IV. 34. ~Bandita?*

Leah szemszögéből:

Harry-vel már jó ideje várakoztunk a rendőrségen. Egyetlen egy alkalommal jött hozzánk, bárki is, akkor is azt mondták, most hozzák be a lányt. Még csak tegnap jöttünk vissza Londonba, de máris egy krimibe csöppentünk. Soha nem gondoltam volna, hogy egy kihallgatáson egyszer részt fogok venni. Bár ne ilyen helyzetbe történne ez az egész. Harry nyugtatóan szorította a kezem, de azért láttam a benne rejlő haragot az ismeretlen lány iránt. Féltem, mi lesz, ha Harry találkozik vele. Ismertem már annyira, hogy tudjam, el fog szabadulni a pokol.

- Mr. Styles, Ms. Crawford. Kérem fáradjanak velem. - jött hozzánk egy hölgy.

Felálltunk és elindultunk utána. Egy terembe vezetett minket, ahol sötét volt. Az ablakon át a kihallgató szobát lehetett látni. Már sok ilyen helyiséget láttam filmekben, de soha nem hittem, hogy ezek a valóságban is így néznek ki. Oda, ahol mi álltunk, vagyis az üveg mögötti részre, nem lehetett belátni, de mi mindent szemmel tudtunk tartani.

- Amíg nem érkezik a rendbontó, feltennék pár kérdést. - mondta a hölgy.

Székek és asztalok híján állva írt, és úgy beszéltünk.

- Nos. Magának tudom a nevét Mr. Styles. Ms. Crawford, mi a teljes neve? - kérdezte óvatosan. Elmosolyodtam a megszólításán.

- Leah Crawford. Legyen Miss. Nem vagyok...vagyunk házasok. - javítottam ki. A hölgy is, és Harry is felnevetett a mondatomon, majd szerelmem nyomott egy puszit az arcomra. Láttam már korábban is, hogy a rendőrnő nem tudja eldönteni, milyen kapcsolatban állunk Harry-vel, ezért használta a Ms.-t. De én még nem vagyok házas, hogy Mrs. legyek, ezért kikértem magamnak a Miss. megszólítást.

Még kérdezgetett pár adatot, majd kis idő után egy férfi toppant be hozzánk a szobába.

- Itt van. - jelentette ki, majd kiment.

Tudtam, ez mire vonatkozik. A támadónkra, aki feldúlta az otthonunk. Végre megtalálták, és láthatjuk, ki volt az. Az ablak túloldalán lévő kihallgató szoba ajtaja kinyílt. Ugyanaz a magas, izmos, fekete, rövid hajú  férfi lépett be rajta, aki az imént hozzánk szólt be. Mögötte egy lány jött. A testtartásából ítélve félt. Görnyedten járt, és kicsiket lépett. Barna haja egyenesen omlott a vállára, majd egyenesen végződött a lapockájánál. Mikor leült, végre megláttam az arcát. A bőre fehér volt, de a szeménél piros. Látszott, hogy sokat sírt. Szomorú volt az arckifejezése, kék szemében fájdalom és megbánás lakozott. A szívem összeszorult. Harry oldalának préseltem a testem. Jött a fájdalmas felismerés.

- Még gyerek. - suttogtam szinte hang nélkül.

A hölgy mögöttünk lapozott párat, majd komolyan megszólalt.

- Nemrég töltötte a 16-ot. Már felelősségre vonható.

- Helyes. - bólintott határozottan Harry.

Meglepett szerelmem erős testéből áradó harag. Hogy nem látja, hogy ez a lány még gyerek?!

A "támadónk" szomorúan az üvegre emelte tekintetét. Mintha érezte volna, hogy ott állok. Pontosan a szemembe nézett. Egy pillanatra kételkedtem benne, hogy tényleg nem lát át az üvegen. Ijedten a férfire kapta tekintetét, mikor az megszólalt.

- Mi a neved?

- Emily Mills. - felelte halkan a lány.

- Szia Emily. Én Matthew Dixon nyomozó vagyok. - felelte a férfi kedvességgel a hangjában. - Remélem tudod Emily, hogy miért vagy itt? - a lány nem felelt. - Betörtél egy házba, és kárt okoztál. Ezt vandalizmusnak és betörésnek nevezzük.

A lány csak lehajtott a fejét, és kicsordult egy könnycseppje.

- Sajnálom Emily. - telepedett aggodalom a nyomozó szemébe. Harry ennek láttán mérgesen szívta be a levegőt.

- Nem mehetnék be a lányhoz egyedül? Hogy csak hárman legyünk? Leah innen figyelne egyedül. - kérdezte a nőt Harry. Már nem hallatszott a hangján a betegség. A doki adott neki egy gyógyszert, ami villámgyorsan hatott.

- Természetesen megoldható. - bólintott a hölgy, majd egy kis mikrofonhoz nyúlt, amin tájékoztatta a férfit. A nyomozó a füléhez kapott, mivel ott szólalt meg a nő, majd felállt, és minden szó nélkül kiment. A lány idegesen követte tekintetével. Tőlünk is kiment a rendőrnő.

- Maradj itt Kicsim. Csak figyelj, kérlek, rendben? - fordult felém Harry.

Zavartan bólintottam. Nem tudtam, mire készül, de bíztam benne. Harry kiment az ajtón, majd már be is nyitott a kihallgatóba. Furcsa volt, hogy egy üveg elválasztott minket egymástól. Rossz volt egyedül lenni ebben a sötét szobában észrevétlenül. A lány ijedten kapta a fejét szerelmemre, mikor észrevette.

- Harry. - suttogta halkan.

Csodálattal és szeretettel mondta ki a nevét. Éreztem, hogy rengeteget jelent neki Harry. Kicsit rossz érzés volt, hogy egy lány ennyire erős érzelmeket táplál az én szerelmem iránt, de nem féltem Harry hűtlenségétől. Tudtam, hogy soha nem engedne a kísértésnek.

- Miért tetted Emily? Betörtél a házunkba, és felforgattad. - tért Harry egyből a lényegre.

- Leah nem illik hozzád. Kérlek, vedd észre. - felelte a lány.

A szavai fájdalmat okoztak a mellkasomban, de tűrtem az érzést. Mondhatni, már megszoktam.

- Miért nem? Honnan vagy ennyire biztos benne? Te nem élsz vele. Nem szereted, mint én. Miből gondolod, hogy te tudod, mi kell nekem? A fejembe látsz vagy mi? Nehogy már egy 16 éves jobban tudja ezt, mint én. - Harry szavai késként hasították a szoba feszült levegőjét. Megrémített a szavaiban rejlő agresszivitás. Sajnáltam a lányt, de csak álltam egy helyben az üveg mögött. Emily mereven bámult Harry-re. Szeméből kifolyt egy-egy könnycsepp, de ez látszólag szerelmem egyáltalán nem izgatta.

- Tudod, mit tettél igazából ezzel az egésszel? - hajolt hozzá közel Harry az asztalra támaszkodva. Halkan kérdezte villámló szemekkel. A lány óvatosan megrázta a fejét. Félt a választól.

- Hála neked Leah szünetet kért, és elhagyott. Megutáltam a rajongókat. A srácoknak elege lett ebből, és szétment a banda. - Harry hangja nem emelkedett feljebb, de a visszafojtott haragtól, mélyebb hangszínen beszélt. Az álla megfeszült, és a kezei remegtek. A meseszép zöld szeme sötétzöld árnyalatot vett fel, melyben kavargott a düh és a harag.

- S-sajnálom. - hebegte ijedten a lány. Nagyon megrémült ettől a Harry-től, és be kell valljam, én is.

- Sajnálod? Akkor kellett volna sajnálod, mikor betörtél hozzánk. - ütött mérgesen az asztalra. A fa megreccsent, Emily pedig rémülten húzta össze magát a széken, és  támlához simult. Szeméből potyogtak a könnyek. Ijedten ugrottam egyet rejtekhelyemen. - Miattad ment szét a banda. - kiabált Harry. Tudtam, hogy mi jön. Ismertem már annyira Harry-t, és nem akartam megvárni a robbanását.

(Ha brit akcentusom lenne, soha nem hallgatnék el)

Gondolkodás nélkül kirohantam az ajtón. Csak egy dolog lebegett a szemem előtt: "Meg kell állítanom Harry-t!". Feltéptem az ajtót, majd meglöktem látatlanba magam után, így be is csukódott.

- Most boldog vagy? - kiabálta Harry, de a zajomra mindketten felém kapták a fejüket. A lány lepetten méregetett, míg Harry tudomást sem vett rólam. Visszafordult Emily-hez, és tovább folytatta kínzását. Lehet, nem bántotta fizikailag, de a szavak, amiket és ahogyan a fejéhez vágott, felértek egy kínzással. A lány szeméből százával potyogtak a könnyek.

- Már nincs többé a banda. Nagy részben hozzájárultál a szétváláshoz! Most már nem lesz kit szeretned és utálnod. A One Direcion nincs többé. Köszönjük szépen! - szűrte Harry fojtottam kiabálva a fogai közt. Egész teste remegett a dühtől. Azt hiszem azt a sok érzelmet, ami felhalmozódott benne a bukás miatt, most harag formájában egy ártatlan lányra zúdította. Emily már semmit nem szólt, csak sírt és ijedten bámulta Harry gyilkoló tekintetét. Szerelmem vette a levegőt ismét a beszédhez, és közelebb ment Emily-hez. Már éppen megmarkolta a karját, és felhúzza, de közéjük álltam. Nem akartam megvárni, mi lesz ebből.

Elütöttem Harry kezét, és hátralöktem a mellkasánál fogva. Tudtam, hogy képes lett volna ellenállni hatalmas erejével, de lepettségében megdermedt. Magamhoz szorítottam Emily remegő testét, aki sírva bújt hozzám. Ellenem irányította a támadást, most mégis én ölelem és hagyja. Harry szeme elkerekedett, és visszavette a régi zöld árnyalatát. 

- Mit művelsz Leah? Bántott minket. Megérdemli. - szűrte még mindig a fogai közt, de már nem olyan mérgesen.

- Nem Harry. Ezt senki nem érdemli meg. Nem Ő tehet a banda széteséséről. Ez bekövetkezett volna. Ideje elfogadnod. Ha mindenáron meg akarod találni a bűnbakot, hát nézz magadba, és a többiekbe. Csak ti, 5-en tehettek róla. Nem Emily. - feleltem neki mérgese. Nem tetszett, ahogy bánt az előbb ezzel a lánnyal. Emily még mindig hüppögve bújt hozzám. A hátánál és a fejénél szorítottam magamhoz két kézzel. Azt hiszem, előbújt belőlem az anyai ösztön. Nem bírtam elviselni, ahogy Harry bántja ezt a kislányt. Még csak tinédzser. Igaz, ez nem mentség arra, amit tett, de látszik, hogy megbánta. Pláne most, hogy én ölelem, és védem meg, akit annyira utált.

Harry dohogva rohant ki a szobából. Megkönnyebbültem kifújtam a levegőt, és megdörzsöltem Emily hátát.

- Miért állítottad le? - szipogta halkan a nyakamba.

- Mert én vagyok az egyetlen, aki képes rá.

- Köszönöm. - temette az arcát a nyakamba.

- Szívesen. - feleltem, és nyomtam egy puszit a fejére. Nagy szó, hogy magasabb voltam nála, bár a 10 centis magas sarkúm adott egy kis előnyt. - Mindjárt visszajövök hozzád, rendben? - toltam el magamtól.

Válaszként bólintott, majd kisiettem. Harry a folyosó végén járkált mérgesen fel-alá. A rendőrök sehol nem voltak, de nem zavart. Biztos voltam benne, hogy Emily nem szökik el, és jobb is, hogy nem látták Harry jelenetét. Mikor meglátott ledermedt, majd elindult felém. Kicsit lassítottam a tempón, mivel semmilyen érzelmet nem láttam rajta. Már kezdtem én is megrémülni tőle. Kitudja, mi telik ki még tőle, amiről eddig nem tudtam. Ezek után, már kételkedtem benne, hogy megértené a tettem.

(Fogd be!)

Már csak kicsi választott el minket egymástól.

- Harry, én...- kezdtem bele, de legnagyobb meglepetésemre és megkönnyebbülésemre nem kellett folytatnom.

Harry nagy kezei a derekamhoz nyúltak. Erős karjaiba zárt. Zavartan öleltem meg én is. Mélyet sóhajtott a nyakamba. Nem értettem ezt a hirtelen változást.

- Jól vagy? - kérdeztem zavartan a nyakába.

- Köszönöm. Elborult az agyam, de igazad volt. Lehet nem tett jót, de nem Emily tehet a bandáról. Nem varrhatom ezt a nyakába. Én csak...azt hiszem, minden kitört belőlem. - motyogta a nyakamba.

- Örülök, hogy rájöttél. Mindkettőnket megrémisztettél.

- Sajnálom. Hadd menjek v... - akarta kimondani azt a szót, amit soha nem engedtem volna neki ezek után.

- Nem. Én megyek be egyedül, és te figyelsz hátul! - jelentettem ki határozottan.

- Kicsim!

- Nem. Elég kárt okoztál. Majd én elrendezem. Amúgy is ellenem irányult ez az egész. Nem a te dolgod.

- Ahogy akarod. - sóhajtott, majd elindultunk vissza.

Harry letért az első ajtón, míg én bementem a másodikon Emilyhez.

- Leah! - állt fel egyből.

- Beszélgessünk kicsit Emily!

Azt asztal másik végéhez mentem vele szembe, és kérdőn néztem rá, miközben leültem. Bólintott, majd Ő is helyet foglalt.

- Szeretném, ha elmondanád, miért nem szeretsz. Tudod, nem értem a sok utálkozót. Próbálok javulni, de nem tudom, mit rontok el. Talán nem kéne önmagamat adnom?

Lepetten hallgatta a mondatom. Gondolom meglepte, hogy nem haragszom rá, sőt a tanácsát kérem. Szomorúan lesütötte a szemét.

- Nem rontasz el semmit. Mi...Én csak nem vettem észre, milyen vagy. Azt hittem, fájdalmat fogsz okozni Harry-nek, és kihasználod. Add önmagadat. Egyszer mindenki rájön, milyen vagy valójában, de remélem, nem olyan áron, mint én. - húzta el a száját.

- Akkor te már nem utálsz?

- Sajnálom, hogy utáltalak, és ennyire elborult az agyam. Az az igazság, hogy részeg voltam, de azt mondták kint, hogy ezt ne mondjam, mert csak rontok a helyzeten. De te miért nem gyűlölsz engem? Hisz tönkretettem a dalaidat, a képeiteket, feldúltam az otthonotokat, és elszakítottalak Harry-től? - hebegte zavartan.

(Miért?)

- Egy ideig gyűlöltelek, amiért tönkretetted egy élet munkáját, de aztán ez fokozatosan kezdett inkább önmagam ellen irányulni. Hisz biztos én rontottam el valamit, ha ezt érdemeltem.

- Nem. Te...tökéletes vagy. Már értem, miért szeret annyira Harry.

- Harry-nek nem a tökéletesség kell. Én sem vagyok az. Neki a nyugalom, a szeretet, a hűség, a tisztelet, az őszinteség és az eredetiség kell.

- Azt hiszem...igaz. Ebbe eddig nem így gondoltam bele. Köszönöm szépen. Sajnálom, azt a sok nehézséget, amit okoztam. Bár vissza tudnám fogatni az időt. Megérdemlem a börtönt. - sóhajtott mélyen.

- Börtönt? Emily én nem akarom, hogy börtönbe kerülj. Fiatal vagy, szép, és még előtted az egész élet. Élvezd ki, de ne így. - mosolyodtam el a végére.

- Komolyan mondod?

- Persze. Nem akarom, hogy úgy ítélkezz mások felett, hogy nem is ismered őket valójában. Nem teszünk ellened feljelentést, de csak ha többé nem teszel ilyet senkivel.

- Nem teszek, és köszönöm szépen, de Harry ezt nem fogja engedni. Ő azt akarja, hogy megkapjam, ami jár. Haragszik rám. - suttogta. Láttam, hogy nem bírja elviselni, hogy az áhított kedvence ki nem állhatja. Felálltam, és mellé mentem. Tudtam, hogy Harry figyel minket. Az egyetlen módja, hogy ne halljon, ha suttogok Emily fülébe.

- Harry-t bízd rám. Tudom, mivel lehet meggyőzni, de ha nem haragszol, az csak egyedül megy. - nevettem gonoszan.

Emily is felnevetett ennek hatására, majd halkan megszólalt.

- Köszönöm Leah. Nem hittem, hogy ennyire rendes és megbocsájtó vagy. Teljesen félreismertelek.