyaggattak még a rajongók. Néha Lou nevetését hallottam, mikor egy rajongó répát adott neki. Egyszer Liam sikítására is felfigyeltem. Oda kaptam a fejem. Valaki úgy döntött megvicceli a fiút, és egy kanalat nyomott a kezébe. Persze egyből felpattant és eldobta. Mi csak nevettünk. Hogy lehet ennyire félni a kanáltól? Na mindegy. Ő tudja.

Nem foglalkoztam semmivel, csak azzal, hogy jó fejet vágjak mindenhez. Aláírtam egy CD-t, és éppen felnéztem a következő rajongóra, de nem egy fan állt előttem. Egy döbbent arcot láttam. Ez az arc biztos nem egy rajongóé. Sőt már nem is lesz az. A tegnap este óta biztos nem.

- Leah? - nyögtem ki egyszer.

- Te mit csinálsz itt? - pottyant ki a kézből a sok szatyor, és mondta ki halkan.

- Dedikáláson vagyunk. - mutattam a fiúk fele.

Nem mondott semmit, csak összeszedte a földön heverő szatyrait, és elkezdett rohanni visszafele. Nem gondolkoztam sokat.

- Bocs haver. - löktem Louis-t vállba, majd elkezdtem rohanni Leah után. A rajongók csak néztek, de a srácok is egy darabig.

Kiértem a rajongók tömegéből. Szétnéztem. Megláttam Leah-t a wc-k felé futni. Átugrottam egy virágot, hogy hamarabb oda érjek. Sikerült. Berohantam a kis folyosón, majd el jobbra. A női mosdó egyből a kanyar után volt az első ajtó. Nekitámaszkodtam, így ha elkanyarodik, nem lesz elég ideje visszafordulni. Lépteket hallottam. Gyors lépteket. Ez Ő lesz. Majd megjelent a kanyarban. Nem vett észre. Lefelé nézett és egy zsepit keresett a táskájában. Majd megtalálta, és miközben törölte a szemét, nézett fel. Ekkor vett észre. Ismét elejtette az összes szatyrát. A szeméből potyogtak a könnyek. A szemfestéke, és a púdere elfolyt, így feltűnő lett a sok sírástól vörös szeme. Te jó ég. Ezt én tettem vele.

- Sajnálom.

- Mégis mit? - rántotta meg a vállát, majd úgy tett mintha mi sem történt volna és egy idegen lennék. Felkapta a szatyrait, és elindult az ajtó felé, vagyis felém.

- Ezt én tettem veled… - hajtottam le a fejem.

- Igen. - nyomta volna le a kilincset, de megfogtam a kezét. - Engedj el. - nézett rám szigorúan, de mégis fájdalom teljesen. Nem mozdultam. Meg akartam csókolni. Itt és most. Úgy gondoltam, lehet Ő is szeretné, így gyorsan az ajkaira nyomtam az enyéimet. Becsuktam a szemem. Viszonylag hamar eltávolodtam, hogy lássam a reakcióját. - Harold Edward Styles. Nehogy még egyszer meg merj csókolni. - azzal kitépte a kezét az enyémből. És elment.

Néztem amint elmegy, majd eltűnt a kanyarba.

- Pedig én szeretlek. - suttogtam.

A hátam a falnak támasztottam, majd lecsúsztam, és végül leültem a földre. Bevallom, a sírás szélén álltam. Van az a különös érzés, amit én tényleg nem gyakran éreztem. Az a különös érzés, mikor a torkom összeszűkül, a lélegzetvétel marja az orrom, egy hangot nem tudnék kinyögni és a szememet csípték a könnyek. Azon a csókon járt az eszem. Annyira hiányzik Leah. Minden egyes porcikája. Végre ismét megcsókolhattam. Lehet erre soha többé nem lesz alkalmam. Bár mindent megteszek érte. 

- Harry? Te jó ég? Harry Styles? - hallottam egyszer csak.

A hang irányába fordítottam a fejem. Két rajongót láttam, akik furcsa, de mégis csillogó szemmel méregetnek. Nem tudták mit keresek itt. De nem mutathattam, hogy bármi bajom is van. Gyorsan összeszedtem magam, majd felálltam.

- Sziasztok Lányok.

- Szia. Csinálnál velünk egy képet? - kérdezte egyikük.

- Persze. - mosolyogtam, mintha mi sem történt volna. Pedig történt.

Lefényképezkedtünk, majd autógrammot is adtam.

- Mi volt a baj az előbb? Hogyhogy itt ültél a földön?

- Csak nincs jó kedvem. - akartam lerendezni ennyivel, de nem ment.