38. ~Szerettelek...*

Leah szemszögéből:

- Harry.

- Igen. - fordult felém a nappaliban.

Zavarban voltam. Nem akartam ennyi ember előtt mondani. Ugyanis mindenki ott ült körülöttünk.

- Mondd Leah. - biztatott a fiú.

- Hát jó. - fújtam ki a levegőt. -  Kérnék valamit aludni. Otthon van minden cuccom. - nyúltam a nyakamhoz, és pirultam el. Mindenki nevetett.

- Haver, nehogy adj neki! Szerintem aludjon meztelenül. - nevetett Louis.

- Louis kuss. - szóltam rá gyorsan, és elkezdtem húzni fel Harry-t a szobájába.

- Várj egy kicsit. Louis szavai meggondolandók. - elengedtem az ép karját, amit addig rángattam, és kétségbeesetten néztem rá.

- Harry, ha igazán szeretsz, nem hagyod, hogy mindenki megbámuljon. Gondolom nem akarsz féltékenykedni. - nevettem, és tettem csípőre a kezem.

Ijedt fejet vágott.

- Gyere. - kezdett el húzni fel a szobája fele. Vicces volt. Lentről egy pár "Ó"-t meg "Ezt benézted"-et hallottam.

Benézett a szekrényébe. Majd hosszas gondolkodás után visszafordult.

- Ezek jók lesznek. - nyomott a kezembe egy inget, meg egy fekete alsót.

- Köszi. Letusolok. - azzal elindultam ki.

- Itt megvárlak. - szólt még mielőtt becsuktam az ajtót.

Bólintottam, majd a zuhanyt vettem irányba. Nagyon siettem, majd már a szobája ajtaja előtt álltam az Ő cuccaiban. Szépen megkötöttem az ingét, hogy egy ruha legyen. Alul persze ott volt az alsója.Éreztem azt a kellemes illatát. Imádom. Ez az Ő illata. Az én Harry-m illata. A szerelememé.

Benyitottam. Az ágy szélén ült. Valamikor megágyazott kettőnknek. Rám nézett. Én becsuktam az ajtót, majd megálltam vele szembe.

- Az alsód jó lesz rövid gatyának. - nevettem.

- Ezzel most arra céloztál, hogy kövér vagyok? - méregetett.

- Hát… - nem arra céloztam, de jó volt vele játszani, mikor olyan gonosz volt lent.

- Igen? - nevetett, majd rám vetette magát, és lelökött az ágyra. Elkezdett csikizni.

- Nee! Én ütök, rúgok, karmolok, harapok, sikítok! - nevettem.

- Nem baj. Na, ki a kövér? Most mondd! - csikizte a hasam.

- Jó. Nem vagy kövér. Én vagyok az. - hagytam rá.

- Te? - távoldott el tőlem. - Hmm. Nem látom jól. - töprengett, majd hirtelen felhúzta a pólómat, vagyis a pólóját. Nem annyira vészesen, de a hasam azért kint volt. Én gyorsan le is rántottam azt.

- Mit csinálsz? - szorongattam a póló alját.

- Megnéztem, hogy kövér vagy-e. De sok mindent nem láttam. - nézett szomorúságot színlelve.

- Még jó. - nevettem az ágyon.

- Hmm. - vitte fel a végére a hangsúlyt.

Elkezdett közeledni felém, majd fölém támaszkodott. A fejem mellett tartotta magát, az ép kezével. Fekvőtámasz félébe volt azzal a kivétellel, hogy az egyik keze használhatatlan.

- Mindennél és mindenkinél jobban imádlak. - mondta, majd megcsókolt.

Szinte a szívünk is egyszerre dobogott. Eggyé váltunk. Egyek lettünk. Én az Övé, Ő az enyém. Az én szívem az Övé, az Ő szíve az enyém. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy a csókunk közben a keze egyszer csak elkezdett vándorolni a pólóm alá. Végigsimította a hasam, majd szépen kihúzta a kezét. Elváltak ajkaink.

- Mondtam, hogy nem vagy kövér. - mosolygott.

- Csak megoldottad. - nevettem.

Bólogatott, majd újra megcsókolt. De megelégeltem ezt a helyzetet. Oldalra löktem, majd fölé hajoltam, de én nem tartottam magam. Ráültem a hasára. Kérdőn nézett rám.

- Ne erőltesd meg a kezed. - rántottam meg  a vállam.

Mosolygott, majd a szemembe nézett egy darabig, de aztán talált jobb nézni valót. A tekintete a "mellkasomon" állapodott meg. Kihúztam magam, és csípőre tettem a kezem, már amennyire tudtam. Mikor nem reagált semmit megszólaltam.

- Ide kell nézni Harold. - mutattam az arcomra.

- Bocsi. - pirult el. - Imádom mikor Harold-nak hívsz. De azt is mikor Harry-nak, vagy tőlem hívhatsz legutolsó patkánynak is, én akkor is szeretni fognak. Mindig is. - csukta le a szemét.

- Én is szeretlek, de soha nem foglak úgy hívni. - mosolyogtam.

- Remélem, de kitudja. - mondta még mindig lecsukott szemmel.

Az arcához hajoltam, majd megcsókoltam. Ezúttal én. Nem értettem miért mond ilyeneket, de betudtam a médiának. Biztos ideges, hogy én hogy fogom bírni, vagy nem tudom. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aztán arra lettem figyelmes, hogy Harry ép keze elkezd vándorolni a derekamon le, majd elért a csípőmig, de nem állt meg. Belekarmolt a fenekembe. Valahol kvittek voltunk, mer én a hajába túrtam, de akkor is. Eltávolodtam, majd ránéztem.

- Zayn már tudja milyen, pedig Én vagyok a barátod. - mosolygott.

Továbbra is bámultam. Most hagyjam neki? Elvégre már járunk. Miért ne? De nem volt több időm gondolkodni, mert Harry fordított. Megint ő volt fölül. Folytattuk az "elfoglaltságunk". Én a hajába túrtam, aztán az ő keze ismét elkezdett vándorolni a pólómba. Megint csak a hasamon. Kinyitottam a szemem, de a csókunk nem maradt abba. Harry szeme csukva volt. Valami különös dolgot vettem észre. A szempillái között valami megcsillant, majd egy kis könnycseppé formálódott. Szépen lepottyant az én arcomra, majd lefojt, és a szám szélén megállt. A könnye benedvesítette az én arcom? Harry sír? De miért? Miért pont a csókunk alatt?

- Harry. - suttogtam. Egy centire eltávolodott az ajka, de a szemét nem nyitotta ki. - Harry, mi a baj? - kinyitotta a szemét. - Sírtál? Miért?

- Lehajtotta a fejét, majd nagyot sóhajtott.

Feltoltam ülésbe, majd én is leültem mellé. A szemébe néztem. Sütött belőle a fájdalom, és a megbánás.

- Harry mi a baj? Kezdesz komolyan megijeszteni. - fogtam meg a karját.

- Leah szeretném ha tudnád, hogy mindennél jobban szeretlek. - mondta, de nagyon halkan.

- Harry. Ez még nem ok arra, hogy sírj.

- Nem, ez nem. De az már igen, hogy lehetséges, pár perc múlva már nem fogsz szeretni, és ez már jó ok rá. - hajtotta le  a fejét.

- Mi? Harry? Miről beszélsz?

- Leah én sajnálom. Nem akartam. Még csak nem is emlékszem semmire.

- De miről beszélsz? Mire nem emlékszel? - lettem egyre idegesebb.

- Leah. Én tegnap este a buliban felmentem egy szobába. Ledőltem, és…- nem folytatta.

- Harry. Mi és? Mit történt? - szinte sütött a hangomból az ijedtség, de nem akartam nagyon hangos lenni, pedig szívem szerint már kiabáltam volna vele.

- Én lefeküdtem Caroline-nal. - mondta nagyon halkan.

Próbáltam értelmezni a szavakat, amiket mondott, de nem ment. Az agyam képtelen volt összerakni. Csak bámultam a semmibe. Nem tudtam, mi történik körülöttem, mennyi idő telt el, csak meredtem magam elé, és kattogott az agyam.  Minden egyes szót tisztán értettem, és itt visszhangzott a fülembe, de a jelentésüket képtelen voltam felfogni. Egyszer csak egy puha kezet éreztem az állam alatt, ami egy fiúarc felé fordított, melyet úgy szerettem.

- Leah? Jól vagy? Szeretném, ha tudnád, szeretlek. - mondta az a fiú, aki teljesen olyan volt mint Harry. A haja, a szeme, az arca, a szája, de még a hangja is. De ő nem az én Harry-m volt. Ő sose tenne ilyet. Aztán ezeket a mondatokat is értelmeztem, és összeállt a kép. Egy világ dőlt össze bennem. Szépen leomlott mind az, amit eddig ennek a fiúnak sikerült visszaépítenie. De Ő se más. Sőt. Csak rosszabb, mint a többi.

- Még, hogy jól vagyok? Még tudsz ilyet kérdezni? Hogy lennék jól? Szerettelek! - kiabáltam, és éreztem, ahogy a könnyek utat törnek maguknak.

- Én nem akartam. Nem emlékszem semmire. És utálom azt a lányt. Ezt meg is mondtam neki.

- Mikor? - már százával potyogtak a könnyeim.

- Ma reggel találkoztam vele. Letisztáztam vele mindent, és szépen lehordtam.

- Ó szóval akkor ez az a speciális gyógyszer, ami annyira kell neked?

- Leah. Sajnálom. Kérlek ne sírj.

- Ne sírjak? Miért ne? Fáj, amikor így látsz? Helyes. Hadd fájjon csak. Képzeld akkor nekem mennyire fáj. De a te kedvedért visszafogom a könnyeket. Rendben?

- Én nem… - kezdte el.

- Mit nem? Nem úgy értetted? Sajnálom. Biztos élvezted, hogy haza jöttél Caroline-tól, majd én a nyakadba borultam. - álltam fel.

- Leah nem. Félreérted.

- Mit értek félre? Hogy megcsaltál? Ezért bizonygattad ma egész nap, hogy mennyire szeretsz? Ha nem veszem észre azt a könnycseppet, lehet, hogy sose tudom meg?- azzal kirohantam a szobájából.

Elrohantam a nappali előtt könnyes szemmel. A fiúk mind az asztal körül ültek. Nem tudták mi bajom.

Felkaptam a cipőm, de nem ment olyan gyorsan. Az a fránya tornacipő. Harry utolért, és éppen indultam volna el az ajtó fele, mikor elkapta a kezem. Felé fordultam, és már csak azért is a szemébe néztem. Hadd lássa a szemembe a fájdalmat, és a könnyeket.

- Sajnálom. Szeretlek. - mondta halkan.

- Azt hittem te más vagy. Hogy te meggyógyítod, amit Péter itt hagyott, de nem. Te még nagyobb sebet okoztál. Köszönöm. Téged igazán szerettelek, de ez neked ennyit ért. - majd hátra szóltam a fiúknak, akiknek a feje közben megjelent az ajtóban. - Én nem jövök többé ide. Kilépek. Sajnálom fiúk. Szia Harold. Ne aggódj nem mondom el a médiának. - azzal kirántottam a karom a kezeiből, megfogtam a kabátom, és kimentem az ajtón. Szakadt az eső, de mit sem törődtem vele. Végigrohantam a kicsi járdán, majd ki a kapun, és bevetettem magam London sötét éjszakájába alsógatyában, és pólóban.