54. ~Ikrek akcióban...*

Úgy látom, megint kezdenek fogyni a kommentek. Miért? Pedig mindre válaszolok, és szívesen olvasom őket. A kritikát is. Legalább tudom, min kell változtatni. Szóval írjatok csak nyugodtan.

Angela szemszögéből:

Kiprovokáltuk, hogy a fiúk utánunk fussanak. A női erő. Engem Austin vett üldözőbe. Futottam előle. Nem tudom meddig lette volna képes, még rohanni, de egyszer csak valami mélyet és iszaposat éreztem a talpam alatt. Itt már nem volt mit tenni. Esés lett a vége. Austin nélkül is elég vizes lettem. Pedig biztos vagyok benne, hogy szívesen segített volna.

- Nélkülem is elég vizes vagy. - nyújtotta felém a kezét, hogy felhúzzon. Megfogtam. Sikerült felállni. Kicsit fájt a bokám, de nem volt vészes.

- Jól áll a vizes haj. - nézett rám. Felé kaptam a fejem.

- Ööö… Köszönöm. - először nem tudtam mit kéne erre mondanom.

- És mit csinálsz holnap Angela? - Austin aztán nem cicózik.

- Szerintem besegítek apánál. - amint megláttam milyen szomorú fejet vág, egyből hozzá tettem. - De ha gondolod, te is jöhetsz.

- Oké. Mit kell csinálni? - örült meg.

- Lovagolni. - jelentettem ki.

- Pontosan mivel is foglalkozik apud? - ráncolta a homlokát.

- Lovaglást tanít elit, normál, sérül gyerekeknek, de bajnokokat is edz. Holnap bevállaltam, hogy kiviszem a haladó csoportot terepre. - mosolygott.

- Te akkor jól lovagolsz. - mondta inkább csak magának.

- Igen. Te is tudsz, nem? És szereted a gyerekeket? - kérdeztem.

- Szeretem őket, és lovagolni is tudtam, de már régen nem próbáltam.

- Azt nem felejted el, de ha mégis, majd egy kicsit korábban jössz, és gyakorlunk. - nevettem.

- Oké. - ment bele. - És Destiny is jön segíteni? - kérdezte.

- Igen, de Ő délelőttös lesz, és az ugratásnál.

- Értem. Akkor tulajdonképpen ketten leszünk egy csomó gyerekkel. - nevetett.

- Ne aggódj miattuk. Aranyosak szoktak lenni. Ha éppen nem jön rájuk az öt perc, és vágtatnak el a lóval, te meg mehetsz utánuk. - rántottam meg a vállam.

- Micsodaaa? - kerekedet ki a szeme.

- Nyugi. Csak vicceltem. Olyanok, mint a kisangyalok. - nevettem.

- Hiszek neked, de ha mégse…  - csóválta meg a fejét.

- Mi lesz akkor? - kérdeztem incselkedve, és megálltam csípőre tett kézzel.

- Jobb ha nem tudod. - állt elém a kelleténél kicsit közelebb, de nem húzódtam el.

- Ilyen gonosz lennél? - kérdeztem viccesen.

- Nem. El se hiszed, milyen angyali tudok lenni. - jött még egy kicsit közelebb. - De csak a különlegesekkel, mint te. - jött volna még közelebb, de nem vagyok biztos benn, hogy akkor nem ért volna össze a szánk.

Viszont ez nekem még korai.

- Menjünk ki a partra. - mondtam, és elmentem mellette. Ő csak elfordította a fejét, és tűrte miközben elsétálok.

- Nem jössz? - álltam meg, és nyújtottam felé kezem.

- De. - vigyorgott, megragadta, és elindultunk ki.

Kiértünk a partra, és leültünk a törölközőnkre napozni.

Destiny szemszögéből:

Én csak rohantam Niall elől, de ez nem volt fair. Azért mert lány vagyok, már el is kell játszanom, az ijedős fruskát? Na azt már nem. Megálltam, és megvártam amíg beér Niall.

- Na jó essünk túl rajta. - nevetettem mikor mellettem volt a fiú.

- Oké. - vigyorgott gonoszul.

Én olyan stabilan álltam, ahogy csak tudtam, de nem volt elég. A bokám mögé helyezte a lábát, majd elkezdett dönteni hátra. Elém állt, és a derekam alá nyúlt, hogy könnyebb legyen ellökni. Ahogy szépen lassan dőltem hátra a szemébe néztem. Ő is rám nézett. A szeme. A kék szeme csillogott a napfényben. A szőke haját fújta a szél, és végig mosolygott. Nem voltak tökéletesek a fogai, de a mosolya mégis megfogott, és ott lebegett a szemem előtt az arca, mikor a lábam beleütközött az övébe, és beleborultam a vízbe. Seggre ültem. Niall csak nevetett. De bevallom én is.

- Segíts felállni. - nyújtottam felé a kezem. Először lefagyott, majd széles vigyorral az arcán megfogta.

- Gyere. Csak mert rendes vagyok. - mondta.

De ezt benézte. Belerántottam a vízbe. Csobbant egy nagyot.

- Csak mert rendes vagy. - nevettem, de ő is.  

Most már az ő haja is vizes lett. Istenem de jól állt neki, mikor a homlokára és a nyakára tapadtak a szőke fürtjei. Nem tudom mi van velem. "Destiny ébresztő! Ő Niall Horan! Nem egy átlag ember! Niall Horan! Bár Rebeccának és Leah-nak is összejött." Kiabált két kis hangocska a fejemben.

Leültünk egymással szembe, és elkezdtünk beszélgetni.

- Ez cseles volt. - nevetett Niall. Csak megrántottam a vállam, és mosolyogtam. - Ez jó. Bírom az ilyen lányokat. - lökött meg kicsit. Játékosan visszalöktem, de nem néztem rá. Nem akartam, hogy lássa elpirulok.

- Tudom, hogy pirulsz. - nevetett.

- A francba. - mosolyogtam.

- Jól van az. Jól áll. - bókolt.

- Izé…köszönöm. - erre nem tudtam mit mondani. - Neked is jól áll a vizes haj. Te jó ég… ezt felejtsd el. - temettem az arcom a kezembe.

- Hé… Semmi baj. Ami szíveden, az a szádon. És legalább most már tudom, hogy mit gondolsz rólam. - fogta meg a csuklóm, és vette el a kezem az arcomról.

- És ez most jó vagy rossz? - kérdeztem halkan.

- Egyértelműen jó. Ha egy ilyen szép lány ilyet mond, az csak jó lehet. - mosolygott bíztatóan.

- Jaj, Niall. Ne hazudj ennyit, mert egyrészt megnő az orrod, másrészt meg rákvörös leszek. - nevettem el magam.

- Az első lehetőség kilőve, mivel ez csakis az igazság, a másodikról meg annyit, hogy szeretem, mikor egy lány elpirul attól, amit neki mondok. - kezdett el játszani egy tincsemmel. Te jó ég. Niall!

Éreztem ezt a furcsa érzést, amikor az orromat csikizi valami. Azt a furcsa érzést, ami ara utál, hogy nemsoká tüsszenteni fogok. Nee! Ez nem jó. Mikor zavarba hoznak, mindig tüsszentek. Nem tudom miért. Ez egy rossz szokás. Most is sikerült összehozni, égy szép kis tüsszentést. Niall csak nézett rám, majd egyszer megszólalt.

- De édesen hapcizol. - nézett a szemembe.

- Ezt meg hogy érted? - zavarodtam meg. - Ez csak egy rossz szokás.

- Mire? - kérdezett vissza.

- Ha elmondom, elmondod hogy értetted?

- Igen. - bólintott.

- Mikor zavarba jövök, mindig tüsszentek.

- Ez igazán aranyos. - mosolyodott el. - Talán nem tudod rólam, de imádom mikor egy lány hapcizik. Olyankor kiderül milyen is igazából. Ha kicsi édeset tüsszent a lány is kicsi és édes. Ebben az esetben ez az igaz. 

- Ezt nem tudtam rólad. Pedig szeretem a bandát. - csóváltam lassan a fejem.

- Harry mondta, hogy rajongók vagytok. Igazán rendes volt tőletek, hogy segítettetek. Bár ti sem tudhattátok, hogy nem az az igazság, amit mindenki tudott. Caroline nagyon gonosz tud lenni. - húzta el a száját.

- Igen. Szegény Leah és Harry már a kapcsolatuk elején megértek sok mindent, és még mindig együtt vannak. Ez az igazi szerelem. - mosolyogtam és meredtem a semmibe. Én csak álmodtam erről.

- Ebből a nézésből azt veszem le, hogy te még nem találtad meg az igazi szerelmet.

- Nem. Még nem. Engem mindenki csak átvert. Egy ideig jó voltam, aztán egyszerűen csak magamra hagynak, vagy ami még rosszabb, megcsalnak.

- Tudom, mire gondolsz. Engem is mindig kihasználnak a banda miatt. Vannak akiknek csak arra vagyok jó, hogy a címlapokra kerüljenek, vagy megismerkedjenek a többi sráccal. Én mindig az ilyeneket fogom ki.

- Tudom. És ha a média valamit a fejébe vesz, arra rá is jön, és szépen átírja, hogy te sehogy se gyere ki belőle jól. - sóhajtottam.

- Ez úgy hangzott, mintha ezt már tapasztaltad volna. Hm? - ráncolta össze a homlokát.

- Régi sztori. - legyintettem.

- Kérlek. Tudni akarom. - ült még közelebb.

- Legyen. Régen lovagoltam. Versenyszerűen. Egyszer sikerült megnyernem egy nagy versenyt, ami tényleg bajnokká tett. Rengeteget gyakoroltam rá, és remekül teljesítettem, de volt egy bíró, akinek ugyan semmi bűne nem volt csupán annyi, hogy egy volt a vezetéknevünk. Nem voltunk rokonok. Sőt. Még csak nem is ismertük egymást. Ott láttam először. De a média ezt felkapta, és elkezdett nyomozni. Visszakutatták a családfánk, és rájöttek, hogy a még 1900-ban élő őseink testvérek voltak. De mi erről semmit nem tudtunk, ezért elvették a díjam, és a második helyezettnek adták. Azóta egy versenyen se indultam, csupán Apának segítek néha az iskolában.

- Hm. Hát ez nagy gonoszság volt. - ölelt meg. - Milyen iskolában?

- A lovardában. Apának van egy lovas iskolája ahol sérült, elit, és normál gyerekek tanulnak lovagolni, de nagy bajnokokat is edz. Engem is Ő tanított. Néha besegítek nála. Holnap is megyek délelőtt ugratást tanítani a kicsiknek.

- Hűh. Hát ha olyan jól megy, nem csoda, hogy téged kér meg. - ámult le kicsit.

Megrántottam a vállam.

- De olyan jó látni a kisgyerekek szemében azt a csillogást és csodálatot mikor lóra ülnek. Főleg a sérült gyerekekében. Hihetetlenül jó érzés, mikor tudod, hogy valami jót tettél, és egy kisgyerek boldog lett hála neked.

- Az a baj, hogy annyi rajongó után én már nem tudom, mikor tettem igazán jót valakinek. - hajtotta le a fejét.

- Mert neked nem kell semmit se tenned. Nekik elég, ha létezel, és boldog vagy. Pont ezért rajongók. - simítottam meg a vállát. Megsajnáltam, és valahol átéreztem a bánatát. - Niall. Te teljesen más vagy. Nem az a fiú ül most velem szembe, mint aki a címlapokról mosolyog vissza rám. Mi történt azzal a mindig vidám emberrel? Te nem ilyen voltál. - lassan lehunyta a szemét, majd felnézett rám.

- Én…. Ne…nem….- nézett minden fele, és próbált egy értelmes választ mondani, de volt egy olyan érzésem, hogy erre Ő is csak most döbbent rá.

- Túl sok, igaz? - bólintott. - Niall. Pedig neked igazán nem kell semmit se tenned ez ellen. Éppen olyannak szeretnek amilyen vagy. Ha egy rajongó találkozik veled, és rájön, hogy csak színlelsz, akkor mit fog gondolni?! Nem kell megváltoznod csak mert híres lettél. Attól te maradhatsz ugyanaz az életvidám Niall. - mosolyogtam bíztatóan.

- Tényleg így gondolod? De elvárják. - nézett rám, és egy kicsit ő is elmosolyodott.

- Senki nem vár el semmit. Egyszerűen csak tisztelnek. Lányok milliói világszerte imádnak. Csakis magad miatt. De hogy nőjön az önbizalmad, ha gondolod holnap reggel elcserélem az ugratást Melissával. Eljössz velem a sérült kisgyerekekhez? - kérdeztem.

- Szívesen elmennék. - bólogatott. - Köszönöm Destiny. Veled minden olyan egyszerű.

Egyszer csak már azon kaptam magam, hogy Niall egyre inkább közeledik felém. A derekam köré fonta a kezét, és megölelt. A nyakába temettem a fejem, és beszívtam az illatát. A víznek nem sikerült elnyomni azt a kellemes sprayt. Egyből megszerettem. Eltolt egy kicsit megától, de ahogy távolodott el, egyszer csak megállt.  Eléggé közel volt az arcunk, de engem nem zavart. Elmerültem a szemében. Olyan szép kék volt. Az arca egyre inkább közeledett, és nem tudtam mit tenni. És őszintén: Nem is akartam. Nem azért mert rajongó vagyok. Egyszerűen volt valami Niall-ban, ami megfogott. Aztán az ajka megérintette az enyémet. Nem tartott sokáig, de abban a pillanatban megállt az idő.

Ajkaink elváltak, és lomhán felnyitottam a szemhéjam, és azzal a gyönyörű szempárral találtam szembe magam. Amint megláttam lehunyta a szemét.

- Sajnálom Destiny.

- Mégis mit?

- Nem baj? - kerekedett ki a szeme.

- Nem. - mondtam.

Megint megcsókolt. Pont olyan volt, mint egy romantikus filmben. Az álomcsókom. Most derült ki, hogy ha lányokról van szó Niall nagyon is félénk tud lenni. De ez nem baj. Olyan édes. A kis félénk Niall Horan, és az álomcsók.