III. 30. ~ M...mi?*

Kicsi Olvasóim!

Hihetetlenül hálás vagyok nektek, mivel átléptük az 55.000 oldalmegjelenítést, és a komikat is kapom sorra. /Na, ezt nem azért mondtam, hogy most lehet pihenni :P/. Frissítettem a Szereplők.* pontot. Írtam mindenkihez jellemzést. Nézzétek meg! De nem is tartalak fel titeket. Jó olvasást a mai részhez. Remélem, nem okoztam csalódást. :)

ui.: Zsebkendőt kikészíteni! 

III. 30. ~ M...mi?*

A szívembe egy kést döftek. Egy kést, amelyet nem merek kihúzni, mert elvérzek, de a testemben sem hagyhatok. Niall szavai visszhangoztak a fejemben. A tekintete komoly és érzelemmentes volt. Ennek láttán olyan érzésem támadt, mintha még meg is fogatták volna azt a kést. Ha választanom kéne, hogy ezzel a hideg pengével élek a szívemben, vagy kihúzom és meghalok, inkább az utóbbi mellett döntök. A gyomrom összeszűkült, és a szemem csípték a könnyek.

- M...mi? - kérdeztem halkan.

- Szakítok veled Destiny. Így nincs ami itt tartson Londonban. - mondta komolyan.

- Niall. Elmegyek. Elmegyek az Oxfordba, csak maradj velem. - pottyant ki az első könnycseppem.

- Nem lehet. Nem fogsz tanulni. Haza fogsz vágyni minden délután csak hozzám. Nem befolyásolhatlak. Nem tehetem tönkre az életed. - mondta komolyan.

- Ezzel teszed tönkre, amit most csinálsz, hát nem veszed észre? - mondtam hangosabban, mint akartam.

- Nem. El fogsz felejteni a nyár végére, és tiszta lappal indulhatsz az egyetemen. Nem leszel senkihez sem kötve. Szabad vagy, mint a madár. - mondta.

- Ne tedd ezt velem Niall. - sírtam. Nem felelt, csak a szemembe nézett. Hirtelen elhatározásból gyorsan hozzá hajoltam, és megcsókoltam. Hogy ne legyen ideje reagálni. A nyelveink táncba kezdtek. Éreztem, a szeretetet és a fájdalmat a csókjában. Az arcához kaptam, majd a hajába túrtam. Egy pillanatra a kezei a derekamhoz értek, de egyből el is rántotta azokat, és eltávolodott. Oldalra fordította a fejét, egy pillanatra lehunyta a szemét.

- Kérlek menj el Des. - mondta, de nem nézett rám. Nem mozdultam. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy elküldött. Éppen most csókolóztunk tiszta szerelemből, és most meg azt kéri, menjek el?! Az arcát vizslattam, miközben halkan potyogtak a könnyeim. Nem nézett rám. Ugyanúgy oldalra fordított fejjel állt.

- Szeretlek Niall. - mondtam. Ennek hallatán lehunyta a szemét, de tovább nem vártam ugyanis kimentem a szobából. Felkaptam a cipőm, és kimentem az ajtón.

Fájt. Fájt, amit velem tett. Elhagyott. Ha igazán szeretne, ezt nem tudta volna megtenni. Egy feketelyuk tátongott a mellkasomban, amely mindene egyes másodpercben nőtt és nőtt. Fogtam egy taxit és beültem. Megmondtam az utcaszámot. A hangom halkan és fájdalmasan csengett. Kibámultam a kocsiból. Az emlékezetembe akartam vésni a ház minden egyes részletét. Ekkor az ablakban megláttam Niall-t. Engem nézett. A szívem még inkább összeszorult.

- Minden rendben hölgyem? - nézett hátra a sofőr.

- Igen, csak induljunk. - mondtam, de továbbra is Niall-t figyeltem. 

Kocsi elindult, és elhagytuk a házat. Csak bámultam ki az ablakon. Magam előtt láttam Niall arcát, mikor nevet. Az összes kis mosolyránca kivillant. A csodás kék szemei vizslatnak. Éreztem az illatát. Nem akartam sírni egy taxiban, de nem volt mit tenni. Lefojt az arcomon az első könnycsepp. Eszembe jutottak a régi szép emlékek.

- Hölgyem! Hölgyem, magánál van? - kérdezte a férfi. Felé kaptam a fejem. - Megjöttünk. - mosolyodott el. - Sajnálom, de nagyon szakad az eső. - kinéztem. És valóban. Csak úgy zuhogott. Kifizettem a férfit, és kiszálltam a kocsiból. Nem volt kedvem sietni. Megérdemeltem, hogy megázzak. A csodaszép fehér csipke fölsőm csurom egy víz lett, és átlátszott, mire a házba értem. A cipőm szerintem tönkrement, mert jópár pocsolyába beleléptem. Ennyit a csodás öltözékemről az elbeszélgetésre. Jól jött ez eső, mert így legalább nem látszott, hogy sírtam.

Marta elém sietett az előszobába.

- Destiny! Miért vagy csurom víz? - aggódott.

- Tönkre ment a cipőm. - mondtam halkan, hogy eltereljem a figyelmét rólam.

- Ne aggódj édesem. Rendbe hozom. - kapta fel, és elvitte.

Bementem. Remegtem, de mégsem volt kedvem nagyon sietni. Megérdemeltem, hogy fázzak.

- Prücsök. Hogyhogy máris itthon? - jött ki Apa a dolgozószobájából a zajomra. Ekkor meglátott. - Mi történt? Nem hozott haza Niall? - kérdezte.

- Nem. - mondtam egyszerűen, és felmentem a szobámba. Ledobtam a vizes cuccaim, felkaptam egy rövidgatyát és egy trikót, és levágtam magam az ágyra. Csak feküdtem, és sírtam. Magam mellé vettem a zsepiket is. Felidéztem minden közös emléket Niall-el. Ezek csak még nagyobb ürességet okoztak belül.

Kopogást hallottam.

- Menj innen. - feleltem.

- Parancs megtagadva. - mondta Apa, majd benyitott.

- Mondtam, hogy ne gyere be. - fordultam el, hogy ne lássa az arcom.

- De bejöttem. Hoztam neked egy bögre Apa-féle-kakaót. Emellett megbeszélhetjük, mi is történt veled. - éreztem ahogy megsüpped az ágy, amint le ül a szélére.

- Nem akarok róla beszélni. - mondtam.

- Pedig tejszínhab is van rajta. - mondta csábítón.

- És tettél bele mályvacukrot? - fordultam felé.

- Jó sokat. Ahogy szereted. - mosolyodott el. Felültem, és elvettem azt a bögrét, amin az én nevem állt. - Szóval mi történt? - kérdezte.

- Niall szakított velem. - hunytam le a szemem. Nem akartam sírni, pedig nagyon csíptek a könnyek.

- Miért? - kerekedett ki a szemem.

- Nem akartam elmenni az Oxfordra, mert hétköznap sehova nem lehet menni, és senkit nem fogadhatok. Ő ezt már nyár eleje óta tudta, és nem szólt róla. Összevesztünk. Azt mondta, nem hagyja, hogy miatta feladjam az álmaim, és otthagyjam az Oxfordot, így állítólag az én érdekemben szakított velem. Apa, érzem hogy még szeret. Mégis elküldött. Miért? Miért nem voltam elég jó neki? - sírtam. De gyorsan megtöröltem a szemem.

- Szerintem pont azért tette ezt, mert szeret. Neki az a legfontosabb, hogy neked jó legyen, és erre azt a megoldást látta, ha elhagy, hogy nyugodtan élhess a koliba. - mondta Apa.

- Nem értem a pasi logikát. Szeretjük egymást, mégsem lehetek vele. - csóváltam a fejem, miközben ismét letöröltem a könnyeim.

- De ugye elmész az Oxfordra? - kérdezte óvatosan Apa.

- Nem tudom. - hunytam le a szemem.

- Prücsök muszáj elmenned. Igazi kincs vagy. A tanárok is megmondták.

- Csak ezt Niall nem látja. - húztam el a szám.

- Szerintem, nagyon is látja, csak megóv.

- Jó furcsán teszi. - fújtam a kakaóm.

- Én is hasonlóan cselekednék a helyében. Ígérd meg, hogy nem fogsz rajta rágódni. - mondta.

- Apa. Niall volt az első olyan fiú, aki nem vert át, tisztelt és tényleg szívből szeretett. Nem fogom ennyibe hagyni a dolgot, de elmegyek az Oxfordra. Niall is ezt akarná. Úgyis meg fogom még csókolni. - mondtam határozottan, és ettől a mondattól kicsit elmosolyodtam.

- Prücsök. Én csak azt szeretném, ha tudatosan alakítanád az életed. Az Oxford hatalmas lehetőség. Fiúk meg jönnek és mennek. Egy férfi biztos csak az életedben. - mondta.

- Ki? - zavarodtam meg. Nem voltam jó passzban a találósjátékaihoz.

- Én. - mosolygott. Elnevettem magam. Belekortyoltam a kakaóba.

Imádtam az Apa-féle-kakaót. Mindig megnyugtatott. Még régen, mikor Anya is élt, minden szombat este ilyet ittunk, és megbeszéltük a dolgokat. Rengeteget nevettünk. Volt, hogy társasoztunk, csak így négyen. Emlékszem, Anya verhetetlen volt kártyában. Ha Apa ilyet csinál, mindig eszembe jutnak ezek az esték. Ha lehunyom a szemem, Anya előttem áll és mosolyog. Néha az is bevillan, mikor reggel átadja az uzsonnánkat Angy-vel. Most is lehunytam a szemem, és egy korty közben felidéztem az arcát, a szőke kicsit hullámos haját és a kék szemeit.

Szerintem Apa tudta, most kire gondolok. Sokszor csinálom ezt kakaóivás közben, és már rájött.

- Most nem Niall-re gondolsz, igaz? - kérdezte. Kinyitottam a szemem. Szeretetteljesen mosolygott rám. Megráztam a fejem. - Édesanyádra? - kérdezte óvatosan. Hevesen bólogattam, és közben kicsordult egy könnycseppem. Egyből le is töröltem még egy zsepivel.  - Semmi gond. Én itt vagyok. És ő is, csak nem látod. - húzott magához Apa, és megölelt.

- Hát eddig nem sokat segített... - húztam el a szám. Anya elment. Már nincs itt. Apa bizonygatja, hogy velem van, de én nem hiszem el. Ha velem lenne, azt tudnám. Érezném a jelenlétét, és segítene, de ennek nem volt nyoma.

- El mondok neked valamit, Prücsök. Csak mert nem veszed észre, az nem azt jeleni, hogy nem segít. És ne hidd, hogy úgy értem, hogy ott ül mondjuk a székeden. Itt van, benned. - mutatott a szívemre. - És igenis segít. Miatta nem sírsz most. Miatta fogod fel így a szakítást. Anyád mindig is arról álmodozott, hogy nagy egyetemeken fogtok tanulni. Sikerült. És végig segített ebben, csak nem tudtad, hogy az ő volt. Valójában belülről ösztönzött, hogy meg tudod csinálni.

- Ezt eddig soha ne mondtad. - néztem rá.

- Eddig soha nem buktál még ennyire ki, mint most. Nem akartad feladni az álmaid. Tudd, hogy Édesanyád, mindig is azt akarta, hogy az Oxfordon vagy más neves egyetemen tanuljatok. Angy a Columbia Egyetemre megy, te pedig az Oxfordra. Édesanyáddal ez volt a nagy álmunk. - mondta Apa.

- Köszönöm. - mondtam, bár én sem tudtam, mit. Csak úgy éreztem, ezt kell mondanom. Aztán a szó valahogy értelmet nyert, és már tudtam, mit köszönök. Köszönöm, hogy itt van nekem, és segít. Támogat, vígasztal ha kell. Mint most is. Apa nem kérdezett vissza. Ő is tudta, és jól esett neki. Még jobban magához húzott. Nyomtam egy puszit az arcára. Elkezdtünk beszélgetni kakaó közben az egyetemről.

Egyszer nyílt a szobám ajtaja.

- Sziasztook. - mondta Angy, és kicsit elhúzta a végét. Óvatosan benézett. - Marta üzeni, hogy ne aggódj, a cipődet már rendbe hozta.  - mosolygott.

Végignézett rajtunk. Engem alaposan megvizsgált. A szeme a kakaóra vándorolt. Gyanakodó tekintetet vett fel. Ismerem ezt az arckifejezését. Kezd sejteni valamit. Ilyenkor már csak egy utolsó lökés kell neki, amit meg is kapott a rengeteg papírzsepi láttán a földön. Lepetten pislogott, majd gyorsan leült mellénk.

- Des. Nem vettek fel az Oxfordra? - kérdezte együttérzően.

- De. Felvettek. - mondtam.

- Akkor mi a baj? Mi ez a sok papírzsepi, meg a kakaó? - kérdezte ijedten.

- Megyek, és csinálok neked is egy bögrével. - állt fel gyorsan Apa, és kiment.

- Jellemző. - nevetett Angy. - Nos?

- Niall. Szakított velem. - mondtam halkan. Éreztem a nedvességet a szememben. Nem akartam erről beszélni, de testvéremnek joga van tudni.

- De hát miért? - lepődött meg. Elmeséltem neki, és közben kicsordultak a könnyeim...ismét. - Des. Annyira sajnálom. Gondolj arra, hogy biztosan nem volt neked való. Jobbat érdemelsz. Ne rágódj rajta. Felesleges. - mondta. Az a bizonyos pumpa a szavai hallatán egyre inkább feljebb csúszott bennem. Hogy mondhat ilyet? Hisz a testvérem.

- Mi az, hogy jobbat érdemlek, és nem volt nekem való? Angela. Niall az életem volt. Mindig is az marad. Senki nem volt még ilyen velem, mit ő. Mindenki csak átvert, a padlóra küldött, sőt, néha még belém is rúgott. De Niall más volt. Ő tényleg szeretett, és mindig gyengéd volt velem. Nem fogom ennyivel elveszíteni. Harcolni fogok érte. - mondtam egyre hangosabban. Nővérem ijedten nézett rám.

- Des, én nem úgy értettem. Csak vigasztalni akartalak. A testvéred vagyok. Mindig együtt voltunk, mindenben. - mentegetőzött.

- Sajnálom Angy. Ne haragudj. Csak muszáj volt kitöltenem valakin. - hajtottam le a fejem.

- Gyere ide. - ölelt meg.

Jól esett, hogy ő mellettem van. Fel sem tudom fogni, hogy Niall elhagyott. Miért? Az Oxford miatt? Hogy lehettem ilyen idióta. Elvesztettem, azt a dolgot, ami a legtöbbet jelentette nekem. A szerelmem. Még senkit nem szerettem annyira, mint őt. És tessék...elvesztettem. Egy kész roncshalmaz vagyok. Az ágyban feküdtem. Elaludni könnyű volt. Arra már nem számítottam, hogy éjszaka felkelek.

- Niall! - pattant ki a szemem. Végignéztem a szoba azon felén, amit láttam, de semmi. Álmodtam. Nagyon butaságot, ami soha nem fog bekövetkezni. Niall nyugtatott, hogy velem marad, de ez csak hazugság. A néma csendben az a bizonyos feketelyuk egyre inkább nőtt a mellkasomban. Szépen bekebelezett. Nem bírtam visszaaludni. Niall járt a fejemben. Eszembe jutott a piknik. Újra átéltem azt a boldogságot, amit akkor keltett bennem, mikor hátulról átölelt. Az első könnycseppem kicsordult, de nem volt hosszú életű. Lefolyt az arcomon, de mivel oldalt feküdtem, el is nyelte a rózsaszín párnám. A párnán egy fehér "Love" felírat díszelgett. Erre hulltak a könnyeim. Hát nem ironikus?! Ekkor elgondolkoztam azon, hogy vajon miért is fekszek én a díszpárnán, és nem a kispárnámon. Átfordultam, és ellöktem azt a rózsaszín puhaságot. Egy halk puffanással landolt a földön. Háton feküdtem. Nem bírtam aludni. Egyszerűen nem ment. Csak a fehér plafon derengett fölöttem. Az ablakból nem szűrődött be fény. Felhős éjszaka volt, a Hold világ ritka jelenség volt Londonban. A sötétség a hatalmába kerített. Nem vagyok az a félős típus, most mégis idegennek és ijesztőnek éreztem a szobám. Pedig az én dolgaim voltak benne, kívülről ismertem.

Kirázott a hideg. Egy nyári este fáztam. Az balak fele néztem. Nyitva volt az erkélyajtó. Felültem az ágyba. Ez zavaros volt. Én nem nyitottam ki, mégis tárva-nyitva volt. Kicsit hatalmába kerített a félelem. Aztán lenyugtattam magam. Már úgyis elveszítettem Niall-t. Ha valami gyilkos vagy rabló elkap az erkélyen, hát nem lesz nagy veszteni valóm. Csak Apa, meg Angy, de legalább Anyával lehetek.

Kimásztam az ágyból, és az erkélyajtóhoz mentem. Óvatosan megfogtam a függöny szélét, és elhúztam. Az éjszaka sötét volt, de a szemem már hozzászokott, így viszonylag jól láttam. Óvatosan kiléptem. Semmi újdonság nem volt. Az öreg tölgy velem szembe ugyanúgy susogott a szélben. Elnéztem balra. A tető felett egy csillag próbált kibújni a felhők takarásából sikertelenül. A fa rács, amely a növényeknek volt kiépítve az egész ház oldalán megreccsent. Megijedtem, és lenéztem az erkélyről. Furcsa érzetem támadt. Még soha nem éreztem ilyet ilyen erősen. Mintha nem lennék egyedül. De ez nem ijesztett meg. Nem egy idegen jelenlétét éreztem. Valahogy kötődtem valamihez, ami ezt keltette bennem. Hirtelen elhatározásom támadt.

- Niall? - kérdeztem óvatosan, és közben végig lefele bámultam.

Semmi. Csak a borostyán leveleit fújta meg kicsit  a szél, így azok lágy táncba kezdtek.

- Csúcs. Már hallucinálok is. - mérgelődtem halkan.

Visszamentem a szobába, és becsuktam az ajtót. Bedőltem az ágyba. Ettől kicsit elfáradtam. Sajnos nem eléggé, hogy egyből elaludjak. Még kicsit agyaltam az egész életen, de szerencsére nem sokáig. Nem bírtam felfogni, hogy a mai nap tényleg megtörtént. Az ágyból nézve olyan volt, mint egy szörnyű rémálom. Rosszabb, mint valami ijesztő szörny az ágy alatt. Hiányzott Niall. Hiányzott az esti jó éjt SMS-e, vagy hívása. Hiányzott mosolya, a szeretete. Rájöttem, ez a szörnyű valóság, ami elől nincs menekvés.