IV. 29. ~Külön.*

Senki nem volt, akire támaszkodhattam volna. Leah elhagyott. Anyáékhoz nem akartam menni, a srácok pedig...azt hiszem nem kell megmagyaráznom. Egyedül éreztem magam ebben a nagy világban. A kocsiban idegesen szorongattam a nyakamban lógó kulcsot. Vezetés közben ütemesen potyogtak a könnyeim, ahogy éreztem a bőrömbe nyomódni a láncom formáját. Ezt az aranyláncot még én vettem Leah-nak és a párja nála van. Ez volt a karácsonyi ajándék. Borzalmas érzés volt belegondolni, hogy lehet nekem majd csak ez az ékszer fog maradni. Lehet, Leah soha nem jön vissza hozzám. Egy emberhez menekülhettem. Egy ember jutott csak az eszembe, aki segíteni tud nekem. Akinek eddig is mindent elmondtam. Aki tényleg olyan, mintha a tesóm lenne. Sajnos most már nem az 5., hanem az egyetlen. Bekanyarodtam, a már jól ismert utcába. Az arcomat könnyeim melegsége égette. A hajam kócosan meredezett minden fele. Megráztam jó sokszor idegességemben. Rossz szokás. Megálltam a bejáró előtt. Kicsit időztem a kocsiban, míg eltűnik a szemem alatti pirosság, de ez nem sikerült. Kinyílt az ajtó, és egy vörös fej kukucskált ki rajta. Mikor megismerte az autót, elmosolyodott, és intett, hogy menjek be. Mélyet sóhajtottam, és lehajtott fejjel lépkedtem felé.

- Harry. Gyere, éppen palacsintát sütök, de nem nagyon megy. - nevetett, de ekkor meglátta a teljesen lestrapált külsőm. - Haver mi történt veled?

Ekkor én már a cuccaim dobtam le a fogas alatti szekrényre. Ed nem volt egy rendmániás ember, de felakasztotta helyettem a kabátom.

- Haver, mi történt? - húzott a konyha pulthoz, míg ő a palacsintákat csinálta. Nem értem, miért mondta, hogy nem sikerül neki. Nagyon szép darabokat ejtett ki a serpenyőből. Még dobálta is őket.

- Vége. Azt hittem, kiöregszünk, de egy veszekedés eldöntött mindent. - hebegtem halkan.

- Micsoda? Végleg szakítottatok Leah-val? - kapta felém ijedten a fejét. Szótlanul megráztam  fejem. Csak a serpenyőben sülő tészta halk sercegését hallottam. Ed hosszan gondolkozott. Tudtam, hogy rájött már, mire mondtam.

- Az nem lehet... - hebegte halkan, majd oldalra tette a palacsintát, hogy ne égjen le, és hozzám jött. - Mondd, hogy nem!

- De. összevesztünk egy parkolóban, és vége a bandának. Igaza volt Zayn-nek. Már nem voltunk egy banda. Távol kerültünk egymástól. Louis még nekem sem mondta el, hogy nem hall jól. - bambultam magam elé. A belső hallásomban még inkább hallatszódott torkom reszelőssége.

- Louis nem hall jól? Mi történt veletek? Régen elválaszthatatlanok voltatok. A One Direction...nem lehet már vége. Megvan! Ez a kandi kamera, csak viccelsz velem. Lebuktatok! Előjöhet a nagy zebra! - kiabált a lakásban.

- Ne üvölts már. Ez nem vicc. - húztam el a szám. Bár az lenne!

- Harry, nagyon sajnálom.

- Én is. Együnk palacsintát, de remélem, van itthon minimum két üveg csokiszósz. Most eltüntetem az összes kockámat. - mentem a konyhaszekrényhez, és levettem két tányért a már jól ismert polcról.

Liam szemszögéből:

Zayn olyan szinten felhúzta az agyam, mint még senki. Utáltam magam, hogy vége lett a bandának. Azt hittem ez egy életre szól, és tessék. Egyszer viszont muszáj lesz elmondani Richardnak hogy vége, és ki van rúgva. Ráadásul most Rebecca sem volt otthon, hogy segítsen. Sky farok csóválva fogadott, de hamar megérezte a rosszkedvemet. Leültem a kanapéra. A kutyus édesen a vállamnak támasztotta mellső lábait, és megnyalta az állam.

- Ketten maradtunk Sky. - nyúltam a hónalja alá, és az ujjaim hegyével megvakargattam a mellkasát. Már nem volt kicsi, de még azért ezt meg tudtam tenni. Magam elé vettem a telefonom, és felhívtam Rebeccát. Kicsit kicsöngött. Csak reménykedhettem benne, hogy jó időben hívom. Ott kb délkörül lehet. Pár csörgés után felvette.

- Szia Liam. - hallottam csilingelő hangját.

- Szia. Ugye nem zavarlak? - kérdeztem halkan.

- Nem. Éppen a strandra indultunk. Baj van? - zavarodott meg.

- Melyik szállodába vagytok? Lehet, elutazom hozzád.

- A Yotel-ben. Nagyon örülnék neki, de hogyhogy?

- Úgy tűnik a jövőmben minden program felszabadult. - feleltem halkan.

- Liam, ne kelljen már minden szót kirángatni belőled. Mi történt?

- Vége a bandának. Összevesztünk, és feloszlottunk. Igazából már csak idő kérdés volt. Mindenki belefáradt a sok utálkozóba, és a dolgok is összejöttek. Zayn kiakadt, Harry utálja a rajongókat, Niall nem érzi magát fontosnak, Louis rosszul hall a hangos zenétől, én pedig...túlságosan nevelem őket. - magyaráztam remegő hangon. Éreztem, hogy nem kell sok, és elsírom magam. A One Direction életem egyik kulcsmozzanata volt. Nem akartam itt, így abbahagyni. Az én hibám volt. Csak én tehettem róla, hogy szétmentünk. Ha nem lettem volna ennyire komoly, még most is együtt lennénk.

- Liam... úgy sajnálom. Olyan rossz, hogy most nem lehetek veled, és ölelhetlek meg. Ne aggódj, minden rendben lesz. Kérlek, próbáld megbeszélni a srácokkal.

- Minek Csipkerózsika? A végén megint azt hiszik, kioktatom őket.

- Liam, ez biztos csak hirtelen felindulásból jött. Tudják jól, hogy milyen vagy valójában. - nyugtatott.

- Én már nem tudom. Ugye, te azért nem hagysz el, és hazajössz hozzám? - kérdeztem óvatosan.

- Hogy kérdezhetsz ilyet?! Persze, hogy hazamegyek hozzád. Nagyon szeretlek, soha nem hagynálak magadra. Kérlek, próbáld megbeszélni a srácokkal. Akármennyire is szeretném, hogy itt legyél velem, muszáj otthon maradnod, hogy elrendezd ezt az egészet. Nem lehet itt vége Liam! - hebegte. Hallottam, amint kicsit halkul.

- De annyira szükségem lenne most rád! - magyarázkodtam, és éreztem, amint ebbe belepirulok.

- De minek velem szomorkodni, mikor elrendezheted az egészet a srácokkal.

Rebeccának igaza volt, mégis vágytam az ölelésére, és a nyugtató puszijaira. Szükségem volt rá. Végül beláttam, igaza van. Arra jutottam, áthívom Andy-t. Ő mindig feldobja a hangulatom, bármi történne. Ő így már az egyetlen legjobb haverom, akivel mindent megbeszéltek.

Niall szemszögéből:

Végre megérkeztem Destiny házához. Most szerencsére itthon volt, mivel lementek a vizsgái. Kicsit enyhült a hajtása. Van, amikor nem is megy be a koliba, csak felautókázik egy héten kétszer egy-egy órára. Bevágtattam a házba. Ahogy a kocsikat elnéztem teljesen egyedül volt Des. Éreztem a gombócot a torkomban. Minden egyes lépés mely közelebb vitt a szoba felé, egyben a fájdalom elengedése felé is tolt. Mire a szoba elé értem, már nem tudtam magamnak megálljt parancsolni, és elengedtem a könnyeimet. Benyitottam az ajtón. A szoba üres volt.

- Niall te vagy az? - kiabált Destiny a fürdőből.

Az ajtó csak résnyire volt nyitva. Válasz nélkül felé vettem az irányt. Óvatosan benyitottam. Destiny a habos nagy kádban csücsült. Csak a feje lógott ki, meg a karjai. A felkötött hajából néhány tincs nedves arcába lógott. Édesen elmosolyodott, amikor meglátott, de le is fagyott egyből.

- Mi a baj? - ült fel zavartan.

- Vége a bandának. Feloszlottunk. - ültem le a kád szélére, és töröltem meg a szemem.  

- Komolyan mondod? De miért? Meséld el, amíg megtörölközöm!

Már fel is pattant, és megfogta a mellette lévő törölközőt. Gyorsan megtörölközött, miközben én a könnyeimmel küszködve meséltem. De a látvány azért nem volt semmi. Végül becsavarta magát, és a szélét elől beletűrte a halványrózsaszín anyagba. A haja még mindig fel volt kötve, és a frufruja tincsekbe hozzáragadt még kicsit nedves homlokához.

- Úgy sajnálom Niall. Minden rendbe fog jönni. - ölelt meg. A hajába hajtottam a fejem.

- Igazából már vártam, de azt hittem, csak én repülök. - motyogtam.

- Ne mondj ilyet. Ezt már annyiszor megbeszéltük. Te igenis sokat érsz. - nézett komolyan a szemembe.

- Neked az a dolgod, hogy ezt mondd, mert szeretsz.

- Tényleg szeretlek, de ez az igazság. Fel tudnálak vidítani valamivel?

- Csak maradj velem! - öleltem meg, és erősen szorítottam.

Nem tudtam, mihez fogok most kezdeni. A többieknek könnyű volt. Őket kivétel nélkül szerették, de én gyakran megkaptam az állítólagos rajongók véleményét. Nekem nem fog menni a szólókarrier. Már soha nem fogok fellépni egy hatalmas stadionban azzal a négy sráccal magam mellett. Bár így könnyebb lesz. Szépen összevesztünk és egyáltalán nem volt kedvem eléjük állni ismét.

Louis szemszögéből:

Idegesen hazahajtottam. Láttam az utca végén bekanyarodni Liam autóját. Nem volt kedvem találkozni vele, így gyorsan befordultam a garázsba. Most nagyon nem volt jó, hogy egymás mellett laktunk. Bevágtattam a házba. Vicky dudorászását hallottam a konyhából. Mindig ezt csinálja, mikor ott sürög forog. Nagy örömömre, imád főzni, és közben mindig énekel. Innen tudom, hol kell keresni. Beballagtam a konyhába.

- Szia Loui. - mondta, de nem nézett rám. Éppen egy nagy tepsit emelt kis a sütőből. Nagyon finom illatok töltötték be a konyhát, de a tepsi tartalmát nem láttam a fedő miatt.

- Szia. - mentem mögé.

Még le sem vette a kesztyűt, én már magam felé fordítottam, és megöleltem.

(A legviccesebb emberek mindig a legtörötebbek)

- Loui jól vagy? - hebegte zavartan, miközben én csak szorítottam.

- Feloszlott a One Direction. - feleltem halkan.

- Micsoda? Louis ez rossz vicc! - tolt el magától, és méregetett idegesen.

- Ez komoly. Összevesztünk. Zayn lesüketezett, csak mert a hangos zenétől nem hallok jól.

- Micsoda? Nem hallasz jól? - kerekedett ki a szeme. - És erről mikor akartál szólni nekem? Ezért nem hallottál annyiszor.

- Ma állapította meg a doki.

- De te már tudtad hamarabb is, csak a doki most mondta. - felelte mérgesen.

- Csak tegnap kezdtem rájönni. De már úgyis mindegy. Már nem fogok többet énekelni arénában. - húztam el a szám. Még nekem is nehezemre esett felfogni a szavaim súlyát.

- De hogyan? - hebegte. Elmeséltem neki.

Még én sem hittem el, hogy most komolyan itt a vége. Azt vártam, hogy mindjárt felébredek, és ez az egész csak egy rossz álom lesz. De belül tudtam, ez lehetetlen. Itt a vége. Reménykedtem benne, hogy nem jön el ez ilyen hamar.

Zayn szemszögéből:

Akármennyire is gyorsan hajtottam, a közlekedést mégsem irányíthatom. Megálltam egy piros lámpánál. Mérgesen a kesztyűtartóba túrtam. Tudtam, hogy van ott egy doboz cigi, de tévedtem. Nem volt sehol. Biztos megtalálta Will, és kidobta. De most kellett nyugtatónak. Lefékeztem egy kisbolt előtt, és berohantam. Vettem egy doboz cigit a legerősebből a kedvenceimből. Mikor kiértem az ajtón, már az első szálamat vettem ki. Most muszáj volt megszegnem az elveimet. Megálltam egy pillanatra, hogy meggyújtsam. Ekkor két rajongó támadt le.

- Szia Zayn. Nagyon hálásak lennénk, ha csinálnál velünk egy képet. Imádjuk a One Direction-t. - mosolygott kedvesen az egyikük. 16 körül lehettek, és kedvesek voltak, mégis megadták az utolsó lökést, hogy teljesen kitörjön belőlem minden.

- Én is hálás lennék sok mindenért, de az élet nagy szívás. Soha nem fognak teljesülni az álmaitok, ezt jegyezzétek meg jól. Egyszer minden romba dől. Ja, és a One Direction nincs többé! Pártoljatok át a Lawson-hoz, vagy mit tudom én. - mondtam a kelleténél hangosabban. A lányok ijedten néztek rám. Látszott, hogy nehezen fogják fel, amit mondtam. Elindultam a kocsim fele. Beültem, de követtek. Muszáj volt lehúznom az ablakot, hisz cigiztem. Kihasználták az alkalmat.

- Akkor nincs többé One Direction? - hebegte halkan az egyik lány. 

- Nincs. Összevesztünk. - feleltem anélkül, hogy rájuk néztem volna.

- De hát ti voltatok az életünk. - motyogta kétségbeesetten az egyik lány.

- Sajnálom. Mindent. - feleltem halkan, és elhajtottam.

(Directioner vagyok, őrült vagyok, tini vagyok, addig akarok élni, míg fiatal vagyok)

Tudtam, ez csúnya volt. Sajnáltam, hogy így rájuk kiabáltam. Sajnáltam, hogy megszűnt az álmuk, de leginkább azt, hogy elkezdődött. Akármennyire is vágytam régen a hírnévre, most átkozom magam, hogy jelentkeztem az X-Factorba. Akkor nem lenne, miért szomorkodniuk a rajongóknak. Két cigit szívtam el, míg megálltam a házunk előtt. Will otthon volt. Csak az udvarra álltam be, és már mentem is a házba. Ledobáltam a cuccom. A mosókonyha felől hangos motozást hallottam. Arra vettem az irányt. Will bent volt, és éppen a ruhákat válogatta szét. Imádtam, hogy soha nem mosott össze semmit.

Látszólag nem vett észre. Mögé mentem. Magamhoz rántottam a derekánál fogva, és egyből megcsókoltam. A fekete ingem kieset a kezéből, majd halkan a földön landolt. A kezeit az arcomhoz kapta, és édesen kebelezte be az alsóajkam. Hideg volt a tapintása, én mégis melegnek éreztem bőrét. A kezeim lejjebb csúsztattam a fenekére. Egyre akaratosan, de mégis fájdalmasan csókoltam. Will a mellkasomra rántotta a kezét, és erősen tolni kezdett. Akaratosan csókoltam tovább, de nem akartam neki fájdalmat okozni, így eltávolodtam.

- Zayn, cigiztél és erőszakos vagy. Baj van? - kérdezte óvatosan. Már túl jól ismert. Sóhajtva elhadartam neki az egészet. - Jaj, Zayn...Ne aggódj, ez is meg fog oldódni. - ölelt meg.

- Nem. Ennek már vége. - jelentettem ki, és a homlokom az övének támasztottam. Óvatosan a füle mögé tűrtem a haját. Aggodalmasan nézett a szemembe. - Ketten maradtunk.

Már elfogadtam, ennek így kell lennie. Igazság szerint várható volt ez az egész. Ha másért nem, hát Niall önértékelési gondjai miatt. Kicsit hibásnak éreztem magam, hogy kirobbantottam a vitát, de már nem bírtam tovább. Nem igaz, hogy nem vették észre?! Nagyon jól tudtuk mindannyian, mennyire eltávolodtunk, csak húztuk a dolgot. Tettettük, hogy minden rendben, és testvérek vagyunk. Úgy tűnik, jövőben már nincs közös szállunk a srácokkal. De egy biztos; A ONE DIRECTION ÖRÖK ÉLTŰ LESZ.