IV. 33. ~Miért is ne?!*

Tudtam, hogy ha én is kisétálok az életéből, már senkije nem marad a családján kívül. Zayn élete végleg összetörne. Ezt nem bírtam elviselni. Tudtam, milyen. Ha valami őrültséget csinálna, az csak az én lelkemen száradt volna. Ezt nem bírtam, és nem is akartam. Megtorpantam, de nem fordultam meg. Hallottam, ahogy magába szívja a levegőt, mikor észrevette. Szaggatott sóhajjal megfordultam. Erős alakja görnyedve állt ugyanazon a helyen, ahol hagytam. A kevés fényben is láttam, hogy a szeme immár nem dühtől, hanem félelemtől égett. Nem bírtam ennyire összetörtnek látni. Nem ment. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy ilyen állapotban magára hagyjam. Tettem egy bátortalan lépést vissza, felé. Ezt látva lepetten kihúzta magát, és végigmért. Az arcomhoz néhány tincs hozzátapadt, melyet normál esetben oldalra löktem volna, de most nem érdekelt. Két lépés után megtorpantam. A távolság köztünk vészesen csökkent ezzel a két lépéssel is. Még mindig tartottam tőle. Nem mertem semmit sem mondani, de nem is kellett. Zayn is lépett kettőt felém. Már alig egy méter választott el minket egymástól. Mélyen magába szívta a levegőt, hogy beszélni tudjon. Remegve és halkan préselte ki a száján a szavakat.

- Nem mész el?

Óvatosan megráztam a fejem ezzel választ adva neki. Magam sem tudom, miért nem rohantam ki abból a házból, melyet az otthonomnak neveztem. Talán mert ez a csodás srác csak tőlem függött jelen pillanatban, amit bár nem mutatott, mégis nagyon jól tudtam.

- Miért maradsz velem azok után, amit tettem?

Én is ezt kérdeztem magamtól, de a fejemben egy hangocska pillanatok alatt megsúgta rá a választ.

- Mert minden agressziód ellenére szeretlek. - feleltem alig hallhatóan.

Az ajkai között apró rés keletkezett mondatom hatására. Meglepte, hogy még ezek után is képes vagyok szeretni.

- Will...nem akarok neked fájdalmat okozni. Nem bírnám elviselni, ha megint elönti az agyam a düh, és kárt teszek benned. - lépett még egyet előre ezzel végleg eltűntetve a köztünk lévő távolságot.

(Azt mondtad, soha nem okoznál nekem fájdalmat, de hazudtál, ismét)

Megremegtem a szavai hallatán, de ezt nem mutattam, bár volt egy olyan érzésem, tudta. Óvatosan felemeltem a karajaimat. Lassan csúsztattam a derekához figyelve az arcát. Még féltem tőle. Ezt látva óvatosan megragadta a vállam, és gyengéden magához húzott arra az ölelésre, amelyet én próbáltam elcsenni. A nyakának hajlatába fúrtam az arcom, míg Ő a hajamra hajolt. Mélyen magamba szívtam Zayn-es illatát, amelyet annyira imádtam. Az érzékeim megteltek ezzel a csodás "parfümmel". Gyengéden szorított, mintha attól félne, összeroppanok a karjaiban. Ezt nem is csodálom, az előző akciója után.

- Felvállalom. - suttogtam a nyakába.

Megremegett a szavaimtól. Nem kellett kimondanom, mit, tudta nagyon jól. Felvállalok minden veszélyt, és nem érdekel, ha kárt tesz bennem. Szeretem, és ez mindennél erősebb. Még a félelemnél is, amit keltett bennem.

- Nem akarom, hogy félj tőlem. Sosem ártanék neked. Nem akartalak megrémíteni. Annyira sajnálom. - nyomott egy puszit a fejemre.

Ez a kedves gesztus eltörölte félelmem nagy részét. Zayn nem volt ilyen gyengéd velem az utóbbi időben. Már hiányzott a lágy, forró érintése.

Mintha kitalálta volna a gondolataimat, becsúsztatta a ruhám alá hatalmas kezeit, és megszorította bőröm. Eltávolodtam az ölelésből. A szája apró, óvatos mosolyra húzódott. 

- Kérdezhetek valamit? - hebegtem halkan lehajtott fejjel.

- Nem kell engedélyt kérned hozzá.

Hát azért én megtettem. Lassan felemeltem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Tekintete égette a bőröm.

- Tényleg így gondolod? Ennyire...alábecsülsz? - kérdeztem óvatosan.

Lehunytam a szemem. Kicsit féltem a reakciójától azok után, amit velem tett. Ő volt az egyetlen, akitől féltem, minden "támadóm" közül. A gondolataim cikáztak, miközben nem kaptam választ. Azon gondolkoztam, vajon mi játszódik le benne ezalatt a hosszú hallgatás alatt. Féltem a haragjától. A szemem ijedten kipattant, és ugrottam egyet, amikor egy forró kéz a karomhoz ért, és elkezdett húzni az ágy fele. Zayn leült, majd gyengéden lehúzott maga mellé. A szemembe nézett, ami megnyugtatott.

(Ha igaz szerelemben vagy magaddal, soha nem bánthatsz másokat_Buddha)

- Figyelj Baby. Én mindennél jobban szeretlek és tisztellek. Nagyon sajnálom azokat, amiket mondtam. Elborult az agyam a bandától. Szakadékban vagyok, és muszáj, hogy segíts rajtam. Csak te vagy képes egyenesben tartani. Sajnálom, hogy az utóbbi időben idiótán viselkedtem. Soha nem bántanálak. Nem tudnék ártani neked. Képtelen vagyok rá. Szeretlek Will.

A szavai hallatán a szívem megdobbant, majd ki-ki hagyott néhány ütemet. Elhittem a mondatait. Hittem neki. Az ajkaim remegve pattantak szét, és próbáltak szavakat kierőltetni, de nem nagyon ment.

- E-Elhi-hiszem. Én is szeretlek. - dadogtam halkan.

Még soha senki nem váltotta ki belőlem, hogy így beszéljek.

- Azt az erős lányt szeretném, aki nem fél tőlem. - hajolt közelebb hozzám.

Kicsit hallgattam. Feljöttek a régi emlékek. Lehajtottam a fejem.

A szavak suttogva folytak ki a számon. Csak reménykedtem benne, hogy értette, amit mondok, és nem feleslegesen beszélek.

- Tudod, régen sokszor kényszerültem ilyen helyzetben. Rengetegszer nyomtak a falhoz, és próbáltak megfélemlíteni. - ennek hallatán lehajtotta a fejét, és sóhajtott egyet. Folytattam. - Rengetegszer ütöttek meg, de soha nem sírtam, sikítottam vagy remegtem. Mindig tűrtem, és visszaadtam, csak lejjebb. De veled más volt. Féltem tőled, mert mindennél jobban szeretlek. Nem akartam ellenkezni, vagy visszaadni, még ha megütsz, akkor sem. Mikor Te nyomtál a falhoz mindenem remegett. Mikor Te vágtad azokat a fejemhez, sírtam. Mikor Te akartál megütni, sikítottam. Ennyire még soha nem féltem. Reménykedtem benne, hogy nem bántasz, de semmiben nem voltam biztos. Még ha lila lenne is az arcom, akkor is maradnék melletted.

A szemei csillogtak, ahogy beszéltem, de nem a csodálattól. Sokkal inkább a sós nevességtől, amelyet nem engedett elszabadulni.

- Annyira sajnálom. Nem akartam olyan lenni, mint azok, régen. - hebegte.

Válaszul, csak óvatosan hozzá hajoltam, és nyomtam egy puszit az arcára. Az ajkaim alig súrolták a bőrét. Nem mertem megnyomni az arcát. Magam sem tudom, miért.

Elhúzta az arcát, és a szemembe nézett. Tekintete levándorolt az ajkaimra, melyeket ennek hatására önkéntelenül is megharaptam. Ennek láttán elmosolyodott. Tudtam, hogy imádja, mikor ezt csinálom. Óvatosan az arcomhoz nyúlt. Két újbegyével végigsimított rajta, majd az orrát és homlokát az enyémnek döntötte. A másik kezét óvatosan a tarkómra csúsztatta, majd ajkait az enyémhez érintette. Nem akart mohón csókolni. Lágyan érintette zárt ajkaimat. Nem erőltette a bejutást, de tudtam, hogy vágyik rá, és be kell valljam, én is. Kéjesen szétnyitottam ajkaim, és mindkét kézzel a hajába túrtam. Belemosolygott a csókunkba, majd lágyan átcsúsztatta a nyelvét a számba. Élveztem, hogy végre gyengéd velem. Egy ideje a csókjaink már csak durvák és erőteljesen voltak. Hiányzott Zayn lágy oldala. Végre visszakaptam az én Nyuszimat. Úgy éreztem, ezek után, már történjen bármi, nem fog erőszakoskodni. Legalábbis velem nem. Levegő után kapkodva távolodtunk el. Zayn végigsimított az arcomon, mielőtt levezette volna kezeit az enyémekre, és összekulcsolta volna az ujjainkat az ölemben. Figyelemmel követtem a mozdulatát. Sikeresen rabul ejtette tekintetem, mikor felnéztem. Elvesztem hatalmas szemeiben, de erre számítottam. Soha nem tudtam ellenállni neki, és ezt Ő is nagyon jól tudta.

- Lejönnél velem vacsorázni? - kérdeztem óvatosan.

Elmosolyodott, majd bólintott. Felállt, és engem is felhúzott. Ennek láttán nekem is apró mosolyra húzódott a szám. A derekam ölelve indultunk el lefele. Legalább most már hajlandó valami táplálékot lenyelni. A konyhába mentünk. Zayn leült a pulthoz, miután levett két tányért. Az evőeszközöket én tettem a helyére.

- Csirkét csináltam, a kedvenced. - hoztam az asztalra a tepsit, majd óvatosan lehelyeztem.

Már bátor volt a hangom, de belül még féltem kicsit. Nem attól, hogy Zayn bánt engem, hanem, hogy megint kezd eldurvulni az agressziója. Tudtam, nekem kell tennem ellene, nehogy tovább fokozódjon. Tudtam, hogy a családjához vagy orvoshoz nem rohanna ilyen gondokkal a világ összes pénzéért sem. Csak rám számíthatott jelen pillanatban. 

Louis szemszögéből:

Hihetetlenül elegem van, hogy egyfolytában csörög a telefonom, és azzal zaklatnak, hogy mi van a bandával. Egyáltalán nem könnyítik meg a felejtést a kíváncsiskodó újságírók. De egy interjúra csak elszántam magam. Tudtam, hogy mindent el kell mondanom. A veszekedés okát, tárgyát stb. Vicky eljött velem a stúdióba, de bármennyire is kérleltem, a riporter elé, a székbe nem volt hajlandó felülni velem. Oldalról figyelt. Mindenféle érzelmet kizártam magamból, de nagyon jól tudtam, belül a szívem és a lelkem darabokban van. Végül egy férfi kiabált oda nekem, és  velem szembe ülő hölgynek, Miának.

- 10 másodperc!

Küldtem egy puszit Vicky-nek, aki bíztatóan a szívére nyomta ökölbe szorított kezét, jelezve; maradjak erős. 5 másodperctől folyt a visszaszámlálás, majd elindult a elvétel.

- Köszöntöm kedves nézőinket a Reflector-ban! Ma egy nagyon különleges ember lesz a vendégem. Üdvözlöm stúdióban Louis Tomlinson-t. - mondta a kamerába, majd felém fordult. - Szia Louis.

- Üdv Mia. Köszöntöm a nézőket is.

Végig mosolyogtam, ami már most nagyon nehezemre esett. Hiányzott magam mellől, az a 4 srác, akik ha kellett a fenekembe csíptek, hogy ne látszódjon a szomorúság. Azok az apró szomorúságok, melyek semmik voltak a mostanihoz képest.

- Nos Louis. Gondolom, tudsz róla, hogy most a csapból is ti folytok. A One Direction szétment. Vége a bandának. Mindenki szeretné tudni az okát. Kérlek, meséld el nekünk.

- Ennek nincs kimondott oka, csupán összejöttek a dolgok, mindenkinél, és jobbnak láttuk nem erőltetni tovább ezt az egészet. - húztam el a szám.

(Ők azt mondják, ez a törött szív, de az egész testemben fáj)

- Milyen dolgokra gondolsz konkrétan? Hallottuk a veszekedést, de mindet szeretnénk tudni pontosan.

Mélyet sóhajtottam. Tudtam, hogy innen már nincs vissza út. Önszántamból vállaltam ezt be, mert azt hittem képes vagyok rá. Már muszáj elmesélnem.

- Kedden elküldtek minket a szokott, éves orvosi vizsgálatra. A fő ok Harry betegsége volt, ami eléggé befolyásolta a hangját. - rossz volt ezeket kimondani, de muszáj volt. - A vizsgálaton nagyon sok minden kiderült. A parkolóban összekaptunk, és butaságokat vágtunk egymás fejéhez. Elég durvák voltak a mondataink, nem szívesen emlékszem vissza rájuk. - hajtottam le a fejem. Az álcám kicsit megtört, de még nem volt annyira vészes. Tartottam magam.

- Mik derültek ki azon a vizsgálaton, ami ekkora éket vert közétek? - kérdezte Mia.

- Igazából, ez csak olaj volt a tűzre. Már nem éreztük magunkat annyira közel egymáshoz. Kicsit eltávolodtunk, bár mindig együtt voltunk. - tereltem, hogy ne kelljen kimondani a vizsgálat eredményét, de Mia nem hagyta annyiban.

- Mi volt ez az olaj pontosan? Mi okozta a veszekedést?

- Hát Zayn mostanában elég sokat késet. Már régóta tűrtük, de akkor a parkolóban próbáltuk megkérni, hogy legyen pontosabb, és figyeljen a kötelességére. Ezt kicsit rosszul reagálta le, és összekaptunk. Mindenki felhozta a másik hibáját. - a fülesembe, egy hang belemondta; áruljam már el azokat a rohadt hibákat pontosan. Nagyon sóhajtottam. - Megkaptam, hogy süket vagyok, mivel a vizsgálaton kiderült, hogy a hangos zene okozott némi halláskárosodást, ami még visszafordítható. A méreg hatására, Harry fejéhez vágtuk, hogy nem bír normális lenni, mióta Leah elköltözött tőle, és nincs hangja, ami persze hamis. Niall azt hiszi, nem volt helye köztünk, mert állítólag Őt nem szerették annyira, de ez sem igaz. Ez is feljött. Harry próbált Niall védelmébe szállni, de Ő nem kért belőle. A legnagyobb vita azonban kétség kívül Zayn és Liam között volt. Zayn úgy érezte, Liam pórázon tartja, és neveli. Túl érettnek tartotta, amit Liam persze nem elnézően reagált le. Ez az egész kikerekedett. Még soha nem kiabáltunk egymással annyira, mint akkor. Voltak kisebb viták, de ez az az egy, ami már nem fejeződött be. - hajtottam le a fejem, és a hangom egyre jobban remegett, amit a mikrofon még jobban kiemelt. Nem bírtam magammal. Az álarcom darabokban hullott a földre. - Sajnálom, de...ki kell mennem. - hebegtem halkan.

Meg sem vártam a választ, már fel is pattantam. Kirohantam oldalra, miközben takartam az arcom. A szemem sarkából láttam, amint fordul velem a kamera ezzel megmutatva a stúdió mögötti teret. Volt egy olyan rézésem, most senkit nem érdekelt, hogy a nézők betekintenek a színfalak mögé. Az én összetörésemért bármit. Az öltözőm fele vettem az irányt.

- Louis! - sietett utánam Vicky. 

Ez is benne volt az élő adásba sajnos.

Feltéptem az ajtót, de nem csuktam még be miután bementem. Megvártam, míg Vicky is beér mellém, majd befordítottam a zárat. Egyből magamhoz rántottam, és a nyakába temettem az arcom, miközben úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta. Végtére is, az is múlt, ha jobban belegondolok. A mellkasom vadul mozgott fel-le az idegességtől és a szomorúságtól. Vicky nyakába fújtattam. Nyugtatóan dörzsölgette a hátam.

- Nyugalom Lou. Nincsen semmi baj. Túl vagy rajta. - motyogta a fülembe.

Meglepett, de egyben meg is könnyebbültem, hogy ez az apró lány ennyire erős, mikor én rég összetörtem. Hálás voltam, hogy itt van velem. Ha még Ő is elhagyott volna, nem tudom, mit tennék. Összerezzent, mikor egy könnycseppem a nyaka forró bőrén landolt. Engem nagyon ritkán látnak igazán sírni. Érzékeny típus vagyok, ezért néha-néha be vallom, elsírom magam egy-két filmen, de a valódi érzéseket soha nem fojtom könnyekbe. Ha ez mégis megtörténik, tényleg nagy a baj. Ezt Vicky is tudta.

- Louis ne sírj. Minden rendben lesz.

Rosszul esett, hogy tudta; gyenge vagyok. Fájt a férfi egómnak, hogy nem bírok kemény maradni. Viszont egy részem megértette, hogy ez ebben a pillanatban lehetetlen. Elvégre csak az életem vesztettem el kedden pillanatok alatt. Miért is ne repesnék az örömtől?!