3. ~Szuper állás.*

Másnap már 8-kor talpon voltam. Szokásos péntek reggel volt azzal a kivétellel, hogy Londonban. Ez a tény feldobott. Kimásztam az ágyból, és pizsibe kimentem a konyhába egy kávéért. Rebecca kint volt és éppen a konyhaszekrényeket nyitogatta. Valamit nagyon keresett.

- Jó reggelt. Hát te meg mit keresel?

- Kávét. Sehol nem találok. Elfejtettünk venni tegnap.

- Ó ne már.

Mindkettőnknek kell reggel a kávé különben egész nap álmosak és morcosak leszünk.

- Hát nincs mit tenni Leah, el kell mennünk egy kávézóba.

Sóhajtottam egyet. Igaza volt. Kávét itthon nem fogunk kapni.

- Akkor öltözzünk fel, és indulás.

Mindketten elkészülődtünk. Nem volt kedvem jobban kiöltözni, mint egy farmer, egy póló és egy pulcsi. Még reggel volt, kávé nélkül. Az idő nem volt olyan rossz. Londonhoz képest egész derűs volt az ég.

 Kimentem, hogy felvegyem a cipőm. A bal lábamon már rajta volt az Adidas cipőm, mikor kijött Rebecca. Ő se öltözött ki nagyon. Ő gyorsabban felvette a cipőjét, és nagyjából egyszerre lettünk kész. Megfogtuk a táskánkat, és bezártuk a lakást. Elindultunk le a lifttel.

Az épület előtt jött a szokásos beszélgetés.

- Hol van egy kávézó? – gondolkodtam.

- Tegnap láttam egy Starbucks jelet az egyik utca végén, de sajnos nem mentünk el addig.

- Jó akkor menjünk arra. Remélem, tényleg van ott egy kávézó.

Elindultunk azon az úton, amin tegnap mentünk, de úgy tűnik megint nem jó irányba jöttünk, mert az utca végén nem volt meg a Starbucks. Aztán egy helyitől útmutatást kértünk.

- Elnézést hol találunk erre fele egy Starbucks-t?

- Az utca végén forduljanak jobbra, aztán meglátják.

- Köszönjük.

Így tettünk. Az utca végén jobbra. És tényleg ott volt. Beültünk. Kértünk két kávét. Nagyon jól esett. Azért hiányzott a reggeli kávé. Mindketten élvezettel iszogattuk. A Starbucks a kedvenc kávézónk. Itt a legfinomabb a kávé. Sajnos pesten nincs sok belőle. De itt Londonba. Itt szinte minden kereszteződésbe van egy. A mi szerencsénkre.

Mikor megittuk, és kimentünk, körbenéztünk az utcában. Igazából egy kisboltot kerestünk, hogy kávét vegyünk, de a szemünk egy nagy házon akadt meg. Gyönyörű volt. Nem is háznak mondanám, hanem inkább villának. Előtte egy nagykert volt, tele fával, meg bokrokkal. Egy ablakon sem lehetett belátni. Kicsit olyan zárkózott háznak tűnt, de attól csodás volt. Igazán szépen nézett ki. Rebeccával a szavunk is elállt.

Aztán megpillantottunk egy kisboltot a kereszteződésbe. Bent vettünk kávét. Végre. Most már remélhetőleg minden megvan otthon. Elindultunk abba az irányba, amin jöttünk. Mentünk egy kicsit. Aztán az egyik utcán, megláttuk a szokásos nevet. Ez a mi utcánk. Itt leesett.

- Rebecca nem kellett volna bolyongani. Elég lett volna végigmenni az utcánkon, és ide érünk ki. – mutattam a táblára.

Rebecca először „hogy lehetünk ilyen hülyék” fejet vágott, aztán elkezdett nevetni. Én is csatlakoztam.

Elindultunk haza. Egy sarkot mentünk, mikor csörgött a telefonom. Elővettem, és a másik oldalt egy ismerős hang csendült fel.

- Szia Leah.

- Szia Austin.

- Azért hívlak, hogy megkérdezzem, mit csináltok ma?

- Hát eddig még semmit. Miért?

- Mert az apám azt mondta szeretne titeket megnézni. Találkozhatnánk az utcátok végén a Starbucks-ban? Tudod, hol van, igaz?

- Persze, hogy találkozhatunk. Pont onnan sétálunk haza.

- Rendben. Akkor odataláltok. 2kor találkozhatnánk?

- Persze. Akkor kettőkor. Szia Austin.

- Szia Leah.

Letettem a telefont. Rebecca elkezdte rángatni a vállam.

- Na mit mondott Austin?

- Hogy találkozzunk ma 2-kor a Starbucks-ban.

- Miért? Randira hívott? – jelent meg az arcán egy gonosz vigyor.

- Nem. Ami azt illeti te is jössz.

Értetlen fejet vágott.

- Jön az apja, és megnézi alkalmasak vagyunk-e a munkára.

- Leah! Ez nagyszerű. Mit kéne felvenni?

- Egyszerű szokásos öltözéket. Ígérd meg, hogy nem öltözöl ki!

- Rendben megígérem. – vigyorgott tovább.

Közben hazaértünk. Már 10 volt. Négy óránk van az állásinterjúig. Összedobtunk egy kis ebédet. Nem volt nagy szám. Igazából reggelinek indult. Hiszen még reggelizni se reggeliztünk. Szóval egy kis palacsinta készült a konyhába. Jóízűen megettük közben laptopoztunk a kanapén. Egyszer csak megszólal Rebecca.

- Nézd csak! Egy idézetes oldal kitett valami zenét a Facebook-ra. Még nem hallottam.

- Hallgassuk meg! – javasoltam.

Rebecca elindította. Valami új angol banda száma volt. Ha jól fordítottam a nevük Egy Irány-t jelenet. De angolul csak One Direction. Nem is volt rossz a szám. Egyszer meghallgattunk csendben, aztán megszólaltam.

- Hát… nem is rossz. Nekem kimondottan tetszik.

- Nekem is. Hallgassuk meg még egyszer.

Meghallgattuk még egyszer. Az első refrénnél még csak dúdoltunk, de a másodiknál, már teli torokból énekeltük:

„Baby you light up my world like nobody else.

The way that you flip your hair gets me overwhelmed.

But when you smile at the ground in ani’t hard to tell.

You don’t know oh-oh

You don’t know you’re beautiful.”

És így tovább. Nagyon megtetszett nekünk ez a szám. Furcsa. Pedig egyikőnk sincs oda ezekért a publikus zenékért. Jobban szeretjük a mixeket. De ez kivétel volt.

***

Egy óra volt. Ideje készülődni az állásinterjúra. Elkezdtünk öltözni. Én a péntek tiszteletére egy I love Friday-s pólót vettem fel, hozzá egy fekete, nagy ülepű gatyát, és mellé a fekete Conversemet. A hajamat mint mindig, most is csak kifésültem. Szerencsém, hogy ilyen könnyű bánni a hajammal. Természetes göndör vagyok. Ellenben Rebeccának természetesen egyenes a haja. Neki se kell soha hajvasalót használnia. Mindig elég, ha csak kifésüli.

Rebecca egy farmert vett fel egy szürke nyuszis pólóval. Hozzá egy szürke-rózsaszín cipőt választott. Én a fekete táskám fogtam meg, Rebecca pedig egy szürkét.

Fél kettőkor elindultunk. 10 perc alatt oda is értünk. Közbe arról beszélgettünk, vajon mi lenne, ha megkapnánk az állást. Mikor megérkeztünk, még nem láttunk senkit. Igaz mi 13: 40-kor már ott voltunk. Még van 20 perc. Jó hamar odaértünk. Kb. 10 percet várhattunk, mikor megjött Austin. Széles vigyorral elindult felénk.

- Sziasztok.

- Szia. –köszöntünk.

- Mindjárt jön Apa is, csak még van egy kis dolga a kocsiban.

- Rendben. Mi ráérünk. – mondta Rebecca.

- És hogy telt a napotok?

- Eddig még sehogy. Csak reggel jöttünk el ide kávézni. – meséltem.

- Kinéztetek már valami állást? Bár remélem, nem kell tovább keresnetek.

- Nem még nem. Mi is reméljük.  – vigyorgott a barátnőm.

Ebben a pillanatban bejött egy férfi. Austin felállt.

- Itt az Apám.

Te jó ég. Hiszen ő Simon Cowell. Az angol X Faktor egyik zsűritagja. Nem hiszek a szememnek. Ahogy láttam Rebecca is hasonlóan van. Simon odajött.

- Örvendek lányok. Simon Cowell vagyok.– nyújtotta a kezét.

- Mi is nagyon. Rebecca Summer. – rázta meg Rebecca.

- Leah Crawford. – mutatkoztam be.

Leült. 

- Tényleg olyan szépek vagytok, mint amilyennek Austin leírt titeket. – mi csak pirultunk, de Austin is lehajtotta a fejét. – Akkor készen áltok a munkára?

- Akkor fel vagyunk véve? – értetlenkedtünk.

- Az attól függ, hogy ti bírjátok-e szusszal ezt a melót, meg hogy a srácok kedvelnek-e titeket.

 - Srácok? Pontosan kik? És mi lenne a dolgunk? – kérdeztem.

- Nem tudom hallottatok-e a One Direction nevű angol együttesről. Öt srác a tagja. Rájuk kéne figyelnetek minden nap. Úgy hátha nem keverednek semmi őrültségbe.

Összenéztünk Rebeccával. Neki is leesett, hogy ez az a banda, akit ma reggel hallgattunk.

- Rendben benne vagyunk. – mondtam kis gondolkodás után. Rebecca csak vigyorgott.

- Remek. Akkor menjünk is el hozzájuk, jó? Vagy inkább holnap?

- Mehetünk ma is. – Vágta rá Rebecca. Nagyon bezsongott.

- Remek. Akkor indulás.

Állt fel Simon. Mi is felálltunk.

- Egy pillanat és megyünk, csak fizetünk. - ugyanis mi ittunk két Colát.

Kifizettem.

- Ez egy csodás munka lesz. – áradozott Rebecca.

- Azért ne kapkodd el. Attól függ bejövünk-e a srácoknak.

- Ez egy kicsit kínos, hogy én semmit nem tudok róluk.

- Én se. De nem baj. Ha akkora sztárok, szerintem jól is fog nekik esni, hogy nem két rajongót kapnak.

- Igaz.

Kimentünk a kávézó elé. Simon és Austin ott várt ránk.

- Ne Haragudjatok, de nekem most mennem kell.

- Semmi gond. Szia. – köszöntem.

- Szia. – köszönt Rebecca.

- Akkor induljunk lányok. – mondta Simon.