IV. 24. ~Hol az otthon?*

Zaklatottan ültem le a reptéren. Már megvettem a jegyet, és a csomagjaimat is leadtam. Hiányzott Harry. Hihetetlenül rosszul éreztem magam, hogy megbántottam és leléptem, de ő is érzi, hogy muszáj pihennem. Egyszerűen belefáradtam a sok utálkozóba. Csak reménykedni tudok benne, hogy megérti, és megvár, mikor visszajövök. Nem tudom, ez menny idő lesz. Biztos nem fogom sokáig húzni, hisz hiányzik már most. Maga ez ember nagyon, de a vele járó hírnév és zaklatás már kevésbé. Magam sem tudom. A fejemben zűrzavar uralkodik, amely az idő során felmerülő kérdések hatására egyre csak nagyobbodik.

Megragadtam a telefonom. Volt két nem fogadott hívásom Harry-től. Nem tudom, mikor hívhatott, de nem bánom, hogy nem hallottam meg. Betárcsáztam nővérem számát.

- Szia Leah. - vette fel.

- Szia.

Az én szomorú, mogorva hangom tökéletes ellentéte volt az ő vidám csilingelésének.

- Mi a baj hugi?

- Mindjárt indul a gépem haza. Lakhatok nálad kicsit? - kérdeztem óvatosan.

- Persze, de mi a baj? Összevesztetek Harry-vel?

- Nem akarok róla beszélni. Majd érkezem. Kb. egy óra. De megyek, mert indul a gépem. Szia Rose, köszönöm. - tettem le gyorsan, választ nem várva. Tudtam, hogy csak faggatózna, de itt nem akartam erről beszélni. Majd nála elmesélek mindent, ahol nem kell szégyellnem a könnyeimet, hisz csak ő látja. Ezután még beszéltem Noémivel, és Rebeccával, szóval biztos már mindenki tudja, hogy elutaztam.

Felültem a repülőre, és lehunytam a szemem a kényelmes ülésbe. Nagyon szerettem volna aludni, de nem tudtam. Egyfolytában a házat látta magam előtt. A szanaszét dobált tányérokat és poharakat. A dalaimat a földön, melyek maradványai most a táskámban pihentek összehajtva. Utáltam ezért a rajongókat. Betörtek a házunkba, és felforgatták azt. Összetörték a közös képeinket Harry-vel, és szétcincálták a dalaim. Ez biztos jól esett nekik, de nekünk már koránt sem. Túl messzire mentek. Ebbe a füzetbe egy egész élet munkája volt, amit fél percükbe telt tönkretenni. Harry pedig ezt csak tűri és tűri. Mást nem tehet, hisz nekik köszönhet mindent. Szükségem van egy kis szünetre. Egy kis időre nélküle, szabadon, mint a madár. Bár a szabadság, csak akkor szabadság, ha a szívem is szabad. De a szívem nem volt boldog és szárnyalt a magasban. Igazság szerint, nem is érzetem, hogy lenne szívem. Csak üresség ült a helyén. Komor, fekete üresség, mely mindent magába szippantott, ami maradt belőlem és a dalaimból. Beletúrtam a táskámba, és kivettem azt a papírt, amely először a kezembe akadt. Végigmértem, majd megfordítottam, hisz fejjel lefelé voltak a betűk maradványai. Kicsit tépázott volt a széle, és össze is volt gyűrve, de tökéletes megismertem. A Didn't mean it volt az, aminek a szélére Harry kis szívecskéket rajzolt még régebben. Csak bámultam az apró formákat, melyek hanyagul, de mégis szépen voltak beszínezve pár vonallal. Eszembe jutott az a csodás srác, akinek én most a szívét törtem ketté egy szóval. Egy borzasztó szóval, melyről azt hittem soha nem mondom ki neki ilyen értelemben, de mégis rákényszerültem. Rávett a sok utálkozó rajongó. A szó, melynek sok jelentése van, mégis hatalmas fájdalmat tud okozni; SZÜNET.

- Hölgyem, kér valamit? - zökkentett ki egy kedves hang. Felkaptam a fejem. Egy szőke hajú sztyuárdesz mosolygott rám.

- Ne...nem. - hebegtem.

- Kisasszony, minden rendben? Jól van? - hajolt lejjebb hozzám. Ahogy meglátta fáradt, kisírt szemeim, elfogta a nyugtalanság. Csak bólintottam. Nem akartam hazudni. Őszintén szólva, a mai nap után már erőm sem lett volna hozzá.  

- Ne aggódjon, mindjárt leszállunk. - mosolygott megnyugtatóan.

Gondolom, azt hitte a repülés miatt vagyok ilyen...vagy azt kellett hinnie. Minden esetre örültem, hogy mindjárt leszállunk. Eltettem a táskámba a papírt, majd elővettem a telefonom. Ismét volt rajta két nem fogadott. Egy Rose-tól, egy Harry-től. Ezúttal már nem arról volt szó, hogy nem hallottam meg...szándékosan vettem le a hangját. Egyikőjükkel sem volt kedvem beszélni most. Tudtam, Rose vár rám, de ez így van rendjén, és azzal is tisztában voltam, hogy Harry-vel is egyszer szembe kell néznem. De nem most...nem ma. Majd, ha már tiszta fejjel tudok gondolkodni.

(Kész vagy?)

Ebben a pillanatban egy kellemes férfi hang szólalt meg, és tájékoztatta az utasokat, köztük engem is, hogy megkezdtük a leszállást. Kicsit megkönnyebbültem, hisz már nem leszek magamra hagyva a gondolataimmal. Már itt lesz velem Rose. 15 perc múlva már a csomagjaim szedtem fel, majd kisétáltam a nagy vaskapun az előtérbe. Elindultam a kijárat fele, hogy fogok egy taxit. Lassan cammogtam, nem volt kedvem sietni. Ekkor egy kéz ragadta meg a karom, és magához ölelt. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. A lány barna haja csikizte az arcom, és az illata is nagyon ismerős volt.

- Szia Rose. - nyögtem ki végül.

- Leah. - szorongatott továbbra is.

- Nem kellett volna kijönnöd elém.

- De. Mesélj, mi történt! - mért végig rajtam. A külsőm biztos nem lehetett valami bíztató, mivel aggodalom telepedett a szemébe.

- Ne itt! Menjünk a lakásba! - bólintott, majd megfogta a bőröndöm, és elindultunk ki a reptérről.

Szerencsére az autója közel állt, így nem kellett sokat sétálni, és tudtam, hogy a lakása is Budapest ezen részén van. 10 perc múlva már az ajtót csuktam be mögöttünk. Ledobtuk a cipőnket és a kabátunkat. A bőröndöt az előszobában hagytuk, és letelepedtünk a kanapéra. Tudtam, hogy át kell ezen esnem, így inkább előbb, mint utóbb.

- Szóval? Mi a baj? - kérdezte nővérem.

- Összevesztem Harry-vel. A rajongók betörtek a házba, és mindent tönkretettek. A közös képeinket a falon, betörték, a ruháimat kidobálták a szekrényből, és a dalaimat is kitépték, és összegyűrték. Nézd a külsejét.

Magyaráztam halkan, majd kihúztam a táskámból az immár üres, kemény, rózsaszín füzetborítót. Rosalie maga elé vette. Elképedve olvasta végig.

- Ez hihetetlen. Hogy képesek ilyenre? Ennyire fontos nekik Harry? Komolyan mondom, ez már beteges. - hebegte lepetten.

- Rose szünetet kértem, és otthagytam. Úgy sajnálom, de nyugalomra van szükségem. Ha Harry meglátja, mennyire megvisel ez az egész vissza akar vonulni. Már most is felhozta, de én nem akarom, hogy elcsessze az életét. - hajtottam le a fejem, hogy ne lássa ahogy sírok, de még így is kiszúrta.

- Nyugodj meg Leah! Itt maradsz pár napig, lelkileg rendbe teszed magad, majd kisimultan visszamész Harry-hez. Aztán boldogan éltek tovább. - nyugtatott, de mindketten tudtuk, ez nem ilyen egyszerű. - És a CD-d? Molly? A bolt? - kérdezte.

- A CD Harry kocsijában volt, Molly halálra ijedve elbújt a házban, a boltot pedig a lányokra bíztam.

- Sajnálom Leah. - nem feleltem, csak oldalra fordítottam a fejem.

Csak ültünk csendbe. Tudta, hogy most nem a legjobb nyugattani. Utálom, ha sajnálnak. De meglepő módon én törtem meg a csendet.

- Ugye még nem mondtad el Anyáéknak, hogy itt vagyok? Még nem szeretnék találkozni velük. Majd holnap vagy holnapután.  

- Nyugalom Leah! Ha elmondtam volna, se tudnának mit tenni. Elutaztak Moszkvába egy megbeszélésre. Csak másfél hát múlva jönnek. Van időd helyrejönni. - simította meg a karom.

(Soha nem tudnálak olyan módon bántani, ahogy te bántottál engem)

Ez most nagyon jól jött. Legalább előttük nem kell magyarázkodnom. Ha megtudják, mi történt velem, biztos elkönyvelnek magukban Harry-ről egy új, rossz véleményt, amit pedig nem akarok, mert szegény srác nem szolgált rá. Ennek mindketten csak áldozatai voltunk.

- Mit szólnál, ha rendelnénk gyros-t, aztán pedig elmennék bulizni, és elfelejted minden gondodat? Jól hangzik? - mosolygott kedvesen Rose mellőlem.

- Aranyos vagy, de kétlem, hogy én ma este kimozdulnék. De a kajában benne vagyok. - húztam el a szám.

- Rendben, nem erőltetem. Akkor rendelek két tálat a kedvenc éttermünkből, aztán felhívom Tamást, hogy az esti program lefújva.  - nyúlt a telefonjáért.

- Rose, menj el nyugodtan bulizni nélkülem. Szombat van! Szívesen maradok egyedül, csak add kölcsön a gitárod. Most nagyon kéne. - néztem szét a szobában a hangszert keresve, de sehol nem találtam.

- A hálóban van, de neked most nagyobb szükséged van rám. Maradok. - jelentette ki.

- Rose, fogalmazok máshogy, csak nem akartam udvariatlan lenni, hisz ez a te lakásod.  Egyedül szeretnék maradni, mert ezt most jólesne leírni egy dalba.

- Rendben. De ne csinálj hülyeséget! - nevetett fel. Ez a mondat már inkább hasonlított a régi énemre, amelyik nem tört össze, és vígan éli az életet. Amely most eltűnt, és csak pár maradványát hagyta hátra.

Rose rendelt két gyros tálat. Tudta, hogy ez a kedvencem, és most nagyon jól esett, de azért fájt is, ahogy lenyeltem a falatokat. Részben a kisujjnyira szűkült torkom miatt, részben pedig az emlékek által keltett fájdalom miatt. Régen mindig Harry rendelt nekem ilyen kaját, ha a kedvemben akart járni. Már szerintem az egész világ tudja, hogy ez a kedvencem, mivel egy interjúban el is mondta. Szó szerint kijelentette, hogy: "A barátnőm kedvence a gyros tál.". Nem tudom, ez mire volt jó, hisz nem is volt kérdés, de mindegy is. Nem zavart.

Mérgesen, de egyben szomorúan szúrogattam fel a villára a falatokat. Jól megrágtam, de még is nagy fájdalommal járt, ahogy végigcsúszott a torkomon. Megviselt ez az egész, ez látszott rajtam, bár nem akartam. Rose is kiszúrta, és próbált beszéltetni.

- És milyen volt a napod?

- Pocsék. - feleltem halkan. Tudtam, hogy még kérdezni akart rólam, de beelőztem, hogy ne én legyek a téma. - És hogy vagytok Tamással? Rendes maradt?

- Igen. Képzeld, hihetetlen, mekkora spanok lettek négyen; Tamás, Péter, Peri és Marci. - magyarázta. "Cool. Akkor már fél Budapest tudja, hogy itthon vagyok."- gondoltam magamba. Már félve vártam a percet, mikor "véletlen" összefutok Péterrel. Nem igaz, hogy nem bír megülni otthon a seggén, és békén hagyni engem. Bár ha jobban belegondolok, azért jól esett, hogy még szeret, és kellek neki. Kicsit megnyugtatott, hogy Harry-n kívül is szeret még egy pasi, csak ott a gond, hogy én nem szeretek mást, csak a göndör angyalomat. Ezt nehéz beismernem, de még mindig fűz pár száll Péterhez nagyon halványan, de Harry fonalai erősebben szorulnak a szívem körül.

(Senkire nincs szükségem, aki aggódik miattam, nekem csak rád van szükségem. Csak rád.)

- Leah, én tényleg, nem szeretnélek egyedül hagyni. - zökkentett ki gondolatmenetemből Rose.

- De én szeretném, ha egyedül hagynál. Muszáj levezetnem a feszültséget egy dalban.

- Mindketten tudjuk, hogy elkeseredettségedben butaságokat szoktál csinálni. - mondta óvatosan.

- De nem vagyok elkeseredett annyira, hogy elrohanjak Rosalie. Tudom, hogy aggódsz értem, de menj el nyugodtan bulizni. Szeretném, ha elmennél. De át is költözhetek Anyáékhoz. - feleltem kihívóan. Tudtam, hogy azt meg pláne nem akarja, hogy egyedül legyek abba a nagy házba.

- Rendben. Elmegyek, de ígérd meg, hogy a lakásban maradsz, és nem csinálsz butaságot!

- Megígérem. Menj már készülődni, mert egy óra és itt lesz Tamás. - tettem le az asztalra az immár két üres műanyag tálat.

- Segíts kiválasztani a ruhámat! - rángatott fel, és behúzott a hálóba.

Kitudja, talán 30 perc is eltelt, mire kiválasztottuk a megfelelő darabokat. Bár nővérem elmondása szerint, neki egyedül még több szokott lenni. Pedig csak bulizni megy. Eszembe jutott, hogy nekem soha nem volt ilyen gondom. Mindig Harry készítette ki a ruháimat, amik tökéletesek voltak. Imádtam, ahogy mosolyogva nyugtázz az általa választott darabok tökéletességét. Rossz érzés volt, hogy nincs mellettem. Hogy nem megyek haza hozzá. Hihetetlenül hiányzott a kócos, de mégis tökéletes haja, a zöld a szeme, a féloldalas mosolya, a tökéletes teste, a mindig rendes és szerető személyisége. Egy szóval maga a SRÁC hiányzott.