III. 33. ~Olimpia.*

Destiny szemszögéből:

Az izgatottság és a fájdalom kavargott bennem. Bár a fájdalmat már megszoktam. Volt rá jópár magányos, egyedül töltött napom. Niall elment. Kisétált az életemből. Meg kell szoknom magányt. Nincs már választásom. Alkalmazkodok vagy megtörök. Apa átkarolta a vállam, és együtt néztük, ahogy egy szép barna ló és lovasa beüget a pályára. A hang felkonferálta Pierre-t. Egy igen jó lovat kapott, csak kicsit szilaj. Szerencsére ez neki nem okoz gondot. Az edzések alatt rájöttem, hogy Pierre-t az önfejű lovak fogadják el leginkább. Jól járt ezzel a csődörrel. A szívem a torkomban dobogott. Ez sokat jelentett. Minden egyes ugrásnál én is mozdultam. Mintha én lennék a nyeregben. És az utolsó akadály. Csak most ne rontsa el. Nem tette. Hibátlanul teljesítette a pályát. Elégedetten lejött a pályáról. Vigyorogva odasiettem hozzá. Ebben a pillanatban az öröm kerített hatalmába. Nem volt hiába az a sok edzés. Hihetetlenül boldog voltam. Az üresség nem tűnt el, de most nem az volt a fő érzelem a testemben. Pierre leszállt a lóról. A nyakába ugrottam, és megöleltem.

- Sikerült!  - kiabáltam. Megszorított, és elnevette magát.

Segítettem bevinni a lovat, majd letisztítani. Közbe persze beszélgettünk.

- Ez nem sikerült volna a sok edzés nélkül. Köszönöm Des. - mosolygott.

- Még te köszönöd? Valószínű, hogy megnyered az Olimpiát! - nevettem.

- Úgy legyen, de ne kiabáld el! - nyugtatott.

- Pierre, ez hatalmas dolog. - mentem ki a karám ajtaján. Már végeztünk.

- Egy csomó fantasztikus dolog nem történik meg velem, ha nem fogadom el Édesapád ajánlatát, és nem jövök el Angliába.

- Hát, jól tetted, hogy eljöttél. - mosolyogtam.

- Szerintem is. - jött kicsit nekem oldalról. Visszalöktem.

Ezután néztük tovább a lovasokat. Már az időkből lehetett következtetni a győztesre. Eddig a mi eredményünk volt a legjobb. Remélem, ez így is marad. Már csak egy lovas volt hátra. Hibátlanul teljesítette a pályát. Izgatottan vártuk, hogy megmondják az idejét. A számok az agyamba hatoltak, és mérhetetlen boldogsággal öntöttek el. Pierre megelőzte az utolsó lovast egy másodperccel. Ez igazán nem sok, de sikerült. Elkezdtem ugrálni, de Apa is és Pierre is. Izgatottan megöleltem Pierre-t, majd Apát.

 A díjátadóra másnap került sor. Büszke voltam, mikor Pierre nyakába került az aranyérem. Megcsináltuk! Sikerült! Apa istállója megnyerte az Olimpiát. Ez hihetetlen. Kis időre minden gondom elfelejtettem, és csak boldog voltam. Boldog a győzelem ízétől és illatától. Nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen. Pierre ügyessége mindent megváltoztatott.

Zayn szemszögéből:

Az Olimpia. A legnagyobb verseny az egész világon. És minket ért az a megtiszteltetés, hogy énekelhetünk rajta. Izgatottan ácsorogtunk a nagy kocsi tetején. Itt nem szabad hibázni. Eljött a mi részünk. Megszólalt a What makes you beautiful zenéje, és a kocsi elindult alattunk. Énekeltünk, miközben kigurult a "színpad".

Végül elértünk középre. Itt lesétáltunk a kicsi lépcsőn. Rebecca Liam-hez, Vicky Louis-hoz, hozzám pedig Will sietett, és körbetáncoltak. A többiekhez egy idegen lány ment. Teljesen fel voltam spannolva. A backstage-ben a koncert előtt egymás után ittuk a Red Bull-okat, szóval nem csoda. Már sötét volt, így én is ihattam. Még mindig Ramadán van, de már csak pár napig tart. Aztán kigördült a kocsi, és mi végeztünk is. Hatalmas élmény volt, csak kár hogy ilyen hamar elrepült. A próbán soknak tűnt, itt meg kevésnek. Még szerencse, hogy nem vagyok lámpalázas, hisz most egy egész világ engem nézett. A lányokkal együtt néztük a záró ceremónia további részét. Mondanom sem kell, mindenki ölelgette a szerelmét, és oda meg vissza volt a másik előadásáért. Csak Niall nem. Már egy hét telt a szakításuk óta. Nem bírja túltenni magát rajta.  Valószínű, hogy soha nem is fogja.

Ed következett. Csodás koncertet nyomott le, majd hozzánk jött.  Elröhögtünk vele. Bírom azt a bolond, vörös fejét. Ezután már nem volt sok hátra. Gyorsan lement a műsor, és fantasztikus volt. Mikor vége lett, és a kamerák már nem vettek minket, felment az összes előadó a nagyszínpadra, és fönt baromkodtunk. Aki akart még maradhatott nézni. A nézőtéren csak páran figyeltek. Viszont az országok csapatai, akik állva sorakoztak a színpad előtt, maradtak. Legalábbis sokan közülük. Szóval jól elhülyültünk. Még énekeltünk, meg ugráltunk meg beszélgettünk. Énekelhettem Jessie J-vel. Jó volt. Igazán szép hangja van, és elismerem azért, amiket elért az életben. Mi, a srácokkal, Ed és még páran leugrottunk, hogy beszélgetünk az országok résztvevőivel, akik maradtak. Már nem voltak sokan ahhoz képest amennyien az elején voltak. Nagyjából mindenki tudott angolul, szóval nem volt gond. Képet és aláírást is sokan kértek. Élveztem. Már biztosan eltelt másfél óra, de kit érdekel?!

Egyszer megjelent előttem egy arc. Aranyos, és ismerős volt.

- Perrie! - örültem meg.

- Szia Zayn. - mosolygott.

- Hali.

- Szia. - köszöntek a többi Little Mix tagok is.

- Hogyhogy itt vagytok? - néztem végig rajtuk.

- Beengedtek minket. - nevetett Jade.

- Bezzeg minket meg kitessékeltek kétszer is. - vágtam sértett fejet, de csak viccből.

- Megvannak a módszereink. - jegyezte meg Jesy viccesen.

- Nem is igaz. Nem csináltunk semmi rosszat. - mentegetőzött Perrie egyből.

- Mióta vagytok ti ilyen rosszak? - vigyorogtam.

- Jobb, ha nem tudod. - vágta rá egyből Leigh-Anne, és oldalba lökte Perrie-t. Ő egy kicsit elpirult, de nem feltűnően. Megzavarodtam.

- Miről maradtam le? - ráncoltam a szemöldököm.

- Semmiről. - mondta megint csak gyorsan Jesy.

- Én léptem. Jöttök csajok? - nézett Jade a lányokra kivéve Perrie-re. Mindhárman elmentek csak a szőkeség ácsorgott továbbra is előttem.

- Fantasztikusak voltatok. - mosolygott.

- Köszi. Nagyon király volt. Az egész világ előtt még soha nem énekeltem. - csóváltam a fejem. A vigyor ráfagyott az arcomra.

- Ennek örülök. - vigyorgott.

- Megkeresem Will-t. Jössz? - kérdeztem.

- Inkább nem. Csak zavarnék. - mondta kedvesen.

- Dehogyis. Gyere! - megfogtam a csuklóját, és elkezdtem húzni.

Aztán később elengedtem, mert csak bolyongtunk. Végül az öltöző előtt megtaláltuk Will-t.

- Szia Baby. - nyomtam egy puszit az arcára.

- Sziasztok. Hallom, sikerült belógnotok. - nevetett Perrie-re.

- Igen. - felelte büszkén.

- Ügyes. - mosolygott, majd hozzám fordult. - Nyuszi. Beszélek Niall-lel.

- Miért? - kerekedett ki a szemem.

- Egyedül ül az öltözőben. Nagyon maga alatt van. - magyarázta.

- De hát mitől? Már olyan jól volt. - zavarodtam meg.

- Itt volt Des. Én is beszéltem vele, és biztosra veszem, hogy ők is találkoztak. Des nagyon el volt kenődve. - magyarázta.

- Majd én beszélek vele. Régebb óta ismerem, én mindig segítettem neki. - mondtam határozottan.

- Rendben. - bólintott Will.

- Sajnálom, hogy szétmentek. Olyan aranyosak voltak együtt. - szólalt meg Perrie is.

- Igen, azok voltak. - húztam el a szám. Will csak szomorúan bólogatott.

A lányok elbeszélgettek, én pedig bementem az öltözőnkbe. Niall a kanapé közepén ült, és éppen az arcát dörzsölte.

- Niall. Hol voltál? Már kerestelek. - huppantam le mellé.

- Beszélgettem. - felelte tömören.

- Des-sel, igaz? - kérdeztem óvatosan.

- Honnan tudod? - kapta rám a tekintetét.

- Will is beszélt vele, és gondoltam, ti is összetalálkoztok. - húztam el a szám.

- Igen. Megint hazudnom kellett neki. De már szinte profi vagyok benne. - mondta gúnyosan.

- Jó célért hazudsz. Mi volt? - kérdeztem.

 - Éppen egy norvég lánnyal beszélgettem. Aranyos volt és szép is. Feledtette velem a gondjaimat, így sokáig beszélgettünk. Aztán valakin megakadt a szemem a válla felett a távolban. Elidőztem az arcon. Zavartan nézelődött, és járkált a tömegben. Majd megállt középen, és a szép szőke hajába túrt. Nem tudom, mit kereshetett, de elvette az eszem. Nagy nehezen elértem, hogy kevésbé szeressem, de most minden egyes mozdulatától jobban visszaszerettem belé. - bambult maga elé, és őszintén elmondott mindent. Szerintem most jól esett neki, hogy valakivel megoszthatja. - Ekkor ő is észrevett engem. Először lefagyott, és csak bámult rám, majd tett egy bátortalan lépést felém, de egyből megtorpant. Elkezdtem hátrálni lassan. A norvég lány hátranézett, hogy mit találtam mögötte, ami ilyen érdekes. Des megint elindult felém. Most már nem torpant meg, bár eléggé bizonytalanul jött. Gyorsan elköszöntem a norvég csajtól, és sietősen elindultam a kijárat fele. Hallottam, amint egy magas sarkú kopog mögöttem. Gyorsabbra fogtam a tempót. Tudtam, hogy nem jó ötlet, ha találkozunk. Ha megint beszélünk, csak fájna mindkettőnknek. "Niall!" kiáltotta Des. Megtorpantam. Magam sem tudom miért. "Csak barátian szeretnék veled beszélni. Ne menekülj előlem." mondta. Ő is megállt, mert már nem hallottam a kopogást. Viszont közel volt hozzám, mivel az előbb már nem kiabált, mégis tisztán hallottam a hangját. Lassan megfordultam. Des édesen mosolygott előttem. Köszöntünk, majd nem tudtam mit mondani neki, így felhoztam a nyerésüket az Olimpián, majd a gólyatáborról kérdeztem. Aztán azt mondta: "Kérdezni szeretnék valamit. Biztos vagyok benne, hogy nagyon bután fog hangzani, és lehet beégtem magam, de tudni szeretném az igazat. Már úgysincs jelentősége. Azon az estén, mikor szakítottunk felkeltem éjszaka. Veled álmodtam, és nyitva volt az erkélyajtó. Kimentem. Olyan érzésem volt, mintha ott lennél, és a deszkák is megreccsentek a ház oldalán. Másnap Apa is nagyon furcsa volt. Ez tök butaság. Sajnálom. Tiszta gáz, hogy ilyet feltételezek, hisz szakítottunk." Rájött. Sejtette, hogy ott voltam, de nem volt biztos benne. Inkább nem mondtam el. Jobb ha nem tudja meg. Már annyit hazudtam, hogy ez az egy lényegtelen. Ezt feleltem: "Sajnálom, hogy ezt mondom, de én aznap este az ágyamban aludtam. Nem mentem hozzátok." A szemében csalódás tükröződött. Jól hazudtam. Elhitte. A szívem szakadt meg, hogy megint hazudnom kellett neki, de ez így volt jól. Ezután elbeszélgettünk a gáz dolgokról. Végig vigyorgott. Egyszer megjött Pierre, és végigsimította a dereka alját vízszintesen. Pont ott, ahol egy hete még én karoltam át. Des-t nem zavarta. Elfogott a harag és a féltékenység. Des máris túltette magát. Bár ez volt a cél, mégis rosszul esett. Fel tudod, ezt fogni? - kérdezett. Bólintottam. Annyira rossz volt hallani, ahogy mesél, de még folytatta. -  Aztán kicsit távolabb állt tőle Des. Hatalmas kő esett le a szívemről. Nincs köztük semmi. Legalábbis Des részéről semmi. Majd megjött Ian is. Azt mondta későre jár, és leléptek. Haver, borzasztó volt így látni. Az volt a cél, hogy boldog legyen, most mégis fájt. Valami komoly baj van velem. - csóválta a fejét. Befejezte. A szívem szakadt meg, ahogy hallgattam. Nekem fájt a szerelmük, nemhogy neki. Nem tudtam, hogy az a helyes, ha elmondom, hogy Des csak megjátszotta a boldogságot, vagy az, ha hallgatok.

- Sajnálom Niall. Az az igazság, hogy Will azt mondta, mikor vele beszélt nagyon ramaty állapotba volt. Csak előtted vigyorgott, hogy ne lásd a fájdalmát. - mondtam szomorúan. Csak elmondtam.

- Inkább lenne tiszta szívéből boldog, de Ian is megmondta, hogy az még egy jó darabig nem következik be. Zayn, egyre inkább azt gondolom, hogy hiba volt ez az 1 év. - hajtotta le a fejét.

- Ilyet ne mondj. Szeretted, és nem láthattad előre, hogy ez lesz. A múlt már régen volt. Ne bánj meg semmit. Csak élj a mának. - bíztattam.

- Kösz haver. Most jól jött, hogy pont bejöttél. - mosolygott halványan.

- Máskor is segítek, csak hívj fel, és rohanok. - veregettem meg a hátát.

- Amúgy Will-t hol hagytad?

- Perrie-vel beszélget. - rántottam meg a vállam.

- Azt meg hogyan? - kerekedett ki a szeme.

- Belógtak. - feleltem.

- Haver, szívás, hogy őket beengedik, titeket meg nem. - nevetett. A régi Niall.

- Tudom. - nevettem én is. 

- Keressük meg őket! - állt fel. Követtem, és kimentünk.

A folyosó végén beszélgettek. De nem ketten. 5-en. A Little Mix közre fogta Will-t. Baby a falnak dőlt, és köré álltak. Mosolygott, de én láttam rajta, hogy ez a helyzet nem igazán tetszik neki. Niall megveregette a vállam, majd lelépett az ellenkező irányba. Elindultam a csajok felé. Will egyből megkönnyebbülten elmosolyodott, ahogy meglátott.

- Sajnálom csajok, de el kell raboljam Will-t. - furakodtam be a körbe. - Gyere Baby! - fogtam meg a kezét, és elhúztam. Csak mentünk a sok folyosón.

- Hova megyünk Zayn? - kérdezősködött.

- Én sem tudom. - feleltem, de tovább siettem a folyosón, és közben húztam magam után. Egy jobb kanyar, és nincs tovább. Egy sötét zsákutca. Tökéletes. A jobb sarokba megálltam, és falnak döntöttem Will-t. Csak kevés fény szűrődött be a jobb kanyar utáni folyosórész legvégéről. Tökéletes félhomály. Imádom.

- Miért jöttünk ide Nyuszi. Inkább menjünk haza, de már azt sem tudjuk merre van az öltöző ebben a nagy labirintusba. - nézett a szemembe.

- Csak kettesben akartam lenni. - rántottam meg a vállam és elmosolyodtam.

- Sikerült. Annyira örülök, hogy megmentettél. A Little Mix-es lányok agyon aranyosak, de kicsit sok volt belőlük. - sóhajtott.

- Miért? Mit tettek? - kerekedett ki a szeme.

- Mindig rólad kérdeztek, és meglepő módon, mintha kicsit próbáltak volna lebeszélni rólad. De lehet csak én értettem félre. - pislogott sűrűn.

- Lebeszélni rólam? Ez furcsa. És sikerült nekik? - kérdeztem gonoszul.

- Nem is tudom. - vágott vissza a gonoszságért. Tudtam, hogy viccel, mégis eljátszottam az ijedtséget.

- Hátha sikerül megerősítenem a hitedet. - mosolyogtam.

Megcsókoltam. Egy két perces szünet a világ fele a részünkről, majd zilálva eltávolodtunk. Mindketten levegőért kapkodtunk.

- Sikerült? - kérdeztem bizakodva.

- Megerősíteni a szerelmem? Nem. - jelentette ki komolyan. A szemeim ijedten kikerekedtek. Erre nem számítottam. Ennek láttán elnevette magát. - Nem sikerült megerősíteni, mivel az egy pillanatra sem gyengült meg. - magyarázta.

- Ne ijesztgess Baby. - fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt.

Ekkor jött egy SMS-em.

- Ki az? - kérdezte Will.

- Harry. Azt írja, hazamentek a srácokkal. Szólni akartak, de nem találtak minket. - olvastam fel. - Lényegtelen. Úgyis külön kocsival jöttünk.

- Még jó. De tényleg hazamehetnénk. Már 2 óra. Kicsit elhúzódott a záró ceremónia. - mondta.

- Rendben. Ránk fér az alvás. - helyeseltem.

Elmentünk a kanyarig, majd végig a folyosón. Az egész hely tiszta kihalt volt, és már csak pár villany égett a folyosókon. Kicsit ijesztő volt. Elértünk egy folyosó-elágazásig.

- Na most merre? - kérdeztem.

- Te húztál ide. Nekem fogalmam sincs. - nézett szét Will.

- Akkor menjünk mondjuk egyenesen. - rántottam meg a vállam, és elindultunk.

Ez a folyosó sokat kanyargott, és nagyon hosszú volt elágazások nélkül. Biztos lettem benne, hogy nem erről jöttünk. Egy kanyar után már nem égtek a villanyok, de olyan sokat jöttünk, hogy inkább továbbmentünk előre. Még mindig nincs villany, csak az ajtók feletti feliratok világítottak halványan. Már a kilincseket is lenyomkodtuk, de minden egyes ajtó zárva volt. Egy idő után már nem is próbálkoztunk.

Egyszer Will bepánikolt.

- Nyuszi hol vagyunk? - állt meg a folyosó közepén, és nézett előre-hátra idegesen.

- Nem tudom, de valahova úgyis kijutunk. Ne aggódj. - mentem elé.

- És ha ez is egy olyan zsákutca, ahol voltunk? - vetette fel

- Akkor megszívtuk, de kétlem, hogy az. Ahhoz túl hosszú. Gyere! - nyugtattam, majd elindultam előre. Megtorpantam ugyanis Will nem követett. Visszafordultam. Ugyanott állt. 

- Zayn, nem akarok előre menni. - nézett a sötét folyosóra. 

- Miért Baby? - mentem ismét vissza hozzá.

- Mert nem. - jelentette ki.

- Félsz? - kérdeztem. Hevesen megrázta a fejét. - Te félsz. - jelentettem ki. Tudtam, mikor füllent. Lehajtotta a fejét. Tudtam, milyen nehéz neki beismerni, hogy fél. Pont olyan mint én. Erős és okos, de néha még ő is beparázik. Magamhoz húztam, és megöleltem. A fejét a mellkasomba temette.  - Will. Itt vagyok veled. Mellettem soha nem kell félned, rendben? - bólogatott. - Rendben. Akkor mehetünk tovább egyenesen? - néztem rá kérdőn.

- Igen. - vett egy mélye levegőt, belekulcsolt az ujjait az enyémekbe, és elindultunk előre a hosszú sötét folyosón.

Elérkeztünk egy lépcsőhöz, ami felfele vezetett. Will-re néztem. Csak méregette a tetejét. Itt untam meg ezt a sötétséget. Előkaptam a telefonom, és beindítottam a vakut.

- Ez hamarabb is eszedbe juthatott volna. - húzta el a száját.

Elindultunk fel. Volt egy ajtó tőlünk jobbra. Óvatosan lenyomta a kilincset. Kinyílt. Kiléptünk a fényekbe. A stadionba érkeztünk meg a színpad mellé. Még rohangált egy-két ember.

- Látod Baby. Mondtam, hogy nem kell félned. - nevettem, miközben a Backstage felé mentünk. Az öltözőben összekaptuk a cuccunk. Miközben pakoltunk, megszólalt.

- Csak azt nem értem, hogy hogyan jöhettünk felfelé a lépcsőn, és még így is a legelső szintre értünk ki. Mikor mentünk lefelé? - ráncolta a homlokát.

- Tényleg. Nem tudom. - túrtam a hajamba.

- Fura. - nevette el magát.

Villám tempóban hazamentünk. Most nem voltak sokkal kevesebben a megszokottnál az utcán, de azért gyorsan hazaértünk. Egyből bedőltünk az ágyba. Will már a kocsiban is gyakran ásítozott, így hamar bealudt háttal nekem. Átkaroltam, és hozzá bújtam. Ma teljesen világossá vált bennem, hogy nekem kell megvédenem ezt a lányt. Nélkülem elveszne a sötétségbe. Nekem kell végigrángatnom a folyosókon, hogy ne forduljon vissza. Akármennyire is fél beismerni, szüksége van a segítségre néha. Mégpedig nem akárkiéra, hanem a szerelmére, az enyémre.