IV. 25. ~Nosztalgia.*

Egy dudálás után Rosalie lelépett. Megfogadtatta vele, hogy sehova nem megyek a lakásból. Tudja, milyen rohanós vagyok, ha kiakadok. De megígértem, szóval nem kell aggódnia. Amúgy sem terveztem, hogy bárhova is megyek ma. Egyedül maradtam a házban. Letelepedtem a nappaliban a földre. Így éppen jó magasságba került a dohányzó asztal széle. Óvatosan kiterítettem a szőnyegre a füzetem maradványait. Elkezdtem újraírni minimum 6 év munkáját egy új füzetbe, amit a reptéren vettem. Jó vastag volt, szóval még volt benne hely bőven. Bemásoltam a dalokat egyesével, közben elénekeltem őket. Szerencsére a papírokon az írás jól olvasható maradt, de amúgy is tudtam fejből. Kb. 3 óra múlva végeztem mind a 31 dallal. Már gyarapodott kettővel, mióta először énekeltem Harry-nek...csak. Ez elég kicsi szám a régi tempómhoz képest, de nem baj. Ez azt jelentette, hogy gondtalan életet éltem Harry mellett. Elkezdtem írni az új szerzeményemet a mostani helyzetemről. A dalból szinte sütött a fájdalom. Írtam benne arról a bizonyos külső erőről, mely szétszakított minket, bár nem neveztem meg konkrétan. Leírtam, miken mentem keresztül, de kitartottam Harry mellett mostanáig. Az egészet igyekeztem brit szófordulatokkal tarkítani, hogy még jobban hallatszódjon rajta kire is vonatkozik. Csak írtam és kottáztam felváltva. Már kitudja, mióta csinálhattam ezt, mikor végeztem. Zavartan nyomtam be a telefonom gombját, hogy meglessem, mennyi az idő. Fél 12 volt. Ez meglepett. Ilyen hamar még soha nem végeztem egy dal írásával.

Elkezdtem eljátszani, hogy az utolsó simításokat is elvégezhessem. Miközben gitároztam és énekeltem, éreztem, ahogy egy-egy könnycsepp alattomosan végigfolyik az arcomon. Rose gitárjára hullott, és megállt a hangszer kis hajlatában. A hangom egyre hangosabb és fájdalmasabb lett, így a gitárt is erősebben pengettem. Már tőlem zengett az egész lakás, de nem érdekelt. Muszáj volt kiadnom magamból minden érzelmet. A végére nem írtam egy hihetetlenül hosszú kitartott hangot, de mégis odaénekeltem. Végül egyre halkabb és halkabb lettem, majd elfogyott a levegőm, és fájdalmasan hajtottam a fejem a gitárra. A könnyeim százával potyogtak. Levegőt is alig kaptam, csak hüppögtem. A torkomba gombóc telepedett, a szívem felfalta egy ijesztő sötétség. Eddig talán csak egyszer buktam ki ennyire, mikor Harry állítólag megcsalt Caroline-nal. De talán ez most még rosszabb, mivel nem a mi hibánkból kell külön lennünk. Akkor Harry volt az oka, és elfogadtam, de most nem rajtunk múlt, ami kiakasztott.

(Ne sírj)

Hangosan söpört végig a szobán egy éles hang. Belenyilallat a csendbe, és a fülembe férkőzve zengett tovább. Idegesített Rose csengője. Felkaptam a fejem, és eszméltem, hogy ajtót kéne nyitnom. Talán nővérem nem vitt kulcsot. Megint csengettek.

- Megyek! - kiabáltam erőtlenül.

Felálltam, megtöröltem a szemem, hogy ne látszódjon, ahogy sírtam, és kihúztam a hajamból a gumit. Mindig össze szoktam kötni majdnem fekete tincseimet, mikor dalt írok. Mindent magam mögött hagyva az ajtóhoz siettem. Mikor megláttam a kulcsot a zárba, biztos voltam benne, hogy Rose lesz az. Így nem tud bejönni. Elfordítottam a kulcsot, és kinyitottam az ajtót. Bár ne tártam volna olyan nagyra, mivel így teljes egészében egy kedves arc mosolygott rám. Ez határozottan nem Rosalie nőies alakja volt. Magamba szívva a levegőt végigmértem a srác tökéletes alakját. Fekete Supra cipőjétől indulva, farmerén és fekete kabátján át eljutottam az arcáig. Fehér arcán nem láttam mosolyt. Komoly volt. Barna szemei óvatosan mértek végig. Haja az ég fele meredezett. Elképedve mértem végig ezen a tökéletes srácon, de elfogott egy másik érzés is. Egy érzés mely haragudott rá, és most nem volt hozzá türelme. Most nem akarta hallani a szokásos szöveget.

- Péter, most ne. - feleltem halkan oldalra fordított fejjel.

Elkezdtem becsukni az ajtót választ nem várva, de megállította a fát. Ha nekifeszülök, se tudtam volna becsukni. Erős vagyok, de nem bírok el vele.

- Csak beszélgetni jöttem. Mint barát a baráttal. Gondoltam szívesen öntöd ki a szíved egy régi jó barátnak. - felelte halkan.

Még hogy jó barátnak?! Na persze. De abban igaza volt, hogy most szívesen beszélgetnék egy olyan emberrel, aki nem ad tovább minden infót egyből Harry-nek, ahogy felhívja telefonon. Igazából azt sem hinném, hogy ők ketten hajlandóak lennének beszélni egymással, ha nem muszáj.  Sóhajtottam, és oldalra álltam, miközben kitártam az ajtót.

- Gyere be!

- Köszönöm. - jött be, majd megölelt.

Levette a cuccait, és bementünk a nappaliba. Megtorpanva mérte végig a bent uralkodó káoszt.

- Csak nem dalt írtál? - nem feleltem, csak leszegtem a fejem mellette. Óvatosan leguggolt a papírokhoz. - Mi történt itt Leah? Mi ez a sok gyűrött papír a régi dalokkal. Hol a régi rózsaszín füzet? - nézett fel rám zavartan, majd óvatosan felvette a régi füzetem borítóját az asztalról. Nem feleltem csak álltam ott megbénulva. Most pont neki mondjam el?! Bár lehet, csak ő tud segíteni. Jobban ismer, mint bárki más, kivéve persze Harry-t.

- Te jó ég. Ki tette ezt? - állt fel, és jött hozzám. Csak megráztam a fejem. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet, ha elmondom neki. - Leah, ezt Harry tette? - fogta meg fél kezével a vállam, míg a másikkal feltartotta a füzetborítót. A szemébe néztem. Aggodalom és szomorúság ült benne.

- Nem. - felelte halkan.

- Hát akkor ki? Ki tette tönkre a dalaid? - kérdezte komolyan, de egyben mérgesen is.

Végül arra jutottam, hogy elmondom neki. Ha ő nem tud segíteni most, akkor senki. Itt ő ismer a legjobban. Még Rose-nál is jobban.

(Szeresd az utálóidat, ők a legnagyobb rajongóid._Kanye West)

- A rajongók voltak. Betörtek a házunkba. Tönkretették a közös képinket a falon, és ezt tették a dalaimmal. Most írtam újra őket abba a füzetbe. - szegtem le a fejem.

- És mit tettél? Mit tett Harry, hogy megvédjen? - kérdezte egyből.

- Semmit. Neki ez az élete. Nem szállhat szembe azokkal, akiknek köszönheti a hírnevét. Én pedig... itt vagyok. Szünetet kértem. - mondtam a végét már suttogva. Lehunytam a szemem lehajtott fejjel, és hagytam, hogy a fölre hulljon pár könnycseppem. Nagyon fájt ezt kimondani. Megfogadtam még régebben, hogy soha többé nem sírok Péter előtt, de ezt most lehetetlen volt megtartani. Az állam alá nyúlt, felemelte a fejem, és óvatosan letörölte azt a három könnycseppet.

- Ne sírj. Jól döntöttél. Így át tudod gondolni a dolgokat, és a lehetőséged is megmaradt, hogy visszamenj hozzá. - meglepetten, és zavartan néztem a szemébe.

Ezt nem vártam tőle. Tényleg csak barátként van itt. Tetszett ez a rendes Péter. Óvatosan a kanapéra húzott. Leültetett, ő pedig szembe helyezkedett velem az asztalra csücsülve. Még szerencse, hogy egy jó masszív fa dohányzóasztalról volt szó.

- És mit fogsz csinálni? Itt lényegtelen meddig maradsz, mi felvidítunk. - mosolygott kedvesen.

- Fogalmam sincs. Vissza szeretnék menni hozzá, de ami vele jár, az nekem túl sok. -

- De te erős vagy. Tudom, hogy a szeretteidért bármit megteszel, és kibírsz. Például elmész egy drogtanyára vagy éppen felmászol az egyetem tetejére. - elnevettem magam a példáján. - Végre nevetni is látlak. - mosolyodott el ő is.

- Emlékszem, mikor azt kiabáltad az épület tetején; te vagy pókember és akkor is ki fog lőni az a rohadt háló a csuklódból, ha beledöglesz is. - jutott eszembe az egyik full részeg este. Péter egyetemista volt, míg én 12.-es. Hatalmas buli lett, és az egyetem tetejére mászott fel, ezeket kiabálva. Nagyon féltem, hogy leesik, ezért utána mentem. Végül sikerült meggyőznöm, hogy jöjjön le. A módszer maradjon az én titkom.

- Mekkora buli volt. De az le is van kamerázva, nem? Szerintem Perinek megvan a felvétel.

- Majd meg kéne nézni. Még két hónapig azt emlegettük. Bár ne csaptak volna ki érte! - Péter ugyanis így hagyta abba az egyetemet.

- Én nem bánom, hogy így alakult. - nevetett.

- Nem értem, miért nem hagytad, hogy Apád elrendezze a dolgot. - csóváltam a fejem. Hisz az apja a magyar nagykövet.

- Tudod, nagyon jól az okát. - húzta el a száját.

Persze, hogy tudtam. Péter mindig is utálta, ha az Apja miatt kivételeznek vele. Ugyanolyan, mint bárki más, csak kicsit jobban el van látva anyagilag.

- Tudom. Ezért mindig is tiszteltelek. Soha nem voltál az az újgazdag srác. Mindig átlagos vagy. - mosolyogtam.

- Köszi. És arra emlékszel, mikor kimentünk a Beachattack-ra? - nevette el magát az emlékeken.

- Persze. Mikor 20 km-rel az apartmantól ébredtünk. - nevettem én is.

- Igen. Az hatalmas este volt. - nevetett.

És valóban. Mi ketten ugyanis nagyon berúgtunk, és eltévedtünk. Volt ilyen speciális bérletünk, amivel minden járműben ingyen utazhattunk. Fogtunk egy taxit, de nem tudtuk elmondani neki a címet, csak mutattuk az utat. Aztán eltévedtünk, és a férfi kirakott minket, mert felmérgelte magát. Péternek ismerős volt a hely, így elindultunk az egyik irányba. Végül 20 km-re a szállástól ébredtünk egy sátorban, amiről fogalmunk sincs, hogy kié volt.

(Az emlékek az oka, hogy nem tudunk lelépni)

- És mikor Peri végignézte, hogy kidobják a cipőjét. - nevettem.

- Idióta egy gyerek. - csatlakozott.

Ennek a hatalmas Horvátországi partinak a végén ugyanis annyira totál másnaposan mentünk haza, hogy a portás kidobta Peri cipőjét, ami egy zacskóba volt a szemét és a bőröndök mellett, és a srác végignézte, de nem esett le neki, hogy az az övé.

- És amikor síeltünk és végiggurultam a lejtőn... - nevettem az emléken.

- Jaj, ne is mondd. Halálra ijesztettél. Azt sem tudtam, megállsz-e egyáltalán.

- De visszakaptam, mert mikor megálltam, befékeztél előttem, és beterítettél hóval. Végképp nem maradt száraz felület rajtam. - emlékeztettem.

- Tényleg. Ott mekkorát nevettünk. És emlékszel, arra a táborra? - mosolyodott el, ahogy eszébe jutott.

- Az egy hihetetlen hét volt. - csatlakoztam. - Mikor felhívtunk titeket, hogy hol vagytok, Peri meg azt felelte a Balaton közepén cigiztek. - nevettem el magam.

- Másnap reggel Marika néni feje, mikor 6-kor kimentünk a szobátokból...szerintem igencsak félreértette a helyzetet. Pedig te még csak 9.-es voltál, én meg 11.-es. - nevetett.

- Mit akarsz? Ha jól emlékszem, te az én ágyamban aludtál, és a derekam ölelted reggel. - löktem oldalba.

- Igen. Peri meg Rebeccáéba, és ki volt az a másik csaj, aki Petyával aludt? Nem emlékszem.

- Anita! Nem emlékszel Anitára? Ő zárta be véletlen a női mosdóba a töri tanárt. - nevettem.

- Tényleg. De, hogy a Tanár úr hogy került a női mosdóba?! - ezt ugyanis mái napig nem tudjuk. Bár szerintem addig jó. A nagy nevetés végén megnyugodtunk.

- Végre nevetsz egy kicsit. - mosolyodott el.

És valóban. Kis időre teljesen kiment a fejemből minden. Csak nevettem, és jól éreztem magam. Előtört a sok emlék, és érzés. Olyan volt, mintha a múlt lenne a jelen, és a jelen a múlt. Mintha Harry a múltba veszne, és a mindennapos dolgok közé tartozna, hogy itt ülök Péterrel. Egy kis időzavar állt fel bennem.

- Furcsa, de mintha elfelejtettem volna, mi történt ma.

- Ezt teszi a nevetés. Gyakrabban kéne próbálnod. - felelte kihívón.

- Hé. Én igenis szoktam nevetni.

- Remélem is. - mosolyodott el.

- Amúgy hallottam különösen jóba letettek négyen.

- Igen. Tamás...illik közénk, csak eddig mindenki drogosnak nézte.  

- Végre nem kell aggódnom Rose miatt. De azt elvárom, hogy helyettem is megvédd nővéremet, ha Tamás tenne valamit, és persze egyből szólj. - löktem oldalba.

- Nyugi, a te nővéred, az enyém is. Vigyázok rá. És amúgy Jason-re is figyelek mindig, csak nem tudja. Bár a múltkor a kisöreg a fejébe vette, hogy kipróbálja a füves cigit, de gondunk volt rá Perivel. Szerintem többet nem nyúl drogokhoz. - nevetett.

- Rendesek vagytok, hogy Rebecca öccsére is figyeltek, de remélem nem bántottátok, vagy ilyenek.

- Dehogyis. Csupán megmutattuk, mi lesz vele, ha drogozik, és "valamiért"  elment a kedve az egésztől.

- Ti kajak elvittétek a drogtanyára? Még csak 9.-es! - akadtam ki.

- Nem. Abból "háború" lett volna Tamás miatt. A kórházba vittük. Amúgy meg ha jól emlékszem, te is elmentél Rebeccával egyre 9.-esként, és mégsem viselt meg.

- Az más volt. Mi nem önszántunkból mentünk oda kicsiként, és velünk volt két 11.-es nagy állat. - nevettem el magam, mivel ez a "két nagy álltat" Peri és Péter volt. De azért ez az emlék nem volt olyan jó. Rebecca akkori pasija után mentünk oda, de feladtuk, és másnap szakítottak is.

(Egy kicsit húzd feljebb, Egy hideg, hideg világ van ott kint)

- Igaz. Én mindig megvédelek. Még Harry helyett is. Amúgy képzeld, valamelyik nap azt mondta nekem egy csaj, hogy még soha nem látott pasi directionert. - nevetett.

- Honnan vette, hogy az vagy? - lepődtem meg.

- Meséltem Perinek, hogy hallottam, Harry nagyon be van rekedve, és ezt az egyik csaj pont meghallotta. Kiderült, hogy nagy fan, és meglepte, hogy én mindent tudok róluk. Majdnem megszólaltam; ha tudná az okát. De elég gáz volt tűrni, ahogy beéget. - nevetett.

- Ez nem égetés. Szerintem nincs abban semmi rossz, ha valaki directioner, csak ne törjenek be hozzánk.

- Igaz, de egy pasi akkor is furcsa a sok csaj között. Pedig én csak azért figyelem a fejleményeket, mert rád akarok vigyázni. - mosolyodott el.

- Köszönöm, de akkor minden cikket és képet láttál... - szegtem le a fejem szégyenkezve.

- Igen. - lett halkabb. Olyan dolgokat látott, amikre nagyon nem vagyok büszke. Egyszer az állam alá nyúlt, és felemelte az arcom. - Hé. Nincs mit szégyellned. Felnőtt, csinos nő vagy. Csak féltékenyek, mert tudják, nem érnek annyit, mint te.

- Persze. Csak félnek, hogy egy bányarém ellopja a kedvencüket.  - húztam el a szám.

- Biztos, hogy ugyanarról a lányról beszélünk? Szerintem te most Harry előző barátnőjére gondoltál. Hogy is hívták? - vágott tipikus Péter féle gondolkozó fejet, amit régen úgy szerettem.

- Caroline. - szűrtem a fogaim között a nevét. Valahányszor eszembe jutott, harag gyúlt bennem. Ki nem állhattam azt a nőt. Egy gerinctelen, egoista ember.

- Igen. Szerintem te rá gondoltál, de én rólad beszéltem. Hidd el, csak az bosszantja őket, hogy Harry-nek a világot jelented.

- Gondolod? - kérdeztem óvatosan. Meglepett, hogy Péter ilyenekkel vígasztal, de örültem, hogy itt van velem.

- Nem gondolod...tudom. Gyere, nézünk egy filmet! - indult el a tévé felé.

- Gru? - mosolygott, rám a DVD-k elől.

- Rendben. Szeretem. - bólintottam.

- Végtelen aranyos mese. - nyugtázta, miközben betette a CD-t a lejátszóba. 

Mellém telepedett a távirányítóval. Felhúztuk a lábunk, és egy plédet is magunkra terítettünk. Csak ültünk egymás mellett, és néztük csendben a mesét.

***

- Itt meg mi folyik? - hallottam egy ismerős női hangot nagyon halkan.

- Cssst. Elaludt. - mondta egy kedves férfi hang egészen a fülem mellől. Egy kéz szorult a hátamon, melynek gazdája beszélt az előbb. A szemem csukva volt, és még jó ideig nem terveztem kinyitni. Tetszett, ahogy egy izmos, de egyben nagyon kényelmes mellkason támasztom a fejem és a kezem. A térdem egy combon pihent. Összegömbölyödve helyezkedtem szorosan egy erős pasi mellett. Ekkor fejen ütött a felismerés. A szemem kipattant. Nővéremet láttam magam előtt ferdén, mivel oldalt volt a fejem. Péter mellkasán feküdtem.  Hirtelen felültem, de bár ne tette volna, ugyanis megszédültem.

- Mi a baj? - nézett rám zavartan Péter. Nem tudtam, mit felelni, hisz ez nem lett volna olyan nagy gond, hisz semmi nem történt, mégis rosszul éreztem magam. Itt alszom Péter karjaiban (amihez hozzá teszem; fogalmam sincs, hogyan kerültem ebbe a pózba), miközben Harry-t szeretem. A gondolatok százával kavarogtak a fejemben.

- Álmos vagyok. - hebegtem halkan.

Még csak nem is hazudtam, pedig valójában teljesen megzavarodtam. Nem akartam, hogy Péter félreértse ezt a véletlen helyzetet. Tiszta hülye vagyok. Hogy tudtam így aludni?!

- Gyere, dőlj be az ágyba. Mindjárt megyek én is. - húzott a háló fele Rose. Szerettem nőéremmel aludni. Ilyenkor mindig feljöttek a régi emlékek. Mikor kicsi voltam, és villámláskor átbújt hozzám, hogy ne féljünk annyira. Hiányzott Harry. Szerettem volna magam mellett tudni, de még nem lettem volna elég erős elviselni a vele járó nehézségeket. Még kellett egy kis idő. Még kellett egy kis pihenés.