IV. 18. ~Nem bírom!*

Dühömben azt sem tudtam, mit mondjak. Hogy képesek ilyenre?! Mi az, hogy engem lehordanak mindennek?! Nem tudják, mit érzek. Nem tudják, mit miért teszek. Ne tudják, honnan jöttem. Nem tudják, min mentem keresztül, hogy ilyenné váltam. Nem ismernek.

- Nyugalom Baby, ne vedd magadra! - simogatta a karom nyugtatóan Zayn.

Rá kaptam a tekintetem. Csodás barna szemeiben most aggodalom és fájdalom rejlett. A kocsiban ültünk egy eldugott parkolóban. Zayn azt mondta, ezt Harry mutatta neki, és itt nyugalom van.

- Mi az, hogy ne vegyem magamra? Szó szerint magamra vettem. - kiabáltam. Nem akartam rajta kitölteni, de muszáj volt kiadnom magamból a dühöm.

- Tudom, hogy ez gonoszság volt, de ne törődj vele.

- Neked el kell viselned, de én nem vagyok ilyen, Zayn. Engem nem alázhatnak meg csak úgy. Nézd meg a ruhám! A kedvenc kabátom...Egyre jobban kezdenek elfajulni a dolgok, nem veszed észre? - akadtam ki, és dobtam hátra az ölemben szorongatott fekete kabátot. A hátán hatalmas "x" éktelenkedett, amit vörös festékkel pingált rá egy lány pillanatok alatt. Mintha céltábla lennék.

- Kérlek Baby, ne haragudj rájuk! - nézett szomorúan a szemembe Zayn.

- Szerinted nem lenne rá okom? Megaláztak és kinevettek. Te lehet nem tehetsz semmit, hisz miattuk vagy most ott, ahol, de én ezt nem bírom. Miért utálnak ennyire? Mit tettem? Az a baj, hogy szeretlek? - akart kibukni egy könnycsepp, de nem engedtem neki.

Utáltam sírni. Ez a gyengeség jele. Én nem vagyok gyenge. Soha nem voltam az, és nem is leszek senki miatt. Az élet megedzett, és ez most igazán jól jött, de néha nekem is betelhet a pohár. Nem bírom felfogni, hogy képes valaki ilyesmire. Ez volt a kedvenc kabátom, de most vége volt. Egy gonosz directioner ráfestett egy nagy "x"-et míg Zayn-re vártam. Mindenki rajtam nevetett, és mindennek lehordott. Megaláztak csak mert szeretem Zayn-t. Ha nem tartott volna vissza ez  csodás srác mellettem, biztos nekirontottam volna a csajnak, aki az első sorban mutogatott rám, és nevetett. De nem tehettem. Zayn ugyanis lefogott, és betolt a kocsiba. Rám zárta, míg ő beszállt a másik oldalt, hogy véletlen se szökjek ki. Tudta, hogy én nem úgy nevelkedtem, hogy ilyet eltűrjek. Ő sem, de a hírnév miatt muszáj volt megtanulnia kontrollálni ezeket. Nem csak a saját kirohanásait, de az enyémeket is neki kellett visszatartania, nehogy katasztrófában végződjön.

- Tudod, hogy ezekre a kérdésekre sajnos elég csak a nevem válasznak. - húzta el a száját.

- Miért ilyen nehéz Zayn? - hajtottam le a fejem, és szorítottam ökölbe a kezem.

Nem bírtam ezt a tétlenséget. Tennem kellett valamit. A testembe hatalmas düh forrongott, amit ki kellett adnom magamból. Kiszálltam az autóból. Becsaptam magam mögött az ajtót, ami a csendes parkolóban visszhangzott. Csak járkáltam fel-alá. Legszívesebben visszamentem volna, és jól behúztam volna egyet a csajnak. Lehetőségek híján a kocsi kerekébe rúgtam bele teljes erővel.

- Basszus! - ugrottam hátra, és megráztam a lábam.

Bár ne rúgtam volna bele! A lábujjaim sajogtak.

- B*%&!#g most már! Ma minden k*%&!#tt sz*%&!#r ellenem van? - kiabáltam.

Nem érdekel, ki hallja meg. Elegem volt mindenből. Mérgesen járkáltam fel-le. Éppen készültem ismét belerúgni a gumiba, mikor két erős kar karolt át hátulról. Magához rántott, ezzel megállítva. Mérgesen megfeszült az összes izmom. Ezt ő is érezte, mivel erősebben szorított. A két izmos karján kidagadtak az erek, ahogy a mellkasomnál szorított. Nem akart fájdalmat okozni, de mégis erősen kellett tartania. Hangosan ziháltam, és a mellkasom vadul mozgott fel-le a levegő kapkodásától. Úgy éreztem felrobbanok, ha nem tart össze most Zayn.

(É.L.E.T.....Élni ki*%&!#ttul nem egyszerű)

- Nyugalom! Itt vagyok. Kérlek, nyugodj meg Will. - motyogta halkan a fülembe.

A hangja édesen csengett a nagy némaságban. Kihúztam magam a karjaiban, és oldalra fordítottam a fejem. Most legszívesebben sírtam és ordítottam volna egyszerre, de nem tehettem. Én nem. Soha. Akkor megszegném minden eddig kialakított elvemet. Én soha nem leszek gyenge. Minden egyes alkalommal, mikor beszívtam a levegőt, halkan nyüsszögtem egyet. Erősen próbáltam visszatartani a gombóc nagyobbodását, és a könnyek kijutását. Ez apró hangokat váltott ki belőlem. Zayn ennek hallatán ismét a fülemhez emelte ajkait.

- Engedd ki! Ez nem gyengeség. Előttem nem kell játszanod. - mintha csak olvasott volna a fejemben.

Ebben a pillanatban előtört belőlem minden. Fájdalmasan dőltem előre, miközben könnyek száza hullott az aszaltra. El sem tudom mondani mennyire fájt, amit velem tettek. Mennyire utáltak, csak mer megtaláltam a szerelmemet. Zayn továbbra is tartott. Ezért most hihetetlen hálás voltam, ugyanis nélküle a földre rogytam volna. A lábaim már rég felhagyták a szolgálatot, csak Zayn tartott. Hüppögve néztem az egyre gyakrabban lehulló könnycseppeket magam előtt. Szánalmasnak éreztem magam. Szánalmasnak és gyengének. Ez nem én vagyok. Egy kis vészvillogó indult be az agyamba. Ha két éve tettem volna ezt, lehet nem lennék most itt.

Ellöktem magam Zayn-től. Erőt vettem, hogy meg tudjak állni a lábaimon. Megtöröltem a szemem, majd megfordultam. Zayn-nel találtam magam szembe. Láttam rajta, hogy felkészült az esetleges vetődésre, ha megint elveszteném az irányítást a lábam felett. De ez többé nem fordul elő. Nem hagyom. Én nem leszek gyenge és kiszolgáltatott.

- Ugye tudod, hogy előttem nem kell megjátszanod az erőset? Mindennél jobban szeretlek, és jobban ismerlek, mint bárki. Tudom, hogy most nem könnyű megállnod, és visszafognod magad. - jött egészen közel hozzám.

- Én nem leszek gyenge! - feleltem határozottan. Kicsit elmosolyodott.

- Előttem lehetsz.

- Nem leszek, az ami nem akarok.

- Imádom, hogy ilyen erős vagy. Imádom, hogy ha meg is törsz, igyekszel nem mutatni. - karolta át a derekam. Meg akart csókolni, de oldalra fordítottam a fejem.

- Most nem akarom Zayn.

- Miért? - kérdezte.

Ekkor megcsörrent a telefonja. Kelletlenül elővette és megnézte.

- Mi az? - kérdeztem.

- Semmi. - tette el túl gyorsan. Ismertem már.

- Zayn lássam!

- Jobb, ha nem.

- Nagyon elegem van a mai napból. Jobb, ha ideadod azt a rohadt telefont. Nem akarok titkot. - akadtam ki ismét. Lassan elővette a telefonját a zsebéből. Hezitált. Nem akart fájdalmat okozni, de már nem érdekelt. Kikaptam a kezéből a telefont, és feloldottam. Egyből a Twitter villant be. Megjelölték egy tweet-be. Végigolvastam, és egyre inkább szorítottam a telefont. Egy lány azt írta: "Miért vagy vele @zaynmalik? Tudom, hogy te nem ilyen vagy. Tudom, hogy nem vagy képes leakadni egy lánynál. Tudom, hogy kell az izgalom. Minek ámítod Will-t, mikor tudod, hogy egyszer úgyis megcsalod, és dobod? Hisz csak egy r*%&!#c.". Zavartan olvastam végig. Éppen emeltem volna a kezem, hogy földhöz vágom a készüléket, de Zayn elkapta a csuklóm.

- Ne tedd tönkre a telefonom Baby.

- Bocs. - nyomtam a kezébe, és a kocsi fele fordultam. Ismét a gumiba rúgtam mérgemben. Megint csak szisszenéssel nyugtáztam a fájdalmamat, de nem érdekelt. Dúlt bennem a düh. Minden egyes porcikám forrongott. Zayn ismét átkarolt hátulról. Lefogott, de ezúttal gyengédebben.

- Ez csak egy ember véleménye. Ne vedd magadra. - hajolt a fülemhez.

Ellöktem, és felé fordultam. A szemébe néztem, éreztem ahogy kicsit megrémül a belőlem áradó méregtől.

- Te is tudod, hogy az összes directioner ezt gondolja. Nagyon kevesen állnak mellettem és szeretnek. Ne ámíts, mikor tisztában vagy az igazsággal. És amúgy igaza van. Én is tudom, hogy nem maradsz egy lánnyal. Miért álltatjuk egymást? Te visszafogva érzed magad mellettem, én pedig nem bírom a te világod. Miért bírjuk mi még ezt együtt Zayn?  - vágtam a fejéhez.

(Kuss)

Fájt ezt kimondanom, de ez volt az igazság. Láttam, ahogy a szeme megtelik fájdalommal. A szája apróra nyílt a meglepettségtől. Kicsit megremegett egész testében.

- Mert szeretjük egymást. Ez mindennél fontosabb. - felelte halkan.

- Én szeretlek Zayn. Te vagy a legjobb dolog, ami történt velem ebben a borzalmas életben. Nem tudom, mi lesz velem, ha elveszítelek, de kezdek benne kételkedni, hogy ennél rosszabb lehet. - hajtottam le a fejem.

- Te...te most azt akarod mondani...? - kérdezte halkan. Tudtam, hogy érti, de nem bírta felfogni.

- Én sem tudom, mit akarok. Kimerültem, érted? Nem bírom ezt nap, mint nap. Sok mindenen mentem keresztül, de ebbe belebuktam. - hihetetlenül nehéz volt ezt beismerni, de ez az igazság.

- Will, ne...ne mondd ezt. Nem buktál el. Ideje elfogadnod, hogy segítek neked. Mindig is segíteni fogok, ezért soha nem fogsz a kapcsolatunkba belebukni. - fogta meg a karom.

- Ne érj hozzám! - léptem hátrébb. Nem akartam érezni lágy, forró érintését. Túlságosan fájt. - Hát nem érted Zayn? Te próbálsz nekem segíteni, de miattad még nehezebb lesz. Jobban szeretlek, mint bárki mást ezen a világon, de csak az embert. A neved utálom. - vágtam a fejéhez. Egyből meg is bántam, de már késő volt. Kibukott. Előtörtek belőlem a szavak, amelyeket olyan régóta elfojtottam magamban.

- Sajnálom. - csóváltam meg a fejem, és éreztem, ahogy kifolyik egy alattomos könnycsepp. Ezt látva megremegett. A szemébe egy kis csillanást láttam, ami mintha megkönnyebbülést jelzett volna.  De nem olyan fajta megkönnyebbülést, hogy megszabadult tőlem. Sokkal inkább annak szólt, hogy sírtam. Ekkor leesett, hogy ezt nem kellett volna. Tartanom kellett volna magam, hisz így most bátorítást kapott, hogy valójában nagyon is szeretem, és a szívem szakad meg, amiért itt kell hagynom ezt a srácot. De meg kellett tennem. Neki is és nekem is egyszerűbb lesz. Tudtam, hogy tényleg kell Zayn-nek a kaland, amitől én tartottam vissza. Ő nem az a fajta srác, aki megmarad egy lány mellett, mellettem. Neki minden este kell a buli, ahol szabadon csajozhat.

(Élj szabadon!)

Megfordultam, és a parkoló kijárta felé siettem. Fogni akartam egy taxit. Csak reménykedhettem benne, hogy szerencsém lesz, és találok egyet, hisz már igencsak a város szélén álltunk. Rohamtempóban siettem a kijárat felé, sajnos nem láttam ki az útra a sok fától. Egyszer egy erős kéz ragadta meg a karom, és vissza rántott maga felé. Zayn mellkasához simultam. A kezem ijedten izmos felsőtestére helyeztem. A borostás állával találtam szembe magam, amibe annyira beleszerettem. Imádtam azokat a rakoncátlan fekete, kis szálakat, amelyek rendezetlenül meredeztek minden fele. Soha nem bírtam betelni mézédes ajkainak akár csak a látványával. Utáltam, hogy olyan pici vagyok, hogy pont ezzel találom szembe magam. Az ajkai mindig pont annyira nedvesek amennyire kell. Eszembe jutottak a kis sebek az szája belsején. Mikor úgy mosolyog vagy beszél, ezek kivillannak. Imádtam, ahogy néha rágja a szája belsejét. Mindig kiakasztott, ahogy édesen beleharap.

- Ne hagyj itt Baby. Szükségem van rád! - mondták azok az édes ajkak.

Nem akartam feljebb vándorolni a tekintettemmel. Tudtam, hogy akkor azokhoz a csodás barna szemeihez érkezem, és ismét rabul fognak ejteni. De most erős akartam maradni. Nagy nehezen levakartam a tekintetem a szájáról, és a mellkasát bámultam. Csak egy fekete póló volt rajta, ami nagyon is kiemelte izmos felsőtestét. Január volt, ő mégis csak egy pólóba fagyoskodott. Bár most nem volt olyan hideg. Az égen fehér felhők sorakoztak, de a nap erőlködve átpréselte rajtuk pár gyenge sugarát. A kezeim még mindig a mellkasán pihentek. Erre ideje volt ráeszmélnem, és elkaptam onnan őket. Oldalra fordítottam a fejem. Ezen a fiún egy centi sem volt, amit ne imádtam volna, így bárhova néztem a szívem összeszorult. Tudtam, nem helyes, ha enyém, de mégis annyira szerettem. Miért kell mindenek ilyen nehéznek lennie?

- Will, ne menj el! Szeretlek. - hajolt lejjebb, s a homlokát az enyémnek döntötte.

Lehunytam a szemem. Tudtam, ha kinyitom, vele találom szembe magam. Tudtam, hogy a szemébe kell néznem. Sötét barna, kócos haja simogatta a homlokom. A szapora leheletét az orromon éreztem. Az illata kezdett elbódítani. Már én magam sem tudtam, mit akarok. Nem lennék képes nélküle élni. Nem menne. És nem is akarok. Sajnos csak az embert szeretem. A nevét nem. De az embert, mindennél jobban.

- Maradj velem! - suttogta. Kipattant a szemem.

Óvatosan az arcára helyeztem hideg kezem. Az enyhén szúrós borostája édesen simult a tenyeremhez. Kicsit oldalra döntötte a fejét, hogy jobban érezze érintésem. Nem feleltem semmit, csak meg akartam érinteni. Annyira tökéletes volt. Teljes szívemből szerettem, és nem akartam elhagyni. Végül megszólaltam.

- Zayn melletted minden olyan nehéz, mégis amíg együtt voltunk, többet éltem, mint a 19 év alatt bármikor. - mondtam halkan.

- Miért csak múlt idő? - suttogta rekedten. Fájt így hallanom.

- Mert nem tudom, mit tartogat a jövő melletted. Lehet, megéri itt szenvednem, de lehet, teljesen fölösleges küzdenem.

- Ha nem próbálod ki, nem tudod meg. Nem akarom, hogy miattam legyen neked nehéz, mégsem vagyok képes elengedni téged. A szívem egyik fele azt mondja, hagyjalak elmenni, hogy neked könnyebb legyen, míg a másik fele tudja, belehalnék. Te vagy az a lány, akiről minden dalban éneklünk. Már akkor írtam rólad, mikor még azt sem tudtam, hogy létezel. Nem akarlak elveszíteni.

- Zayn... - hebegtem. Nem tudtam kimondani egy szót sem. Bennem is az játszódott le, amit elmondott a szívéről.

- Te sem akarsz elmenni. Te is velem akarsz maradni, csak a velem járó dolgokkal nem vagy képes versenyezni egyedül. De ketten menne. Ketten meg tudjuk ezt oldani.

- Én...nem tudom... - néztem a szemébe. Rabul ejtettek csodás barna íriszei. Ettől féltem. Miért vagyok én ilyen könnyen befolyásolható?!

- Tudom, hogy eddig mindent egyedül csináltál. Mindennel egyedül néztél szembe, és eddig nagyon jól ment, de most engedd, hogy segítsek. Kettőnkért. - nyúlt óvatosan a derekamhoz.

Valami eltört bennem. Valami, ami eddig a pillanatig kizárta Zayn-t hosszú idő óta. Egészen konkrétan az utóbbi pár hónap óta. Most nem akartam erős lenni. Csak az járt a fejemben, hogy csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, amikről nem ő tehet. Bántam. Nem akartam elhagyni. Nagyon szerettem. Ez az egész csak hirtelen felindulásból bukott ki a számon.

- Sajnálom. Nem utálom a neved, én csak... - hebegtem halkan.

- Tudom. Gyakran én is így vagyok ezzel. Csak...kérlek, ne menj el! Szükségem van rád.

- Nekem is rád, de ugye tudod, mekkora árat kell érted fizetni? - mosolyodtam el kicsit.

- Sajnálom, de tudom, hogy te képes vagy erre miattam. Szeretsz annyira, és én is téged. Nem akarlak elveszíteni Baby. - simított végig a karomon lassan. - Szeretlek.

Ez volt a végszó. Letámadta ajkaimat, és magához rántott. Az arcán lévő kezemmel közelebb húztam magamhoz, míg a másikkal a hajába túrtam. Tudtam, milyen kényes a tökélete frizurájára, de nekem mindig engedte, hogy tönkretegyem. Mintha csak erre a reakciómra várt volna, vadul betört a számba, és édes táncra hívta a nyelvem. Képtelen lettem volna megválni ettől az érzéstől. Nem is tudom, hogy fordulhatott meg olyan butaság a fejemben, hogy elhagyom ezt a srácot. Hirtelen felindulás volt arra a sok gonoszságra, amit szerelmem rajongóitól kaptam. De el kell viselnem, a kettőnk érdekében. Nem értem, hogyan vívta ki magának Rebecca, Vicky és Destiny, hogy szeressék őket. Nekem nem megy. Bármit tehetek, megvan rólam a véleményük a rajongóknak. Pedig semmi rosszat nem tettem. De ahogy észrevettem Leah is hasonló cipőben jár.

- Baby...imádlak. - kapkodta a levegőt Zayn, mikor eltávolodtunk. Nekem is vadul mozgott fel-le a mellkasom.

- Menjünk haza Nyuszi! - kértem.

Bólintott, majd szorosan magához húzva visszasétáltunk a kocsiig.