III. 31. ~Felelőtlenség vagy késztetés?*

Niall szemszögéből:

- Ne tedd ezt velem Niall. - sírt az a lány, akit mindennél jobban szerettem. Megszakadt a szívem, hogy így kell látnom, de az ő érdekében teszem. Nélkülem rendbe jön az élete. Hatalmas hiba volt ez az egy év, bár életem legszebb időszakának mondhatom. Most mégis itt tartunk. Ha én nem vagyok vele, nem kell aggódnia semmi miatt. Boldogan mehet az Oxford-ra, ahol kezd egy új életet. Ekkor olyat tett, amit most igazán nem tudtam elviselni. Hirtelen megcsókolt. A méz ízű ajka hozzáért az enyémhez. A nyelveink kétségbeesett táncba kezdtek. Egyre biztosabb lettem benne, hogy az életem fogom elveszíteni ma. Az arcomhoz nyúlt, majd a hajamba túrt. A kezeim maguktól cselekedtek, és az ujjaim hozzáértek a derekához. Egyből el is kaptam azokat. Ez nem helyes most. Eltávolodtam. Muszáj volt oldalra néznem. Nem bírtam a szemébe nézni. Mély levegőt vettem, és lehunytam a szemem egy végtelen pillanatra. Kénytelen voltam kimondani azt a mondatot, amit ennek a lánynak soha nem akartam.

- Kérlek menj el Des. - nem néztem rá. Először csak állt. Nem bírta felfogni, hogy ilyet mondtam.

- Szeretlek Niall. - lehunytam a szemem. A szívem szakadt meg. Egy világ omlott le bennem, de muszáj volt ezt tennem vele. Lépteket hallottam. Ajtó csukódás. Elment. Az emeleti ablakhoz siettem. Láttam, amint Des kisétál a kapun, kint fog egy taxit és beült. Láttam az arcát. Minden egyes mozzanatát az agyamba véstem. Ekkor rám kapta a tekintetét. Egy végtelen pillanatig egymást néztük, majd elhajtott a taxi.

A lábaim megremegtek, és leroskadtam a földre. A falnak döntöttem a hátam. Az ablak alatt összeestem. Szó szerint. Elvesztettem azt ami, a legtöbbet jelentette az életembe. Muszáj volt, soha nem bocsájtom meg magamnak, ha miattam összetörnek az álmai. És ő sem bocsájtana meg nekem később. Jobb ez így, bár most a szívem szakad meg. Egy szavamba került összetörni egy év munkáját. Des egy év alatt hernyóból pillangót varázsolt belőlem. De most ez a pillangó holtan esik a földre, és a csodás színes szárnyai feketeségbe burkolóznak.

Fogalmam sincs mennyi idő telt el. Mikor magamhoz tértem, már az alkony fényei szűrődtek be az ablakon. De nem magamtól kaptam észbe...

- Niall! Haver hol vagy? - kiabálta lentről egy ismerős hang.

Az ajtó fele kaptam a fejem. Le kell mennem. Ügyetlenül felálltam, és lebaktattam a lépcsőn.

- Haver végre! Mondtam, hogy 7-kor nálunk találkozunk. Miért nem jöttél? Hívtunk, de semmi. - nézett rám Liam.

- Miért, mennyi az idő? - kérdeztem zavartam. A telefonom a pulcsim zsebébe volt, az pedig a konyhába.

- Fél 9. - mondta meglepetten.

Lehunytam a szemem, és mélyen magamba szívtam a levegőt.

- Mi a baj Niall? - megráztam a fejem. Nem akartam erről beszélni. - Tudod, hogy én mindig segítek. Ki vele! - bíztatott.

- Szakítottunk. Muszáj volt megtennem. Miattam feladott volna mindent. Nem akart elmenni az Oxfordra semmi áron. Csak miattam. Nem volt más választásom, Liam. Tisztában vagy vele, milyen nehéz volt?! - hunytam le a szemem.

- Sajnálom. De csak azt tetted, amit tenned kellett. Hidd el. - fogta meg a vállam.

- Én is ezzel áltatom magam. - mondtam.

- Csak Destiny érdekeit tartottad szem előtt. Ez a tiszta szerelem.

- Remélem ezt ő is megérti, és nem fog megutálni.

- Nyugalom Haver. Mi itt leszünk neked. Kérsz egy Liam-féle-ölelést? - tárta szét a karját vigyorogva.

- Ha nem árulod el ezt a eléggé buzis pillanatot senkinek, akkor nincs ellenemre. - mosolyodtam el egy kicsit. Elkezdett nevetni, és megölelt.

***

A kanapén ültem. Sötét volt, csak egy kis lámpa égett mellettem. A két fotó előttem pihent az asztalon. A térdemen támasztottam a könyököm, és képeket vizsgáltam. A legszebb teremtés volt lefotózva, akit valaha is láttam. Ugyanazok a képek voltak, amiket magammal vittem turnéra. Mostanra már mindenki tudta, mi történt, hála Liam-nek. De nem haragudhatok. Hisz egy nagy család vagyunk. Másra nem támaszkodhatok, csak rájuk. A képek láttán, egy  erős érzés kerített hatalmába, amely arra késztetett, hogy most azonnal találkozzak Des-sel, és kérjek tőle bocsánatot. Ha térden állva könyörgök neki, talán visszafogad. Nagy nehezen leráztam magamról a képek által keltett kísértést, és a falon csüngő órára néztem. Fél 12 volt. Felpattantam. A hírtelen mozdulatom keltette fuvallat hatására a képek lerepültek az asztalról. Mái napig nem tudom, hogy lehetséges ez, de akkor ironikusnak találtam. Az életem értelméről készült képek az én elhamarkodott mozdulatomra a földre hullnak. Felmentem a hálószobába. Magamra kaptam egy fekete farmert és egy sötét pulcsit. A késztetés még most sem tűnt el, de már nem akartam beszélni vele. Erről letettem. Egyszerűen csak muszáj volt látnom. Beültem a fekete terepjárómba, és kiálltam a garázsból. Most könnyű volt közlekedni Londonban. Szerencsére. Villám tempóban végighajtottam a már jól megszokott útvonalon. Rengetegszer tettem meg ezt a távot Des-ék házához. Most is elhaladtam a park mellett. Ezúttal az épületek vészjóslónak tűntek.

Megálltam a nagy fehér háztól nem messze. Az utca kihalt volt, sehol egy lélek. A kormány szélének döntöttem a fejem. Hogy lehetek ilyen idióta?! Elküldtem azt a lányt, aki nélkül nem tudok élni, és most tessék... Hajnali... Hány óra is van? A kocsi műszerfalára kaptam a tekintetem. Cool. Itt ülök a kocsiban hajnali fél 1-kor Des háza előtt. Fogalmam sincs, hogy miért. Én nem vagyok normális. Ilyenkor már úgysem beszélhetek vele, de még ha tudnék is, akkor sem lenne jó ötlet. Az útjaink szétváltak, és ez így van jól. Igaz, a szívem és én két különböző úton járunk. A józan eszem a saját, szerinte helyes irányba fordult. Viszont a szívem... Nos, azt Des magával vitte. Mindig is nála lesz, és soha nem fogom visszakérni. Ott van a legjobb helyen. Kiszálltam a kocsiból. Halkan becsuktam az ajtót. Elindultam a ház felé. Én nem vagyok normális. Megálltam előtte. Még szerencse, hogy az utcán egy lélek sem volt. Belestem a kapu felett. A ház a feketeségbe burkolózott. Egyik ablakban sem égett a villany. Miért is égett volna?! Hisz minden normális ember alszik már ilyenkor. Ebből következik, hogy én régen nem vagyok normális. De ezt az állítást nem is tagadom. Tudom magamról, hogy egy idióta vagyok. A fákat lágyan megfújta a szél. Ismertem a házat, mint a tenyeremet. A kerítésnek dőltem. Nem tudtam, mit tegyek. A szívem, ami ennél a lánynál volt, húzott magához. El is jöttem, de kétlem, hogy ez jó ötlet lenne. De ha már itt vagyok, nem fogok meghátrálni. Látnom kell Destiny-t. Csak még egyszer, utoljára.

A végtagjaim maguktól cselekedtek. A kapu végéhez mentem, a magas sövényhez, és egy megszokott mozdulattal becsúsztam az ágak közt a kertbe. Rengetegszer használtam ezt a "bejáratot", mikor meg akartam lepni Des-t. Halkan végigfutottam a bokrok alatt, majd a medence előtt. A ház hátsó oldalánál megálltam. Felnéztem. Des erkélye magasodott fölöttem. Elöntött a melegség. Éreztem, hogy jó helyre jöttem. Hogy nekem most itt kell lennem. Belekapaszkodtam a borostyán számára kiépített fa deszkákba a ház oldalán. Régen is mindig ezt az utat használtam. Az ház egész hátsó fala ezzel van beépítve. Tényleg szép, mikor nyáron (mint most) hála a borostyánnak zöldbe borul az amúgy fehér oldal. Ügyesen és villám gyorsan felkapaszkodtam. Átlendítettem magam a korláton, majd nesztelenül landoltam két lábbal az erkélyen. Mélyen magamba szívtam a levegőt. Újra itt vagyok. Óvatosan belestem az ablakon. Sokat nem láttam a függönytől, bár azt ki tudtam venni, hogy Des fekszik az ágyba felém fordulva. Már csak az a kérdés, hogy alszik-e. Ha nem, mégjobban belegázolok mindkettőnk lelkébe. De ha igen, csak nekem fog jobban fájni, hogy itt kell hagynom ezt a csodás teremtést. De erre azelőtt kellett volna gondolnom, hogy felmásztam ide.

A kezem az erkélyajtó kilincsére helyeztem. Soha nem szokta bezárni, bár fogadni mernék, hogy most is belül volt a kulcs a zárba. Muszáj látnom. Muszáj tudnom, hogy jól meg lesz nélkülem. Hogy most is békésen alszik. De ha ébren van...bele sem merek gondolni, milyen nehéz lesz akkor. Viszont most vagy soha. Mélylevegőt vettem, és halkan lenyomtam a kilincset. Az ajtó kinyílt. Tudtam, hogy így lesz. Halkan beléptem a szobába. Az ajtót nyitva hagytam. Felkészültem minden eshetőségre. Az ágyhoz léptem. Des egyenletesen szuszogott, a szeme csukva volt. Megnyugodtam. Alszik. Még pedig milyen édesen alszik. A csodás szőke haja a párnán pihent. Ekkor megláttam valamit. A homloka oldalán, a szeme mellett izzadtság gyöngyözött. Közelebb hajoltam. Ez nem izzadtság! Ezek könnyek. Des sír álmában. Vajon melyik idióta miatt?! Persze, hogy az én hibám ez is. A szívem összeszorult. Az a lány, aki mindennél többet jelent számomra, miattam sír. Ráadásul álmában. Túl kell tennie magát rajtam. Az fáj igazán, hogy én voltam az első olyan pasi, aki nem verte át, és szívből szerette. És tessék. Most én is a padlóra küldöm. Pedig tényleg mindennél jobban szeretem.

Ekkor Des gyorsabban kezdte venni a levegőt. Közelebb léptem hozzá. Szinte hallottam, hogyan zakatol a szíve a csendbe. Az ujjai meg-meg mozdultak. Álmodott valamit. Egyszer halkan elkezdett motyogni. Nem értettem. Még közelebb hajoltam.

- Ne... Én nem akarom... Elmegyek!... Ígérem, tanulok. Ne hagyj itt!... Ne. - csordult ki egy könnycseppje. Az volt a legszörnyűbb az egészben, hogy magamra ismertem. Velem álmodott. Újra átélte, amikor elhagytam. Hirtelen elhatározásom támadt. Úgyis alszik, szóval nincs veszteni valóm.

- Nyugalom Szerelmem. Itt vagyok melletted, és mindig is itt leszek. Nem hagylak el soha. - a légzése hirtelen megnyugodott. Az szája széle mosolyra húzódott álmában. A hangomra megnyugodott. Ez olyan... nem találok rá jó szavakat. Melegség öntött el, de egyben fájdalom is.

- Niall. - mondta halkan. Megint közelebb hajoltam. - Niall. - csak a nevemet ismételgette.

Fájt hallani, ahogy ismét kimondj ezt a szót. Miért is jöttem én ide?! Hogy még nagyobb fájdalmat okozzak saját magamnak?! Jellemző. Megint gyorsabban kezdte venni a levegőt. Hirtelen a hátára fordult. Ijedten hátrébb léptem. Nem akartam, hogy meglásson. A hajához nyúlt, de nem nyitotta ki a szemét, majd nekem háttal fordult.

Megkerültem az ágyat. Gyönyörködtem benne. Olyan szép és békés volt most. A sötétben az arca minden egyes mozzanatát az emlékezetembe véstem. Ezek az emlékek fognak engem kísérni azon az úton, amit az életem hátra lévő részében egyedül, Destiny nélkül kell megtennem. Ezek fognak erőt adni, ha szükségem van rá. Valljuk be, ez a következő hónapokban gyakran elő fog fordulni. Szólnom kell a srácoknak, hogy a holnapi interjún bökdössenek. Régen mindig csikiztük a másikat vagy éppen egymás fenekébe csíptünk, hogy őszinte legyen a nevetésünk és a mosolyunk. Aztán egy éve jöttek a lányok, és erre soha többé nem volt szükség. Azóta sem használtuk ezt a technikát. De most kénytelenek lesznek ismét alkalmazni...rajtam. Erős késztetést éreztem. Nem tudtam megállni. Itt volt előttem a szerelmem, akit el kell felejtenem, de a legutolsó szemközti emlékem róla, egy kétségbeesett csók és egy nagy veszekedés. Muszáj volt megtennem. Most, utoljára. Des arcához hajoltam. Nyomtam egy ferde puszit az ajkaira. Éppen annyira voltak nedvesek, amennyire csak kellett. Az utolsó csók... A tökéletes csók. Még az elsőnél is tökéletesebb, bár erre csak én fogok emlékezni, és még csak nem is velem szembe volt Des, mégis ezt éreztem a legjobbnak. Erre fogok emlékezni minden áldott nap. Mikor felkelek reggel, mikor lefekszek este, mikor eszek, mikor zuhanyozok, mikor álmodok. Minden egyes percben erre a végtelen pillanatra fogok emlékezni. Bár örökké tarthatna! Bárcsak örökké mellettem lehetne Destiny! Eltávolodtam.

- Niall! - mondta halkan.

A szemei megrebbentek. Ébredezik. Na most van futás! Olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, kisiettem az erkélyre. Természetesen a lehető leghalkabban. Egy ideig csend volt bent, majd mocorgást hallottam. Átlendültem a korláton, és a fadeszkákba kapaszkodtam. Lépteket hallottam, az erkély fele. Már nem volt időm lemászni, és elfutni. Bemásztam az erkély alá. Innen nem láthatott Des. Amennyire csak tudtam, felhúztam a lábam, és a falhoz simultam. Kicsit csönd. A lábam fájt ebben a lehetetlen pózban. Muszáj volt megmozdulnom vagy leesek. Áttettem a bal lábam, egy lejjebb lévő deszkára. Így már kényelmes volt. De sajnos az a deszka megreccsent. A francba! Egy pillanatra kelletlenül lehunytam a szemem. Lépteket hallottam. Biztos voltam benne, hogy Des lenézett az erkélyről. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem látszok ki. Ekkor egy levegővételt hallottam. A szívem zakatolt. Azt hittem meghallotta a dobogását, bár legbelül tudtam, ez lehetetlen.

- Niall? - kérdezte szerelmem óvatosan.

A francba! Nem tudtam, hogy ez azért van, mert meglátott, vagy csak tippel. Nem szóltam semmit, csak felnéztem. Nem láthatott. Biztos voltam benne. Kis csend. Most kell nagyon csendbe lennem. Nem hibázhatok, vagy mindkettőnknek fájdalmat okozok.

- Csúcs. Már hallucinálok is. - mondta kelletlenül, és lépteket hallottam, majd egy ajtócsukódást. Bement.

Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. Vége van. Gyorsan lemásztam, és elfutottam a kerítésig. Éreztem, amint egy esőcsepp végigfolyik az arcomon. Egy pillanat. Hisz nem is esik az eső. Én sírok? Valóban sírok? A arcomhoz kaptam futás közben. Valóban. A könnyek potyogtak a szememből. Nagyon ritkán sírok. Ez egy ilyen ritka pillanat volt, bár érthető az oka. Ügyesen kibújtam a bokrok alatt. Hangosan kifújtam a levegőt. Kint vagyok. Megtöröltem a szemem a kézfejemmel és az ujjbegyeimmel. Beültem a kocsiba. Ismét a kormánynak támasztottam a fejem. Többé nem szabad ilyen felelőtlennek lennem. Ha Des tényleg meglát, mindkettőnk szíve megszakad. De érezte a jelenlétem. Legbelül tudta, hogy ott vagyok, vagy voltam. És most ezzel még nagyobb kihívás elé állítottam. Hisz most elkezdett reménykedni, hogy esetleg visszajöttem, hogy láthassam. Persze igaza lett volna, de nem tudhatja meg. El kell felejtenie. "Vicces" a szerelem, nemde? Két ember igazán szereti egymást, mégsem lehetnek együtt. Semmi nem gátolja őket a tökéletes boldogságban, csak éppen az álmok. Azok az álmok, melyeket egy gimnazista lány szőtt, de jött egy fiú és egy évvel tönkretette ezeket. Olyannyira, hogy kénytelen volt magára hagyni a nagyvilágban azt a szegény, védtelen teremtést. És most a lány sírva dől be az ágyba. De a fiú is. Én mondom, hogy "vicces" a szerelem. Vagy elbotorkál melletted, vagy ha mégis netán rád talál, felborít.

Csak gondolkoztam, miközben a fejem a kormány szélén pihent. A sírás már abba maradt, de az üresség örökre ott fog ülni a mellkasomban. Soha nem tűnik el, és senki nem fogja tudni kitölteni, csak Des. De remélem ez fordítva nem így lesz. Remélem, hogy Destiny megtalálja azt a fiút, aki annyira szereti, mint én, és nem kell elhagynia. Csak sajnos ez nem én leszek. Ettől a gondolattól a szívem szakad meg, de egyben örül is, mivel az a legfontosabb, hogy Ő boldog legyen. Felemeltem a fejem, és megdörzsöltem az arcom. Ekkor olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam. Bekopogtak a kocsiablakon hozzám. Ijedten összerezzentem.