IV. 9. ~Más...*

Lezuhanyoztunk, és felöltöztünk. Kénytelen voltam a tegnapi ruhámat visszavenni. Tudni kell róla, hogy a férfiak többségével ellentétben, én utálom ha mosatlanul, már használtan kell felvennem egy ruhadarabot. Ez alól persze vannak kivételek, például a nadrág, és ilyenek, de a többire agyon allergiás vagyok. Most viszont semmi nem tudta elrontani a kedven. Boldogan kapkodtam fel a tegnapi ruháimat.

- Elkísérhetlek? - kérdeztem, mikor szerelmem már a füzeteit szedte össze, és a táskájába csúsztatta. Fél 10 volt.

- Persze.

- Nem lesz gond, ha meglátnak?

- Már alig vannak itt páran. Mindenki elment, hisz szünet van. Csak nekünk van még egy előadás, bár az sem kötelező, csak meg szeretném nézni.

- Renden. Akkor elkísérlek. - kulcsoltam az ujjait az övéibe.

A vállára kapta a táskáját, és a zsebébe csúsztatta a telefonját. Kinyitotta az ajtót, egy száll pulcsiba.

- Des! Kabát! - szóltam rá.

- Így szoktuk. Fölösleges. Úgyis nemsoká leveszem.

- Soha nem veszel fel kabátot? Destiny, tél van! Pár napja még a hó is esett! - akadtam ki.

- Nyugi Niall, itt nem esett. Nincs gáz. Nem leszek beteg. - mosolygott megnyugtatóan.

- Kérlek, vedd fel a kabátod. Ha gondolod, leveheted a terem ajtajába. Majd én fogom, míg végzel, de amíg odaérünk vedd fel! - akasztottam le a fogasról a bézsszínű prémes kapucnis kabátját. A háta mögé mentem, és óvatosan a vállára húztam, miközben beledugta a kezét.

- Oké, menjünk! - dobta a karjára a táskáját, és ismét a kilincs fele nyúlt

- Még nem!

Elé léptem, ezzel megállítva. Óvatosan begomboltam minden gombot a kabátján, majd átkötöttem a derekán a bézsszínű megkötőt. A fejére húztam a kapucnit, és elégedetten kaptam fel a barna jacket-emet. Pillanatok alatt összecipzáraztam, és ismét megfogtam Des kezét. Vigyorogva kinyitotta az ajtót. Kimentünk a folyosóra, majd az utcára. Mosolyogva végigsétáltunk a járdán a főépület felé tartva. Még háromnegyed sem volt.

- 2 óra nélküled, de ígérem szorgalmasan jegyzetelni fogok. Csak olyan lassan fog telni.

- Te is hiányozni fogsz nekem, de mindenkinek vannak kötelességei. - sétáltunk be az épületbe.

- Tudom. Odaadom a kulcsot. Menj vissza szobába! - kotorászott a táskájába.

- Köszönöm, de inkább... - akartam belekezdeni, de befordultunk egy sarkon, és a következő, amit áltok, hogy Des a földön, könyvekkel maga körül, és egy férfi térdel mellette. A férfi felnézett. Idősebb volt, de nem annyira. Talán 30 körül lehetett.

- Istenem, tanár úr annyira sajnálom. - állította fel szerelmem, majd lehajolt összeszedni a férfi könyveit.

- Ms. Staford. Kicsit figyelhetne jobban. - mosolygott a tanár. Látszólag nem haragudott.

- Sajnálom Mr. Queen. Nem akartam felborítani. - mentegetőzött a lány.

- Semmi gond. Amúgy is rosszul fogtam meg a könyveket. Már majdnem kicsúsztak a kezemből. Ráadásul a jegyzeteimet is fent hagytam. De ha a történelem vizsgán is így el fog dőlni, nem állok jót magamért. Maga az egyik legjobb tanítványom, már most látom. - nevetett a tanár.

- Nem fogok Tanár úr. 5-ösnek kell lennie. - felelte határozottan szerelmem.

- Remek. Akkor majd megünnepeljük, ha nem siet nagyon haza. - vigyorgott a férfi. Kicsit meglepődtem ezen a mondatán, de látszólag Des-t nem érte váratlanul.

- Feltétlen koccintok egyet a Tanár úrral. - nevetett szerelmem.

- Ajánlom is. De ugye tudja, hogy látogatót nem fogadhat? - mért végig a férfi, de nem láttam rajta szigort.

- Niall nem...izé. - mentegetőzött Des, de nem jutott semmi mentség az eszébe. Én ijedten állta. Egy szót nem tudtam kinyögni.

- Ms. Staford maga is tudja, hogy mindenkit ismerek az iskolában.

- Tanár úr én... - hebegte a lány. 

- Ne aggódjon már, nem vagyok tégla. De nehogy a vizsgán is így lefagyjon nekem. - nevetett fel a férfi.

- Köszönöm Mr. Gueen. Isten ments. - jött mellém a lány, és megfogta a kezem.

- De ne nagyon hívják fel magukra a figyelmet. Én elnézem, mert jó fej vagyok, de más nem biztos. Siessen be a terembe, 15 perc és jövök én is. - nevetett a tanár.

- Rendben. Elnézést még egyszer Tanár úr. - a férfi csak mosolygott, majd lelépett.

(Vizsga: Kérlek, légy kedves velem)

Egyből levettem, hogy ő fogja tartani az előadást. Továbbmentünk a terem fele. Muszáj volt megkérdeznem.

- Ennyire jóba vagy a tanárral?

- Ő olyan, mintha nem is tanár lenne. Mr. Queen a történelem professzorom. Nagyon durva agya van, de nagyon jó fej. Mindent megjegyez szinte elsőre. Még csak 27 de már professzor. Szombatonként néha együtt bulizunk, ha felmegyünk a sarokba. Nagyon jóba lettünk, de furcsa magázni. Már megszoktam, hogy sokat tegezem a bulikban. Hihetetlen arc. - magyarázta.

- Tök jó, hogy ilyen a tanár. De...mi az a sarok? - baktattunk fel a lépcsőn.

- A suli területének a leghátsó sarkában van két király klub. Oda szoktunk járni bulizni, ha nem megyünk szombaton városba.

- Értem.

- Niall itt a terem. - nézett a legnagyobb ajtóra. Megálltunk az egyik oszlop mellett a korlátnak dőlve. Az emeleten voltunk, így kilátásom nyílt a terület egy részére, és az iskolára is.

Destiny a vastag, kőkorlátnak dőlt, én pedig szorosan elé álltam. Még volt 15 perce.

- Itt a kulcs. - csúsztatta a kabátom zsebébe.

- Két óra múlva találkozunk. - nyomtam egy puszit a szájára. Eltávolodtam, de nem érte be ennyivel, és bevallom; én sem. Ismét összetalálkoztak ajkaink, de ezúttal szétnyíltak utat engedve a másik nyelvének. Kicsit küzdöttünk a dominanciáért, de én nyertem, mint mindig. Muszáj volt a hajába túrnom. Ilyet még soha nem csináltam. Mindig a derekán volt a kezem csók közben, de most érezni akartam, ahogy a selymes tincsei végigcsúsznak az ujjaim közt. Érezni akartam, ahogy ennek hatására kicsit megakad, majd ismét megtalálja a ritmust. Minden egyes érzését én is érezni akartam, amit kiváltottam belőle. Mindet! Egytől egyig. Tudni akartam, mennyire szeret. Mennyire örül, hogy visszajöttem. Mennyire vágyott már rám.

- Mennem kell! - távolodott el, és kapkodta a levegőt.

- Szeretlek. Várni foglak. - nyomtam egy puszit az arcára, majd hátrébb léptem, hogy el tudjon menni mellettem. Végigsimította a karom, majd megszorította a kezem. Közben elment mellettem, és egy pillanatra sem vesztettük el a szemkontaktust. Csak akkor persze, mikor megfordult, és besétált az ajtón. Figyeltem, ahogy édesen betipeg magas sarkújában, majd elkanyarodik. A vastag kabátjában is látszott a tökéletes alakja, az a fekete cicagatya meg különösen kiemelte adottságait. A világosbarna prémes magas sarkújában még kisebbnek látszott a lába. Eleve 36-37-es volt cipőtől függően, abba meg még annyinak sem látszott. Ellenben az én 44-es lábam már óriásnak számított. Egyszer még régen összemértük a Convers-ünket. Vicces látvány volt, a jópár centi különbség.

Elindultam vissza a lakásába. Nem akartam, hogy észrevegyen egy tanár is, és hazaküldjön. De a hasam megkordult. Már hiányzott ez a hang. Nem is tudom, mióta nem hallottam. Des jó hatással van rám. Nem korog a hasam. Láttam egy táblát, ami az éttermekhez vezetett. Hihetetlen ez a hely. Itt minden van. De gondolom, muszáj, hisz a diákok hétközbe nem mehetnek ki. Bementem a legjobban kinéző étterembe. Kértem magamnak reggelit, ami már számíthatott volna ebédnek is. Egy óra már el is telt, mire megkajáltam.  Egy pohár juice mellett megnéztem a telefonom. Ahogy feloldottam a billentyűzárat, és lehúztam a fejlécet, kivillant a millió értesítő. Már megtanultam, hogy nem szabd láthatóra beállítanom, hisz akkor a sok rajongó miatt percenként csörögne néha a telefonom. Kitöröltem mindet, majd egyesével kezdetem nézni. A hívásnaplóba minimum 8 nem fogadott volt a srácoktól, az SMS-ekbe szintén. Kitöröltem mindent, majd felnéztem Twitterre. Ott csak a szokásosat találtam a fanoktól. Nem volt kedvem most beszélni a srácokkal. Tudom, hogy ez szemétség volt a részemről, de nem akartam hallani, ahogy leoltanak a telefonba. Gondoltam azért valamilyen módon mégis tudatom velük, hogy  még élek, így posztoltam egy állapotot Twitterre. Ez állt benne:

"I finally feel alive again."

Ezt muszáj volt megosztanom a világgal. Mindenkinek el akartam mondani, hogy visszakaptam életem szerelmét, de még nem lehetett. Előbb a srácoknak kell megtudnia, és Des-nek is bele kell egyeznie.

Lassan telt el a két óra. Mintha 2 éve lett volna. Végül addig nézelődtem a telefonom, míg már csak 20 perc volt hátra. Kifizettem a rendelésem,és sietve távoztam. Tudtam, messzire keveredtem a főépülettől, így sietősre fogtam a tempót. 10 perc séta után ismét a terem előtt álltam. Rengetegnek tűnt ez a kis idő. Végül kinyílt a terem ajtaja. Jópár ember jött ki rajta, de egyikük sem az a lány volt, akire én vártam. Sóhajtva figyeltem az embereket.

- Külsősöknek tilos itt lennie. - szólalt meg egy ismerős hang nem messze tőlem. Odakaptam a fejem. Kyle állt meg velem szembe. 

- Csak Destiny miatt nem doblak fel.

- Gondoltam. - feleltem.

- Amúgy még beszélget a tanárral. Remélem, még jó sokáig kell rá várnod. - mondta kelletlenül.

- Kyle, ha ennyire utálsz, miért beszélgetsz most velem? - utaltam rá, hogy lekophatna már.

- Csak a miheztartás végett. Hogy tudd, van konkurenciád. Egyszer úgyis megfogod bántani megint valamivel. Ha mással nem, csak a puszta neveddel. Nem vagy átlagos, ezt jobb ha elfogadod, és ne játszd meg a ellenkezőjét. Des-nek nem a tökéletes pasi kell, csak egy olyan, aki mellett nem kell félnie, és nyugodtan élhet.

- És honnan veszed, hogy te megfelelnék ezeknek a szempontoknak? - vágtam vissza.

- Velem nyugodt volt az élete.

- És ahogy én betoppantam, repültél. Engem szeret, kérlek fogd fel Kyle. Én nem karok veled harcolni. - mondtam teljesen barátságosan. 

(Álmodás megállítása..hit kezdete...élet kezdete...harc megállítása...gondolkodás megállítása...nevetés kezdete...szerelem kezdete...próbálkozás megállítása)

Ekkor megláttam a terem ajtajában azt az édes arcot, amit annyira szerettem. Elmentem Kyle mellet kényesen ügyelve rá, hogy ne érjek hozzá, és magamhoz húztam Destiny-t. Megöleltem. 

- Látod, milyen hamar eltelt ez a két óra? - mosolyogtam, pedig kínszenvedés volt.

- De azért nagyon hiányoztál. - nyomott egy puszit pipiskedve az orromra.

Kyle köhögve elment mellettünk. Résnyire szűkült szemmel figyeltem, ahogy lelép. A düh forrongott bennem.  Des az arcomhoz nyúlt, és maga felé fordította azt. Nyugtatóan rám mosolygott.

- Menjünk csomagolni.

Úgy beszélt velem, mintha mi sem történt volna, pedig nagyon is tudta, csak előttem nem akarta mutatni. 

Visszasétáltunk a lakásba. Figyeltem, amint Des leveszi a kabátját. Én is lekaptam, és a falhoz toltam.

- Annyira de annyira szeretlek. - simítottam meg az arcát. Elmosolyodott.

- Én is téged. Pakoljunk. Már otthon szeretnék lenni. - tolt el, hogy a szekrényhez tudjon menni. Követtem. Kinyitotta a legfelső ajtót. Semmi nem volt abban a szekrényben, csak a bőröndje. Arrébb toltam, és levettem neki. Édesen elmosolyodott, majd lefektette a földre, és kinyitotta. Elkezdett belepakolni.

- Mit segítsek? - néztem szét.

- Hmm...azt a szekrényt kiürítheted. Most szinte mindent hazaviszek. - mutatott rá az egyik ajtóra.

Bólintottam, és odamentem. Elkezdtem kiüríteni a szekrényt. A felül volt egy polc, azon pár póló sorakozott. Odavittem és az ágy szélér helyeztem, hogy Des elpakolja őket. Ezután ismét a szekrényhez mentem. Kihúztam az első fiókot. Kiszedtem belőle a pompon ruháját. Ezt is odavittem. A következő fiók tartalma igencsak meglepett. Ebben voltak Des fehérneműi. Beletúrtam és kivettem belőle három érdekes darabot. Megfogtam egy rózsaszín még tangának is alig mondható darabot, egy arany csillogós melltartót, amin középen volt egy megkötő. Ez nagyon erotikussá tette, és egy csipkés rózsaszín megkötős combfixet, amit a bugyihoz is hozzá lehetett kapcsolni.

Óvatosan megfordultam kezemben a ruhadarabokkal. De nem ez a három ilyen volt a fiókban. Még több színes, kihívó fehérnemű sorakozott.

- Destiny. Azt hiszem beszélnünk kell. - mondtam lassan. Zavartan rám kapta a tekintetét a bőrönd mellől. Felmutattam a kezemben sorakozó darabokat. Elnevette magát. - Ez nem vicces Édes. Mióta hordasz te ilyeneket? 

Ledobtam az ágyra a három ruhadarabot, és zavartan néztem rá.

- Csak pár hónapja. Talán kettő. - rántotta meg a vállát, miközben felállt.

- Oké. Akkor beszélgessünk kicsit! - húztam az ágyra. Leültünk egymással szembe.

- Mondd!

- Feltűnt, hogy kicsit más lettél. Miért?

- Ezt meg hogy érted? - ráncolta a homlokát.

- Mindenki becézget. Régen csak a Destiny-t fogadtad el a barátoktól, én hívtalak egyedül Des-nek. Merész ruhákban jársz. Csirléder lettél. És ezek a fehérneműk...

- Niall ez miért zavar? Becézgetnek, mert így gyorsabb kimondani. Csirléder lettem, mert végre valamiben én is kitűnhetek. Nem járok egyáltalán merész ruhákban. Nézz csak rám. A fehérneműk meg... a combfix az egyik halloween buliba kellett a koliba. - magyarázta.

Tényleg nem viselt most kivágott ruhát. Egyszerű póló meg pulcsi volt rajta.

- És a többi?

- Azok meg csak úgy vannak. Miért olyan nagy dolog ez Niall?

- Te soha nem voltál ilyen. Mi lett azzal az ártatlan, félénk lánnyal, aki utált felvenni egy kivágott ruhát?

- Megváltozott. Valaki megtanította, hogy ő is lehet szép, és érezheti magát nőnek. Valaki, aki aztán a földbe tiporta. Valaki, akinek a gondolata nélkül egy nap nem telt el. Valaki, akit mindennél jobban szeret. Valaki, akit most visszakapott. - a végét már mosolyogva mondta, és közelebb csúszott hozzám.

- Szerinted ez a valaki tett téged nővé? - kérdeztem óvatosan. Határozottan bólintott. - Nem kell ahhoz így öltözködnöd, hogy nő legyél. Ezekkel a fehérneműkkel nem azt éred el, hogy a nőt lássák benned. Sokkal másabb hatást kelt. Tudom, hogy nem érzed magad jól bennük. Tudom, hogy ez nem te vagy. Miért?

- ...nem tudom... Én csak... olyan akartam lenni, mint Kate.  - hajtotta le a fejét.

- Ki az a Kate? - ráncoltam a homlokom.

- A Csirléderek vezetője. Azt mondta én lehetek az utódja. Jövőre végez. Valamiben végre én is kitűnhetek Niall. Ez hihetetlen érzés. - magyarázta szomorúan.

- Édesem. Nem kell senkihez sem hasonlítanod. Te így vagy egyéniség. Nem kell ahhoz mindenféle fehérnemű, hogy kitűnj. Csak legyél önmagad! - fogtam meg a kezét.

- Tényleg ezt gondolod? - nézett rám kételkedve. Határozottan bólintottam. - Köszönöm Niall.

- De azért feltennék pár kérdést.

- Hűh, mi lesz itt, valami kihallgatás? Halljam, Mr. Horan! - nevetett. Én csak elmosolyodtam.

- Kinek vetted már fel ezeket a fehérneműket?

- Senkinek. A bugyi csak úgy van, azt a melltartót a bő trikók alá szoktam felvenni, a combfix meg mondtam, hogy mire kellett.

- És minek öltöztél abban a buliba? 

- Mindegy. - rántotta meg a vállát.

- Des tudni szeretném! - hajoltam hozzá közelebb. Titokban éreztem, hogy lehet jobb lenne, ha nem tudnám, de a kíváncsiság túlnőtt rajtam. Tudni akartam, miket csinált szerelmem.

- Mindenki másnak öltözött a pompon csapatóból. Kiosztottuk a szerepeket. Én nyuszi lettem. A rózsaszín-fekete párosítást javasolta Kate, én meg szó nélkül belementem. Aztán mikor meglett a jelezem, megmutattam neki, mire azt kérdezte: apácának vagy nyuszinak öltözök. Elmentünk együtt a városba, és megvettük a jelmezem. Azt mondta ebben tényleg úgy fogok kinézni, mint a leendő csapatkapitány. Én meg belementem. - hajtotta le a fejét.

- Megnézhetem azt a jelmezt? - kérdeztem óvatosan.

- Nem akarod látni. Én sem akarom látni többé. - suttogta.

- Mi történt Szerelmem? - hajoltam hozzá. Tudni akartam. Szomorúan felnézett rám. - Nekem elmondhatod Destiny.

- Mindenki. Mindenki rám mászott, pedig nem volt olyan kivágott. Arról nem is beszélve, hogy valaki tett valamit a piámba, és én magam sem tudtam, mi a helyes. Fel tudod fogni, milyen borzalmas élmény volt? - hajtotta le a fejét.

- Édesem. - öleltem magamhoz. Védelmezőn szorítottam. - De ugye, senki nem bántott?

- Nem. Hála Kyle-nak. Ő volt az egyetlen pasi, aki rendes marad velem, még abban a ruhában is. Aztán kidobtam a darabokat. De ez megmaradt belőle. Másnap Kate oda meg vissza volt, hogy milyen király voltam tegnap este.

- Többet nem lesz ilyen, rendben? Nem Kate fog neked segíteni a ruhaválasztásban, hanem én. Mindig melletted leszek. Soha nem fogom hagyni, hogy elvegyék ezt a csodás, ártatlan, kedves egyéniségedet. Megígérem. - nyomtam egy puszit a fejére. A nyakamba temette az arcát.

- Felejtsük el! Majd kidobom őket. - távolodott el, és dobta bele a bőröndjébe hanyagul a cuccokat.

- Niall, itt a táskám, dobáld már bele a cuccokat a bal oldali szekrényből a  mosdó felett! - nyomott a kezembe egy fekete meglepően nagy piperetáskát. Megrántottam a vállam, és bementem a mosdóba. Kinyitottam a bal oldali szerkényt. Hihetetlen látvány tárult elém. Sminkcuccok sokasága tárult elém. Felének a nevét sem tudtam. Volt itt szempillaspirál, szemceruza, alapozó, púder, tus...és még mi egyéb. Ledöbbentem. Szépen, rendezetten sorakoztak egymás mellett a három polcon. Ebben a szekrényben más sem volt. Beledobáltam őket a táskájába. Már megértettem, miért kellett ekkora. El akartam húznia cipzárt, de nem engedte. Túl nagy volt a tartalom.

- Des! Gond van! - kiabáltam ki.

Kis idő múlva szerelmem feje jelent meg az ajtóban.

- Mi a baj?

- Annyi cuccod van, hogy össze sem lehet húzni a táskád. Mióta használsz te ennyi sminket. Ennyi cucc a földön nincs. - akadtam ki. Tudta, hogy utálom, mikor sminkeli magát.

- Muszáj volt mindent ismét beszereznem, miután kidobattad velem őket. És össze lehet húzni, csak nem jól pakoltál bele. - nevetett, és elrendezte a dolgokat, majd becipzárazta a táskát. Simán ment neki.

- Minek ennyi cucc, mikor most sincs rajtad smink? - mértem végig értetlenül.

- Jó, ha van. - rántotta meg a vállát.

Végül nagy nehezen összepakoltunk. Sok dolgot furcsálltam az új Des-ben, de egyben tetszett is. Ő volt maga a tökéletesség számomra. Ez már soha nem fog megváltozni. Annyit szenvedtem ezért a két napért és a elkövetkező időkért, hogy már egyáltalán nem érdekel, ha kicsit megváltozott. Még mindig az én szerelmem, csak kicsit lett más. De tulajdonképpen nekem csak tetszik. Azt hiszem, most kiegyenlíthetem a számlát. Az első találkozásunkkor ő segített nekem, és állított egyenesbe, most én hozom helyre az életét. És már soha többé nem fogom hagyni, hogy bárki is tönkretegye.