III. 28. ~Yeah Buddy.*

Rebecca szemszögéből:

Nekem ez nem fog menni. Valahol biztos, hogy el fogom rontani, és ráadásul én állok legelöl középen, szóval elég feltűnő lesz. A szívem a torkomban dobogott. A gyomrom összeszűkült, és ki akarta préselni a tartalmát a torkomon. Természetesen sikertelenül. Lehuppantam a sötét folyosón a földre, és a hátam a falnak döntöttem. Körülöttem mindenütt olyan emberek álltak, akiket jól ismertem, és majdnem minden nap együtt próbáltam velük. Most mégsem hallottam a izgatott beszélgetésüket. A folyosó végén az aréna tele volt emberekkel, akik kiabáltak, és sikítoztak. Mégsem hallottam a zajukat. A többi csapat már táncolt, énekelt vagy éppen klasszikus zenei koncertet adott. Mégsem hallottam a zenét. A világ elhomályosult körülöttem. Megszűnt létezni számomra. Egy hang visszhangzott a fejemben. Az a hang, amelyet annyira imádtam, és amely képes volt erőt adni. Liam hangja. Ezt ismételgette: " Meg tudod csinálni nehézség nélkül. Nem lesz gond. Profi vagy." Bíztatott. Egy alak guggolt le mellém. Szólongatni kezdett, de a hangja csak késve és halkan jutott el az agyamba, és értelmezni sem voltam képes. Nem néztem rá. A betonfalat bámultam magam előtt. Ennyi telt tőlem. Ekkor a kéz tulajdonosa maga felé fordított, és megrázott a vállamnál fogva. A szavai késként hatoltak az agyamba hideget engedve maguk után. A külvilág hidegét. Utat törtek maguknak a szavak. A bejáraton, amit sikeresen kinyitottak, beszivárogtak a hangok. Hallottam a körülöttem lévő izgatott zsongást, az arénában várakozó sok millió ember éktelen zsivaját. Ezek a hangok visszarántottak a valóságba. A fiú szemébe néztem. Kék színű volt. Pislogtam kettőt, és teljesen magamhoz tértem.

- Megvagy Rebecca? - kérdezte Chris.

- Persze, csak...félek. - mondtam idegesen.

- Nincs miért. Minden a legnagyobb rendben fog menni. Higgy nekem. - húzott fel.

Csak mélyen magamba szívtam a levegőt. - Gyere ide. - ölelt meg. Magához szorított.

Be kell valljam, jól esett. Majd eltolt. Kérdőn nézett rám. Egy mosoly kíséretében bólintottam jelezve, hogy jól vagyok. Ennek láttán ő is felfele húzta a száját. Visszaálltunk a sorba.

Megszólalt az a bizonyos hang. Az a hang, amely jelezte, hogy mi jövünk. Amely elmondta a beszédét, majd ismét elindult a zene.

Kimentünk. A szívem a torkomban dobogott, a levegőt kapkodtam. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez az Olimpia és ha itt elrontom, vége a tánckarrieremnek. Beégetem magamat, Liam-et, a csapatot és Lora-t is. Megálltunk a megbeszélt rend szerint. A zene kezdett közeledni ami részünkhöz. Tudtam, hol kell kezdeni és mikor, mégis úgy éreztem, nem tudok mozdulni. Régen soha nem izgultam. Régen miden olyan egyszerű és könnyű volt. Ekkor eszembe jutott az az arc, amit legutoljára otthon láttam. Amely lelket öntött belém mielőtt elindultam ide. Amely az ajtóban a szívére ütött kétszer ökölbe szorított kézzel jelezve, hogy "csak erősen". Ő volt az én őrangyalom. És kezdődik. A lábam és a kezem egyszerre mozdult a megszokott ütemre. Egymás után csináltam a megszokott mozdulatokat. Mintha velem születtek volna. Oda-vissza ment minden. A vakuk villogtak körülöttem, és az emberek kiabáltak. A tánccal felértünk középre. Itt jött el a csapat nagy alakzata, amiben nekem kézen kellett állnom. Megcsináltuk éppen a hatalmas aréna közepén. Ezután szépen lassan, hogy ne legyen feltűnő kitáncoltunk, és átadtuk a táncteret a többi csapatnak. Bár ez már nem tartott sokáig, mert elkezdtek felvonulni az országok. Destiny édesapja, Ian is itt volt állítólag, bár én nem láttam, pedig figyeltem a színfalak mögül.

Mikor lement Anglia és Magyarország, elindultam vissza az öltözőnkbe. Célirányosan mentem be a lányokéba, de megláttam amint Chris és Vivienn meglepően kicsi arctávolsággal beszélgetnek. Mikor a lány lenézett, Chris vetett rám egy gyors pillantást egy apró mosollyal. Gyorsan bementem, hogy ne zavarjak. Az öltöző üres volt. Éppen elindultam a cuccom fele, mikor két kar átkarolt hátulról, majd magához húzott. Összerezzentem, és ijedten oldalra kaptam a fejem.

- Nyugalom. - suttogta egy édes hang a fülembe.

- Liam. - mondtam halkan, és elmosolyodtam. Felé fordultam, így a keze a hasamról a hátam aljára került át. 

- Nagyon ügyes voltál. Végig figyeltelek. Annyira büszke vagyok rád. - mosolygott.

- Köszönöm. De hogyan jutottál be ide? - ráncoltam a homlokom.

- Én is fellépő vagyok. Bárhova bemehetek. Persze megállítottak, de Zayn behazudta, hogy felmérjük a terepet hátul. Mindig megijeszt, milyen jól hazudik. - nevetett.

- Akkor ezért nem láttam sehol Vicky-t és Will-t. - mosolyodtam el. Ők is a szerelmükkel vannak.

- Ki az a két ember a folyosón, akik smárolnak? Milyen szerelmek vannak nálatok a csapatban?! - mondta viccesen.

- Smárolnak? - kerekedett ki a szemem. - Chris megcsókolta Vivienn-t?

- Hát, ha egy világos felzselézett hajú fiúra, meg egy sötétbarna lányra gondolsz, akkor igen. - mondta. Széles vigyor ült ki az arcomra. Sikerült. Első dolgom lesz megköszönni Chris-nek.

- Minek örülsz annyira Csipkerózsika? - mosolyodott el ő is.

- Szurkoltam, hogy így legyen. - feleltem. Nem hazudtam Liam-nek, csak nem mondtam el a teljes igazságot. De jó ez így.

Megcsörrent a telefonja. Előkapta, és megnézte.

- Louis írt. Elkapták, és kipaterolták őket. Muszáj mennem, mert engem keresnek a biztonságiak. - nevetett.

- Mióta lettél te ilyen rosszfiú. - fogtam meg a derekát.

- Amióta egy rosszkislányért tűzbe mennék. - mosolygott.

- Helyes válasz. - nevettem.

Megcsókolt. Nem volt hosszú életű a nyelveink tánca, de nekem tökéletesen megfelelt. Eltávolodott, majd még nyomott egy apró csókot a számra, és végleg kiment.

Leah szemszögéből:

- Istenem, Rebecca csodás volt. - mondta Rose a tükör előtt.

- Igen. Olyan remek táncos. - mosolyogtam mellette. Mindketten a hajunkat igazítottuk. Készülődtünk, hogy ma este elmegyünk a Yeah Buddy-ba.

- Lányok, indulhatunk? - kiabálta be Tamás a nappaliból.

- Igen. - mentünk ki egyszerre nővéremmel.

- Remek. Akkor gyerünk. - nyitotta ki nekünk az ajtót.

Lementünk, egyenesen a fiú kocsijához. Meglepődtem. Nem néztem volna ki Tamásból, hogy ilyen autóval furikázik. Kinyitotta nekem és Rose-nak az ajtót. Beszálltunk. Rose előre, én pedig hátra. Majd megkerülte az autót. Amíg kint volt, gyorsan megkérdeztem Rose-t.

- Honnan ez az autó?

- Politikus az Apja. Tudod, aki az Édesanyja halála óta a munkába temetkezik. - felelte gyorsan. Éppen jókor fejezte be, mivel beszállt Tamás a kocsiba.

Elmentünk a Yeah Buddy-ba. Megállt nem messze a bejárattól. Besétáltunk. Imádtam ezt a helyet. Régen  mindig ide jártunk szórakozni. Már nagyon régen nem voltam itt. Utoljára a turné alatt. Megváltozott kicsit a hely, de jó értelemben. Bementünk. Elfoglaltunk egy asztalt, és ittunk párat. De tényleg csak keveset, aztán mentünk táncolni. Kicsit rosszul esett, hogy Rose csakis Tamással foglalkozott, de most kapták vissza egymást. Nem csodálom, és aranyosak is voltak, ahogyan együtt táncoltak. Mosolyogtam. Félig örültem nővérem örömének, félig pedig hiányoltam Harry-t. Azt kívántam, bárcsak itt lenne mellettem. Bárcsak itt táncolna mögöttem, és hozzábújhatnék. Bárcsak megcsókolhatnám. Mindig is imádtam, mikor tánc közben háttal fordított, a derekamnál fogva közelebb húzott magához. Együtt mozogtunk a zene ritmusának, és közbe csókolgatja a nyakam.

Csak táncoltam, és mellém képzeltem szerelmem. Elképzeltem, az illatát, ahogy rám mosolyog és ahogy átkarol hátulról...Állj! Ez nem képzelet. Valaki tényleg átkarolt hátulról. De ezek nem Harry kezei. Ijedten megfordultam.

- Miért ijedsz meg, Leah? Csak én vagyok. - kérdezte a régi kedves arc számomra.

- Pont úgy karoltál át, mint Harry, és egy pillanatra meginogtam, hogy nem ő vagy-e. - feleltem, hogy tudja hol a távolság. - És mit keresel itt Péter? - mosolyogtam.

- Eljöttünk a haverokkal bulizni, és megláttalak. - rántotta meg a vállát, és hátra bökött a fejével.

Kikerekedett a szemem, és elnéztem mögötte. Peri mosolygott rám kedvesen a pulttól. Vigyorogva elindultam felé.

- Leah! Téged is lehet látni? - tárta ki a karjait a fiú, hogy öleljem meg. Megtettem. Utána megfogta a karjaim, és végigmért. - Látom, nincs semmi bajod Kislány. Megnyugodtam. - vigyorgott.

- Még élek. - nevettem.

- Még jó! Ha nem élnél, szerintem úgy kéne elrángatnom Pétert a sínektől. De isten ments, hogy ilyenek megtörténjenek. Inkább igyunk, mert máris rossz dolgokra gondolok. - fordult hátra a pulthoz, és nyomott a kezembe egy poharat. Koccintottunk, majd lehúztuk. Kicsit kirázott, de nem volt vészes. - Jól van. A régi Leah vagy. Még mindig egyszerre húzzuk le a piát. - nevetett.

- Én nem változtam csak az életem. - rántottam meg a vállam.

- Remek. Akkor jössz velem táncolni? - mosolygott.

- Persze. - indultam el középre.

- Hova mész Leah? - nézett utánam.

- Hát táncolni. - húztam fel a szemöldököm, és mondtam félénken.

- Oké, de mi föl megyünk. - mutatott az emeletre. Felnéztem.

Az Emelet. Ott mindig a legmenőbbek táncoltak, és ültek. Az olyasmi, mint valami kiemelt rész ebben a klubban... valamint Budapesten is. Ott vannak fönt a legjobb asztalok, és mindenki felnéz oda. Mindig ott voltak a legjobb pasik és csajok. Volt ott egy kosár, ami kinyúlt a táncparkett fölé, és a legjobb csajok abban ropták. Persze nem úgy kell elképzelni, mint a rúdtáncot. Csak szolidan. Amíg itt éltem, soha nem mentünk fel. Bár nem is vágytam rá annyira. Péter mindig felvágyott, mikor együtt voltunk. Mindig azt bizonygatta, hogy nekem kéne táncolnom a kosárban, mert én vagyok itt a legjobb csaj. Ezt kétlem, de ő meg volt róla győződve. Hogy őszinte legyek Peri és Péter tényleg oda illenek, hisz nagyon jól néznek ki.

- És Rose? - mentem vissza Peri mellé, és kerestem nővéreméket.

- Ne aggódj. Marci már felhívta őket. Gyere. - nézett fel.

Bólintottam. Belekaroltam Peribe, és elindultunk fel. Felmentünk a fekete, kárpitozott lépcsőkön, majd elkanyarodtunk jobbra. És mondhatom, tényleg a legjobb pasik és a legdögösebb csajok voltak ott. Rose, Péter és Tamás az egyik asztalnál mosolygott rám. Voltak ott még emberek, akik szintén rám vigyorogtak, bár nem ismertem őket. Egy bizonyos szőke hajú srác átkarolta Pétert, és úgy méregetett. Megálltunk előttük.

- Szia Leah. Marci vagyok. - köszönt nekem a szőke hajú srác mosolyogva.

- Szia. - volt valami benne, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra. Megveregette Péter vállát, és egymásra vigyorogtak, majd elment piáért. Ittunk egy kört.

- Kosár? - kérdezte Rose, mikor letette a poharat.

- Kosár. - bólintottam.

Nevetve elindultunk a kosár fele. Elkezdtünk táncolni. Élveztem. Gyakran felnéztek ránk lentről a pasik. Ez azért imponáló volt.

- Én mondtam, hogy idevaló vagy. - mondta Péter, aki mellettem kezdett el mozogni.

- Tényleg jó idefent táncolni, de furcsa, hogy ennyien néznek fel rám. - nevettem.

- Pedig már megszokhattad volna. Ha tudnád, hányan bámulnak meg. A másik pedig, hogy Harry-nek hála a sok rajongó biztos néz. - csóválta a fejét.

- Kitudja. - rántottam meg a vállam közömbösséget színlelve. Elsétáltam az asztalunkhoz, és leültem. Ha tudná, mennyire rosszul esik néha... De nem hagyta annyiban. Péter ült le mellém a fekete bőrre.

- Mi a baj Kincsem? - kérdezte.

- Nem vagyok a Kincsed. - nem néztem rá, és mondtam egyszerűen.

- Jó. Akkor mi a baj Leah? - hajolt közelebb.

- Semmi. Csak elfáradtam. - csóváltam meg a fejem.

- Persze. Én meg Ariel vagyok a kishableányból. - mondta cinikusan. Elnevettem magam. Ennek láttán ő is. - Szóval?

- Harry. Hiányzik, és... - nem folytattam.

- Mi és? - ráncolta a homlokát.

- Ezt eddig csak a csajoknak mondtam el. Harry nem tudja. - néztem a szemébe. - Rosszul esik az a sok levél és komment, amit kapok. Már nem merek feltenni képet sem Twitter-re, mert mindig lesznek alatta gyűlölködő directionerek. - hajtottam le a fejem.

- Hé. - nyúlt az államhoz, és felemelte az arcom. - Ne foglalkozz velük. Szereted Harry-t? - kérdezte komolyan.

- Igen. - bólintottam határozottan.

- Akkor ne foglalkozz ezekkel. Csak az a fontos, hogy ő a szerelmed. - mondta. Kikerekedett a szemem. Ezt pont Péter mondja? Aki eddig utálta Harry-t? Mi történt?

- Furcsa, hogy ezt pont neked mondom. És az is meglepett, hogy ezt felelted. Te nem utálod Harry-t? - zavarodtam meg.

- A kórházban kezet fogtunk. Nem szívlelem, mert egy csomó mindenből kimaradsz miatta, de ha ő tesz boldoggá, hát elfogadom. Már nem haragszom rá.  Nekem az a legfontosabb, hogy boldog legyél. Csak sajnos ehhez Harry kell és nem én. De mindig is a Kincsem maradsz, és örökké bánni fogom, hogy átvertelek, és hagytalak elmenni. De most csak annyit tehetek, hogy a barátod leszek, akivel meg tudod beszélni a gondjaidat. - vallotta be.

- Köszönöm. Ez rendes tőled. - mosolyodtam el. - Csináljunk egy képet! Nem érdekel, ki mit ír alá, felteszem. - vettem elő a telefonom. Bólintott.

- Szerintem jó kép. - rántottam meg a vállam. Rányomtam a megosztásra. Fent is volt a kép. Beállítottam a telefonom "Ne zavarjanak!" módba. Így meghallom ha hívnak vagy SMS-em jön, de nem csörög az értesítőkre. Még szerencse.

Az este további részében elbuliztunk, és rengeteget piáltunk. De kivételesen reggel nem ébredtem fejfájásra vagy emlékezetkiesésre. Jót tesz nekem Magyarország, de csak ilyen téren. Másnap elköszöntem mindenkitől. Hazautaztam Harry-hez Londonba. Nekem ott az otthonom.