III. 25. ~Képek.*

Rose közvetlen az ajtó és a szekrény között ült tőlem balra. A földön gubbasztott. A bal karját szorongatta pont ott, ahol a folt éktelenkedett, és sírt. Ijedten leguggoltam mellé.

- Rose, miért sírsz?

- Egyrészt a fájdalomtól, egyrészt a szomorúságtól. - mosolyodott el egy kicsit.

- Mi történt? - aggódott Harry is.

- Hallottam, mennyire szerelmesen beszéltek egymással. Olyan édesek vagytok együtt, és eszembe jutott Tamás. Mi is ilyenek voltunk. El akartam menni az ajtótól, de belevertem a karom a szekrénybe pont a foltnál. Nagyon fáj, és hiányzik Tamás. - sírt. Most nem úgy tűnt, mintha én lennék az idősebb. Most olyan volt Rose, mint egy kislány, akitől elveszik a kedvenc játékát. Persze ez most komolyabb volt. Most nem egy átlag babáról volt szó, hanem egy élő pasiról.

- Nyugodj meg Rose. Ne haragudj ránk. Hadd nézzem a karod. - nyúltam oda.

- Hogy haragudnék. - mondta. Felhúztam a pólóját. A folt kivillant. Harry hangosan beszívta a levegőt. Most látta először, és nagyon megrendítette.

- Semmi gond Harry. Nem olyan vészes. Csak néha fáj, mikor úgy mozdulok, vagy beütöm. - nyugtatta nővérem. Harry leguggolt a karja mellé, és megfogta. Megvizsgálta közelebbről.

- Rose...ez...ez borzasztó. Hogy képes valaki ilyet tenni egy nővel?! - óvatáson ráhelyezte a kezét, hogy stimmeljen a nyomnak. - Minden ujja és még a tenyere is látszik. - képedt el.

- Harry. Én még mindig szeretem. Olyan ő nekem, mint ti egymásnak. - mondta. Megöleltem. Most neki volt szüksége rám. Egyszer ő jött segíteni nekem, most rajtam volt a sor.

Rendbetettem Rose-t, elkészültünk, és elindultunk nővérem kocsijával Anyáékhoz.

Végigmentünk a kis járdán, ami virágokkal volt szegélyezve. Istenem, de régen jártam itt. Annyira hiányzott már ez a ház, a kert, a sárga virágok, a fehér ajtó. Egy szóval minden. Mi megálltunk az ajtó mellett azon a részen, ahova nem lehet kilátni az ajtóból. Nem akartuk, hogy észrevegyenek minket Anyáék. Mi voltunk a meglepetés. Kinyílt az ajtó.

- Szia Anya. - mondta Rose. Harry ebből nem értett semmit.

- Rosalie. Örülök, hogy szóltál, hogy hamarabb jössz, mert éppen most tudtuk meg, hogy ma mi nem vacsorázhatunk itthon. De addig még van idő. - magyarázta Anya gyorsan az ajtóba.

Elhúztam a szám. Már vártam, hogy mikor mondja le, vagy rohannak el. Annyira jellemző. Anya és Apa nagyon szerettek minket, és mindenünk megvolt, de ezzel az járt, hogy soha nem voltak otthon. Elsuttogtam Harry-nek mit mondott Anya. Látta, hogy rosszul esett, és megölelt.

- Reméltem, hogy ma együtt leszünk. - felelte Rose.

- Gyere be Édesem. Miért ácsorogsz még mindig az ajtóba? - hallottam Apa hangját is.

- Rendben. Menjünk be! - mondta a végét immár angolul. Ez nekünk szólt.

Kimentünk a fal mögül,  Harry-vel. Anya és Apa szeme kikerekedett, majd vigyorogni kezdtek. Anya felém szalad, és megölelt.

- Leah! Édesem! De jó, hogy itt vagytok! - majd Harry-t is megszorongatta. Apa is így tett.

- Menjünk be. - néztem hátra. A háznak nem volt nagy kerítése, így simán be lehetett látni az utcáról. Bárki kiszúrhatta Harry-t. Bementünk, és leültünk a nappaliba.

- Hogyhogy itt vagytok? - kérdezte Apa.

- Gondoltuk meglátogatunk titeket. - rántottam meg a vállam. Láttam Harry-n, hogy nincs ínyére a hazugságom. Egy "Elnézést." pillantást vetettem felé. Csak aprón elhúzta a száját.

 - Nagyszerű. - mosolygott Apa.

- És hol van a cuccotok? Leah, Édesem a szobád még mindig úgy van. - mondta Anya utalva.

- Tudom, de Rose-nál fogunk lakni, ha nem gond. - nyúltam szégyenlősen a nyakamhoz.

- Miért? Itt több a hely. - erősködött Apa.

- Ezt már eldöntöttük, igaz? - néztem Harry-re és Rose-ra.

- Igen, persze. - felelte Harry. Rosalie nem mondott semmit. - Apropó. Én még nem láttam a szobád... - utalt szerelmem.

- Ha jól sejtem azt szeretnéd, ha megmutatnám. - húztam fel a szemöldököm.

- Aha. - bólintott egyet.

- Legyen. - rántottam meg a vállam. - Egy pillanat és jövünk. - mondtam mindenkinek, de hámunknak egyértelmű volt, hogy csak Rose-nak szólt.

Kézen ragadtam Harry-t, és felmentünk az emeletre. Bementünk a folyosó végi ajtón. Ez volt az én szobám. Becsuktam magam mögött az ajtót. Valóban minden úgy volt, ahogy hagytam. A könyvek a polcon, a képek a falon, a kis emléktárgyak az ablakban. Minden ugyanúgy volt, mint az emlékeimben, csak porosabban. Ahogy itt hagytam.

- Ez annyira szép. Rád vall. - nézett szét Harry. 

Elment az ágy mögé, ott is szétnézett. Majd a képeket vizslatta az ágyam fölött. Volt ott kép rólam meg Rebeccáról, Rose-sal is volt egy közös, Anyáékkal is, a ballagásról is, a szalagavatóról is és még sok egyébről.

- Mindig is gyönyörű voltál. - nézte végig ezeket Harry.

Az ablak alatt a sarokba mentem. Valami megcsillant a földön. Egy kép volt leesve, összetörve. Az üveg darabokban hevert. Leguggoltam, és megfordítottam a kis fa téglalapot. A képen én és Péter voltunk a vízben éppen smárolás előtt. Rebecca készítette, mikor egyik nyáron a csapattal lementünk a Balatonhoz Siófokra. Peri is ott volt. Csak bámultam a képet. Beugrott minden. A bohóckodások a vízben. Ahogyan locsoltuk egymást. Egyszer Péter felkapott és berohant velem a mélyvízbe. Ez a kép akkor készült. Ez volt a kedvencem. Eszembe jutott, mennyire gyengéd volt velem Péter, de mégis milyen vadul tudott csókolni, ha arra volt szükségem. Eszembe jutottak az átbulizott napok, a másnapos reggelek, az együtt töltött éjszakák. Csak bambultam a kép fölött. Aztán beugrott, miért is hever itt ez a kép. Ebben a szobában tudtam meg, hogy megcsalt. Éppen az ágyon feküdtünk, mikor ezt mondta el kell mondania valamit, mielőtt mástól tudom meg. Elküldtem, és egyfolytában sírtam. Mielőtt elmentünk Londonba, még egyszer utoljára megnéztem a képet, és mérgemben a földre dobtam. Így hagytam itt. Eszembe jutott, mennyire fájt. Mennyire összetört pár szóval. Akkor ő jelentette a világot, és egyetlen tett romba döntötte, amit kiépített bennem. Aztán Harry két nap után ismét felhúzta annak a világnak a falait. Ő lett a királya, és azóta sem rombolta le. Ha meg is bontotta pár helyen, egyből visszaépítette.

Harry leguggolt mellém. Nem szólt semmit, csak kivette  kezemből a képet. Megvizsgálta. Az arca elsápadt, és a szeme alatt gondterhelt karikák jelentek meg. Végigsimította az ujjbegyeivel az én alakom. Lehajtotta a fejét. A kép kicsúszott az ujjai közül, és egy halk koppanással a földre hullt. Az a pár üvegszilánk ami még maradt a keretbe, most a barna parkettán landolt. Harry guggolásból a fenekére huppant. Üvegesen rám nézett. Megbántotta ez a kép. Rosszul esett neki látni engem más karjaiban. Mellé ültem, és a vállára hajtottam a fejem.

- Összetörtem aznap, mikor elindultunk Londonba. - mondtam halkan. Nem felelt. - Harry, jól vagy? - emeltem fel a fejem. Óvatosan az arcához nyúltam. Az érintésemre lehunyta a szemeit, és engedte, hogy magam felé fordítsam a fejét. Felnyitotta a szemhéját. Az ajkába harapott. - Miért van az, ha Magyarországra jövünk, valamivel mindig megbántalak?! - csóváltam meg a fejem.

- Nem bántottál meg, csak itt túl sok az emlék számodra, amiket nehezemre esik látni. Ez a kép... olyan szenvedélyes, és romantikus. Péter... - gyakran akadt meg keresni a megfelelő szavakat.

- ... már a múlté. - fejeztem be helyette a mondatot.

- Remélem is, mert mindennél jobban szeretlek. - mosolyodott el.

- Várj! Van egy ötletem. - pattantam fel, és kisiettem a szobából.

Fél perc múlva ismét benyitottam a szobába. Lekaptam a polcról egy üres képkeretet.

- Ebben a pénztárcámban nem volt közös kép, csak ez rólad. - csúsztattam bele a kis fotót Harry-ről, amit az egyik koncertpróbán csináltam.

- Pont ezt akarod beletenni? - nevette el magát, miközben felállt.

- Miért? Szerintem ez olyan kis édes. Annyira cuki vagy rajta. - vettem le a ballagási fotót a falról, és akasztottam a helyére ezt.

- Rendben. - bólintott, és átkarolt hátulról.

- Menjünk le Rose-hoz. - javasoltam, és elindultunk le.

- Hova rohantál Leah? - kérdezte Apa.

- Egy képért mentem a tárcámból Harry-ről. Méltó helyet kapott a falon. - magyaráztam. Mindenki elkezdett nevetni kivéve nővéremet. Még mi is, és Anyáék is sokat meséltünk. Aztán menniük kellett, így mi is leléptünk.

- Rose, nem állhatnánk meg egy boltba? - kérdezte óvatosan Harry. Nővérem vezetett, mivel neki még kicsit új az ellenkező oldalas közlekedés.

- Mit szeretnél venni Harry? - kérdezte Rosalie.

- Túrórudit. - mondta szégyenlősen szerelmem. Mindketten elkezdtünk nevetni.

- Van otthon, ne aggódj. - nyugtatta Rose.

- Átszoktál a Twix-ről a túrórudira? - szivattam.

- Csak Magyarországon. - csikizett meg hátulról. Ő ugyanis ott ült, míg én meg Rose elől.

Hazaértünk. Már 6 óra volt. Megnéztünk Rose kedvenc vígjátékát, hogy nevessen egy kicsit. Mire befejeztünk 9 volt.

- Rose hol vannak az ágyneműk? - kérdeztem.

- Már megágyaztam nektek bent. - lökött a fejével a szobája fele. - Nekem pedig itt van. - nyitott ki egy szekrényt, előkapta belőle a fehér ágyneműket, és letette a kanapéra.

- Na, azt lesheted, hogy mi bent aludjunk az ágyadba, te meg idekint. - mondtam határozottan.

- Ti tettetek nekem szívességet, hogy félbeszakítottátok miattam a szabadnapjaitokat, és lejöttetek. A minimum, hogy franciaágyban alszotok. - felelte ellentmondást nem tűrően.

- Rose. Szívesen jöttünk, és a kanapén is jól elvagyunk. - mondta Harry is.

- De ez nem kihúzható. - érvelt.

- Akkor ti aludjatok bent, én meg egyedül kint. - rántotta meg a vállát Harry.

- Nem. Vagy így alszotok, vagy egész este sírni fogok, romantikus filmeket nézek és Nutellát zabálok. Azt nem akarjátok, igaz? - fenyegetőzött.

- Nem, de... - mondtam bizonytalanul. Nem akartam, hogy neki rossz legyen.

- Remek. Akkor sajnálom, de én nagyon álmos vagyok. Átöltözök, és le is fekszek. Tegnap este nem aludtam sokat. - elindult a fürdő fele.

- Rose nagyon makacs. - nevetett Harry.

- Igen. De legalább tudja, mit nem szabad szerelmi bánatban. - nevettem.

Nővérem végzett a fogmosással, és pizsamába leült a kanapéra.

- Jó éjszakát Rose. - nyomtam egy puszit az arcára, majd Harry is elköszönt, és bementünk a szobába.

Mi is nagyon fáradtak voltunk, így mondanom sem kell, egyből bedőltünk az ágyba. Még egy keveset beszélgettünk. De utána az álmok világába zuhantunk.

Másnap elvittük Rose-t vásárolni, hátha az kicsit jobb kedvre deríti. Harry természetesen álcázva volt. Nem akartunk nagy felhajtást. Valamilyen szinten bevált, mivel nővérem imád vásárolni, de azért még Tamás ott motoszkált a fejében. Anyáéknál vacsoráztunk, de most későn értünk haza. Rose már nagyon fáradt volt, így hagytuk aludni, és bevonultunk a szobába.  Nővérem lekapcsolta kint a villanyt, mi pedig fel bent. Aludt.

- Szerintem Tamás végre feladta. Ma semmi nyoma nem volt. - mondtam, miközben kivettem a bőröndből a pizsamám.  

- Soha nem adja fel. - mondta Harry.

- Te ezt honnan tudod? - ráncoltam a homlokom.

- Biztos, hogy nem. Én sem adnám fel, ha ilyen helyzetbe kerülnék. Mindent megtennék, hogy beszéljek veled. - jött mögém, és ölelt meg.

- Ez aranyos. Nem akarjuk kinyitni az ablakot? Nagyon melegem van. - indultam el felé válasz nélkül. Kinyitottam az ablakot. Megcsapott a friss, langyos, esti levegő. Kellemes volt.

- Kicsim. Én elmegyek letusolni. Hosszú volt a mai nap.

- Rendben. Siess, és halkan! - mondtam. Bólintott, és elment. Még szerencse, hogy a fürdőbe a hálóból, és az előszobából is nyílik egy ajtó. Addig elkezdtem átöltözni pizsamába. Egy egyszerű fekete toppot, és egy fehér mini shortot vettem ki a bőröndből. Ezekben szerettem a legjobban aludni.