IV. 7. ~Újra.*

Ma kivételesen az ágyamba keltem reggel, bár nem emlékszem rá, mikor jöttem fel. Louis tegnap este felhívta a figyelmem, hogy mennem kell velük énektanárhoz, de nekem más terveim voltak. Ma nem érdekel a karrierem és a nevem. Ma önző leszek, és csak magammal fogok foglalkozni. Lezuhanyoztam, és rendbe hoztam magam. Már ráfért az arcomra a borotválkozás. Kicsit elhanyagoltam magam. Lementem, felkaptam a kabátom és a cipőm, majd a garázs fele vettem az irányt. Beültem a kocsiba, és kigurultam az utcára. Még mielőtt elindultam volna, írtam egy SMS-t a srácoknak.

"Ne várjatok ma. Kimozdulok kicsit."

Louis úgyis erre bíztatott tegnap, hát megteszem. Elindultam ki a városból. Tudtam hova tartok. Már akkor tudtam, mikor reggel kinyitottam a szemem. Tudtam, mit fogok csinálni ma. Az az egy óra autóút, most több napnak tűnt. Az izgatottság és a félelem kavargott bennem. De végre nem éreztem a mellkasomban a feketelyukat. Sőt. Mintha valami vonzott volna előre az úton. Valami, ami arra ösztökélt, hogy gyorsítsak.

Megálltam a nagy kapu előtt a kaviccsal felszórt parkolóban. Szétnéztem, de még nem szálltam ki. Nem tudtam, hogy amit teszek, hogyan fog elsülni. Vékony vörös határ húzódik jó és rossz, élet és halál között. Kevés ember képes egyensúlyozni rajta. Én most ezen kevesek közé tartoztam. Tudtam, hogy amit teszek rossz lesz, de mégis szükséges a jóhoz. Tudtam, hogy per pillanat élet és halál között lebegek. De ez a mai nappal megváltozik. Csak az a kérdés, hogy annak a bizonyos oldalnak melyik részére csúszok le. Az élet vagy a halál felé.

Kiszálltam, és elindultam a kapu fele. Az ajtón egy nagy címer díszelgett, benne az Oxford felirat. Lenyomtam a kilincset, és csodával határos módon az ajtó kinyílt. Ezt nem vártam. Tudtam, hogy senki nem fogadhat látogatót, az ajtó mégis nyitva volt. De ez nekem csak kedvezett.

Bementem rajta, és óvatosan elindultam a járdán. Nem tudtam, merre megyek. Aztán az egyik épület előtt volt egy tábla az iskola rajzával. Hatalmas volt ez a hely. Magam sem tudom, miért a focipálya fele vettem az irányt. Megálltam a kilátó aljánál az egész hely üres volt. Sehol egy lélek. Aztán megláttam az öltözők felől kijönni pár embert. Megismertem őket. Jessy és Dylan volt az meg még páran. Találkoztam velük a Halloween bulin. Mindenkinél táska volt. Gondolom, most lett vége ez edzésnek. Ha Jessy-nél is táska van, akkor az azt jelenti, hogy nem csak a focisták, de a pompon lányok is gyakoroltak. Nemsoká meg kell jelennie Des-nek is. Éreztem, hogy itt lesz. Az a mágnes, ami kettőnk között volt jelezte nekem. Aztán megint nyílt a ajtó, és két személy lépett ki rajta. Őket is ismertem. Shane és Kyle. A harag erősödni kezdett bennem a fiú iránt, de lenyugtattam magam.  Megálltak az ajtóban, és vártak. Közbe beszélgettek, de nem hallottam, mit. Hisz a pálya túl oldalán álltam, a székék takarásában. Majd Shane lelépett. Kyle egyedül ácsorgott tovább a falnak dőlve.

Ismét nyílt az ajtó. Az a lány jött ki rajta, akit én úgy szerettem. Elmosolyodtam, és éppen kiléptem volna a padok mögül, mikor Kyle átölelte, magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta. Megtorpantam, a lábam megremegett, és olyan erővel szorítottam össze az öklöm, hogy már fájt. Oldalra fordítottam a fejem, és lehunytam a szemem. Éreztem, ahogy kibuggyan egy könnycseppem. Gyorsan letöröltem, majd megvizsgáltam fájó tenyerem. A körmeim a bőrömbe vésődtek a haragtól. Ütemesen remegés rázott ki, és ennél erősebb fájdalmat még soha nem éreztem. Ott helybe meg tudtam volna ölni Kyle-t. Még mindig csak smároltak, majd nyílt az ajtó. Ez megzavarta őket, és a kis csapattal, akik kijöttek, elindultak. Követtem őket úgy, hogy ne lássanak meg. Beérték Jessy-éket. Két házhoz sétáltak, én pedig az erdő szélén egy fa mögül figyeltem őket. Des és Kyle egy búcsúcsókkal elköszöntek egymástól, ami bennem még jobban felnyomta a pumpát. Ezután mindenki ment a saját házába. Des és Jessy összeölelkezve, nevetve eltűntek az ajtó túl oldalán.

(Mi a f*%&!#sz van veled?)

Istenem, milyen jó volt újra látni Destiny. Külsőre semmit nem változott. Ugyanolyan csodás, mint volt, és minden egyes pillanatban ismét beleszerettem. Amit sikerült kitaszítanom magamból, most visszatért. Az a mágnes köztünk egyre inkább húzott közelebb magához. Megkerültem az épületet, és benéztem az ablakokon. Mindegyiken. Egyikben sem láttam senkit, már kezdtem azt hinni, hogy Destiny az emeleten lakik, mikor az utolsó ablakhoz értem. Megláttam szerelmemet és Jessy-t az ajtóban beszélgetni. Istenem, de szép volt. Ezután Jessy kiment a szobából. Éreztem, hogy itt a remek alkalom. Most vagy soha. Visszasiettem a ház első sarkához, és megvártam, míg Jessy eltűnik a másik házban. Ezután bementem. Kiszámoltam, melyik ajtó tartozik a megfelelő ablakhoz. Lenyomtam a kilincset. Szerencsémre az ajtó kinyílt. Senkit nem láttam a szobába.

- A fürdőben, Kyle! - kiabált ki az egyik ajtón Destiny.

Gondolom, azt hitte ő vagyok. Ez fájt. Biztos a srác is csak így be szokott jönni. Benyitottam a fürdőbe. Már nincs vissza út. Des háttal állt nekem a pultnál, és valamit keresett a mosdó feletti szekrényben. A polcok tele voltak szépítkezési cuccokkal. Hozzá léptem, és hátulról magamhoz húztam. Szorosan a dereka köré fontam a karjaim, és ezzel egyidejűleg a fülébe suttogtam.

- Nem Kyle vagyok.

A hangom és az érintésem hallatán megremegett, majd lassan megfordult. Kicsit eltávolodtam, hogy végig tudjon mérni. A szemében meglepetés tükröződött.

- Niall. - hebegte halkan. Elmosolyodtam ahogy kimondta a nevem. - Istenem.

Hozzám sietett, és megölelt. Magamhoz húztam, és védelmezőn öleltem. A nyakamba temette a arcát.

- Úgy sajnálom. - hebegte.

- Nem. Én sajnálom. - nyomtam egy puszit a fejére.

- De hogyan? Miért? - távolodott el, és bombázott a kérdésekkel.

- Nem bírtam nézni, ahogy mással vagy együtt. Te csak az enyém lehetsz Des. Szeretlek. Mindennél jobban. Sajnálom, amit tettem, és mondtam. Minden nap fáj nélküled. Nélküled nem is élek. Bocsáss meg nekem. - néztem a szemébe.

- Én is szeretlek. Már feladtam minden reményt, hogy veled legyek. Kyle pedig...rendes volt velem. Végre azt éreztem, hogy valakinek megint fontos vagyok. Nem akartalak megcsalni.

- Nem csaltál meg. Nem jártunk. Honnan is tudhattad volna?! Nekem mindig is fontos voltál. Soha többé nem engedlek el, csak adj még egy esélyt. - kértem. A szeméből kicsordult egy könnycsepp, és végigfolyt meseszép arcán. Végül az álláról a mélybe vetette magát. Hevesen bólogatni kezdett, láttam, hogy egy hang sem jön ki a torkán. Elmosolyodtam, és hozzá léptem. A hüvelykujjammal letöröltem a könnycsepp helyét, majd megfogtam az arcát, és megcsókoltam.

(Hiányzol minden nap)

Már négy hónapja erre vágyom. Erre a csodás lányra, erre a csókra. És most végre ismét az enyém. Gyengéden megnyaltam az alsó ajkát, mire szétnyitotta a száját. A nyelvem behatolt hozzá, és őrült tempóban kutatta az övét. Mikor meglelték egymást, soha többé nem akartak külön válni. Ebben a csókban benne volt minden szenvedés, gyötrelem, fájdalom, szenvedély és szeretet, ami a 4 hónap alatt felhalmozódott bennünk. A szikrák csak úgy repkedtek körülöttünk, és végre azt éreztem, hogy ismét van szívem, és élek. Ajkaink eltávolodtak, de még nyomtam egy lágy csókot szájára.

- Annyira hiányoztál! - öleltem magamhoz. Soha többé nem akartam kiengedni a karjaimból.

- Te is nekem. Hogy mondjam meg Kyle-nak? Azt mondta 11. óta rám várt. - nézett fel rám félénken. Elhúztam a szám. Máris ezen agyalt. Tudtam, hogy őt is szereti valamilyen szinten, de egyértelműen irántam érzett erősebben. Szerencsére.

- Elmondjuk neki együtt? - kérdeztem.

- Nem tudom. Nekem könnyebb lenne, de neki nem biztos. Inkább egyedül. De ez még várhat.

- El kell mondanom még valamit, de inkább üljünk le! - kértem.

Kimentünk a fürdőszobából, és Des ágyára dőltünk. A mellkasomra húztam a lányt, aki hason feküdt ferdén rajtam, így a szemembe tudott nézni.

- Mondd!

- Hazudtam neked az Olimpián. Sajnálom.

- Miben is? - zavarodott meg.

- Tényleg ott voltam a szobádban másnap este. És meg is csókoltalak. Muszáj volt megtennem. És mikor az erkélyen szólongatni kezdtél, alattad lapultam a fán. Sajnálom. - hadartam.

- Éreztem, hogy ott vagy. Édes tőled. Azt hiszem abban az állapotba, jobb volt, hogy tagadtad. - mosolyodott el.

- Én is ezt gondoltam. Sajnálom, hogy eddig vártam. - simogattam a hátát.

Egyszer ellökte magát, és a hasamra ült. Komolyan a szemembe nézett.

- Holnap lesz egy előadásom. Jes még ma hazautazik. Nem akarsz itt maradni velem?

- Nem is hoztam úgy cuccot.

- Ez mióta érdekel? - nevetett.

- Legyen. De ez nem tilos?

- Az is az hogy itt vagy, nem? De nem érdekel. Végre velem vagy. - hajolt le hozzám, hogy megcsókoljon.

A nyelveink ismét táncolni kezdtek. A hajamba túrt, míg én a combját szorítottam. Annyira hiányzott Des. Minden egyes porcikájába fülig szerelmes voltam.

(Egy dolog, megcsinálni, három szó, neked: szeretlek)

- Gyerekek, ne előttem már! - hallottam egy ismerős lány hangot.

Des felkapta a tekintetét. Próbáltam hátranézni. Jessy állt nem messze tőlünk.

- Basszus, te nem Kyle vagy! - ijedt meg a lány. - Destiny, mit tettél? - támadta le szerelmemet. 

- Jes nyugalom. Ő Niall. - sietett hozzá Destiny, és fogta meg a karját. Én is felálltam.

- Niall? De hogyan? Ti nem...? - hebegte.

- Nem bírtam ki Des nélkül. - karoltam át a derekát.

- Jaj, de édesek vagyok. Sajnos rosszabbkor nem is időzíthettél volna szöszi. - fordult hozzám.

- Tudom. - húztam el a szám.

- Hogy mondod el Kyle-nak Des?

- Még nem tudom. Az biztos, hogy nagyon fog fájni szegénynek. - húzta el Destiny a száját. Még így is olyan édes volt.

- Én csak a bőröndömért jöttem. Dylan kint vár. Nemsoká indul a gépünk. Sajnos New York-ból én tovább megyek. - magyarázta szomorkásan.

- Köszönök neki! Niall megvárnál itt? - fordult hozzám szerelmem.

- Nagyon siess kérlek. - nyomtam egy puszit az arcára.

Édesen elmosolyodott, majd kisietett Jes-sel, és a bőröndjével.

Lehuppantam az ágyára. Végigmértem a szobát. Szép és ízléses volt. A szívem zakatolt, és a vigyor nem fagyott le az arcomról. Végre ismét enyém Des, és soha többé nem engedem el. Annyit vártam erre a percre. Megmondtam, hogy egyszer úgyis meg fogom még csókolni. Ennek most jött el az ideje. 5 perc hosszú várakozás után, végre Des nyitott be a szobába, majd becsukta maga mögött az ajtót. Hozzám sietett, és leült mellém. 

- Szerelmem, ugye tanulni fogsz így is, hogy velem vagy? - kérdeztem óvatosan.

- Persze. Isten ments, hogy megint elveszítselek. - mosolygott.

Annyi mindent el akartunk mondani a másiknak, hogy mire végeztünk, már 3 óra volt.

- Tudod, 4 hónapja egy lányt sem csókoltam meg. - mondtam halkan.

- Ne haragudj. Kyle csak úgy megtörtént. - mentegetőzött.

- Nem azért mondtam. Nem haragszok miatta. De azt azért szeretném tudni, hogy...voltatok együtt? - kérdeztem óvatosan. Csak így mertem megfogalmazni a kérdésemet.

- Nem. Azt hiszem, te leszel az első, és az utolsó. - hajolt hozzám. Elmosolyodtam. Megcsókoltam, és a hátára döntöttem. Fölé hajoltam. A nyelveink vadul táncoltak. Megfogtam a kezét, és a feje fölött összekulcsoltam az enyémmel. Így a könyökömön támaszkodtam.  Éreztem, mennyire hiányoztam neki, és ő is nekem.

(Csak téged akarlak.)

Elkapta egyik kezét, mellyel kétszer meghúzta a fölsőm alját jelezve, hogy a földön szeretné viszont látni. Éppen elkezdte felhúzni, de valaki oldalra lökött.