12. ~Városnézés helyett...*

Beszálltunk a kocsiba. Elindultunk haza, de ezúttal Louis vezetett. Furcsa volt, hogy nem arra indultunk el, amerre jöttünk. Aztán összenéztünk Rebeccával. Ő se értette. Rákérdeztem.

- Louis. Nem erről jöttünk. Hova megyünk?

- Tegnap azt mondtad, még semmit nem láttatok a városból. Most fogtok. Elviszünk titeket egy városnéző túrára. – mosolygott hátra a visszapillantó tükörből. De nem csak ő, mindenki ránk mosolygott ravaszul. Először leblokkoltam. Rebecca is.

- Ezt igazán nem kell. Elvégre mi csak az… „alkalmazottaitok” vagyunk. – formázott macskakörmöt az ujjaival. Erre kitört a nevetés. Mi csak értetlenül néztünk.

- Még hogy az alkalmazottaink? – nevetett Harry.

- Igen. – löktem oldalba.

- Akkor elmagyarázom. Ti már az első perctől kezdve nem az alkalmazottaink vagytok a mi szemünkben. Sokkal inkább segítő barátok. És soha nem is tekintünk rátok úgy. – mindenki nagyba bólogatott. Szóhoz se jutottam. Csak megöleltem Harry-t. Ez nagyon édes volt tőle. Ő magához szorított, én pedig a vállába temettem az arcom.

- Szóval mi legyen az első úti cél? – kérdezte Louis.

- Mondjuk a Trafalgar-tér. – javasolta Liam.

- Rendben. –mondta Louis.

Már alig vártam. Még sose láttam a teret. Elhülyültünk az úton, szóval viszonylag hamar eltelt. Fél 12-kor már megérkeztünk. Louis leparkolt, amilyen közel csak tudott.

- Fiúk. Nem fognak titeket felismerni? Itt hatalmas tömeg lesz. – ezen mindenki elgondolkodott.

- Akkor úgy intézzük, hogy ne vegyenek észre minket. – mosolygott ravaszul Zayn.

Erre mindenki elkezdett vigyorogni. Ők már tudták mire gondol. Aztán mi is rájöttünk, és segítettünk.

10 perc múlva kiszálltunk a kocsiból. Harry baseball-sapkában, Louis „csövessapkában” virított. Niall és Liam felkapta a kapucniját, Zayn pedig egy sállal takarta el az arca felét. Mindenki felvett egy napszemüveget. Megálltunk a kocsi előtt. Egy csapat tini lány ment el előttünk, és fel se tűntek nekik a fiúk. Bevált az álca.

Elindultunk a szökőkút fele. Annak a szélén leültünk. Mi Rebeccával csak ámultunk.

- Ez gyönyörű! – szólaltam meg.

- Bizony. – mondta Niall.

- Csináljunk egy képet az oszlopnál!- mondta Rebecca.

Odamentünk. Ott megkértünk egy idős hölgyet készítsen rólunk egy fotót. Ő biztos nem ismeri fel a fiúkat. Felmásztunk az oszlop aljára, sőt még az oroszlán hátán is ültünk. Szépen egymás után. Megnéztünk minden látnivalót a téren. 

Éppen megegyeztünk, hogy következőnek a London Eye-hoz megyünk, mikor a velem szemben álló Louis vállát megkocogtatta egy kb. 16 éves lány. Még mielőtt Louis hátrafordult volna, a csaj már mondta is.

- Bocsi. Tudnál csinálni rólam meg a barátnőimről egy ké…pet....  – az utolsó szónál Louis teljesen megfordult, és a lánynak valami kezdett derengeni.

Kis hatásszünet. Nekem itt már leesett. Basszus. Elkezdtem tolni a fiúkat a kocsi fele. De késő volt.

- Áááááááááá  - sikított a lány. – Te jóóó éééég! Louis Tomlinson! A One Direction!

Erre szinte mindenki felfigyelt a téren, és oda is fordult.

- Ideje menni. – szólalt meg Rebecca.

- Bizony. – hagyta rá Liam. 

Sietősre fogtuk. Végre eljutottunk a kocsiig, de ekkor már szép kis csapat jött a kocsi fele.

- Hagyjátok most a rajongókat léci, és haladjunk. – kértem őket.

- Egyszer kibírják. – hagyta rá Louis, és elindult.

A London Eye-tól nem messze megálltunk.

- Ki merjünk szállni? – kérdezte Harry lehajtott fejjel, szomorúan.

Erre senki nem válaszolt. Tudták nagyon jól mire gondol.

- Még szép, hogy ki mertek! – simogattam meg Harry karját.

- Aztán megint jönnek a rajongók, és rohanhatunk.

- És akkor mi van? Rohanunk.

- De te ezt nem érted Leah! – bukott ki belőle a kiabálás. – Elegem van abból, hogy sehova nem tudunk elmenni, mert mindenhol ott vannak? Én csak normális akarok lenni. Én csak el akarok menni a haverjaimmal egy discoba, vagy egy városnéző túrára. Mint minden normális 18 éves. De nem tehetem meg! – hajtotta le a fejét.

Még sose láttam ilyennek, ahogy az előbb a szemembe nézet. Borzalmas érzés fogott el. Csak úgy sütött a nagy zöld szemeiből a fájdalom, a harag, és a düh. Mi is hibásak vagyunk benne. Nem bírtam Harry-t ilyennek, látni. Éreztem, ahogy nekem csordul le egy könnycsepp az arcomon. Nem is neki, nekem. Nagyon sajnáltam.

- De eltudunk menni. És el is fogunk. – mondtam remegő hangon.

Senki nem értette mire gondolok. Mindenki kérdőn nézett rám. Még Rebecca is, és Harry is felemelte a fejét, hogy valamit kiolvasson a szememből, de nem ment nekik.

- Louis kérlek, egy pillanatra hadd szaladjak föl hozzánk. Sietek, megígérem.

Bólintott, és elindult.

Megálltunk előttünk. Én kipattantam.

- Rebecca. Kérlek segít!

- Rendben. Mindjárt jövünk.

Kiszálltunk, és elindultunk föl. A liftben már muszáj volt rákérdeznie barátnőmnek.

- Mit tervezel?

- Egy jó kis tengerparti „tábortüzet”. Énekléssel, piknikkel és mindennel, ami kell.

Megcsillant a szeme.

Fönt indult a kapkodás.

- Kérlek, amíg összepakolok, nézd meg, hol van itt a legközelebb tengerpart. Szeretném, ha te vezetnél, és így nem jönnek rá, hova megyünk.

- Rendben.

Én összedobáltam egy nagy kosárba szendvicset, üdítőt, édességet, és bevallom piát is tettem el. Rengeteg kaja volt benne, a tetejére pedig egy pléd került. Hátha, nem tudunk jobbra leülni. Berohantam a szobámba, és megfogtam a sarokban lévő gitárt. Beletettem a tokjába és indultam. Már 12 éves korom óta gitározok, és nagyon szeretem, csak féltem, hogy a repülőn összetörik. De szerencsére nem lett semmi baja.

- Találtál valami jó helyet Rebecca?

- Aha. Azt írja remek táborhelyek vannak ott.

- Akkor indulás.

Megfogtuk a cuccokat, és elindultunk le. Lent mindent betettünk a csomagtartóba. Rebecca megállt a kocsi előtt, és beszólt.

- Louis kérlek, szállj ki. Én vezetek.

A fiú nagyon meglepődött, de széles vigyorral az arcán kiszállt. Hátraült hozzánk.

- Hova is megyünk? – kérdezte Liam

- Majd meglátod. – mondta barátnőm.

- És mihez kell a gitár? És ki tud gitározni?  – kérdezte Niall csillogó szemekkel.

- Majd meglátod. És amúgy én tudok. 12 éves korom óta.

Niall csak elismerően mosolygott.

Rebecca egyszer leparkolt az út szélén.

- Hagyjuk itt a kocsit. Innen gyalog kell mennünk. Nem lesz sok séta ígérem. – mondta.

- Rendben. – mindenki kiszállt.

A fiúk kezébe nyomtam a csomagokat, majd elindultunk egy erdőbe vezető ösvényen. Alig mentünk 2 percet, máris vége lett az erdőnek, és a tengerpartra értünk ki. Egy lélek se volt.

Kerestünk egy tengerhez közeli mégis szikláktól eldugott kis helyet. Volt is ott egy tüzelőhely, körülötte négy nagy tuskó, amire le lehet ülni.

- Na? Hogy tetszik? – kérdeztem elégedetten.

- Tökéletes. – mondta mindenki.

Egyszer csak két izmos kar szorítását éreztem a derekamon.

-  Köszönöm. – suttogta a fülembe Harry, és egy puszit nyomott az arcomra. Én elpirultam.