IV. 26. ~Visszajön?*

Harry szemszögéből:

Leah elment. Itt hagyott. Szünetet kért, és lelépett. Mondhattam volna neki nemet?! Csak győzködni tudtam, hogy maradjon, de már eltökélte magát. Kell neki a nyugalom. Utáltam magamat. Utáltam, hogy miattam szenved. Miért kell nekem híresnek lennem?! Csak figyeltem, ahogy távolodik a taxija. Borzalmas érés volt, hogy semmit nem tudtam tenni. Csak álltam az ajtóban, mint egy idióta. Visszamentem a házba. Mintha nem is a mi otthonunk lett volna. Minden olyan idegen volt. Szétnéztem a felfordulásban. Molly dörgölőzött a lábamhoz. Felvettem, a könyököm hajlatába ültettem, és magam felé fordítottam. Egymás szemébe néztünk. Az egész cica remegett. Nagyon megviselte, hogy betörtek, miközben ő védtelen volt itthon.

- Sajnálom Szőrgombóc. Nem akartam, hogy ez legyen. Nekem is nagyon hiányzik Leah. Reméljük, visszajön hozzánk. - motyogtam a cicának, és kicsordult egy könnycseppem. Mintha értette volna az arcomhoz hajolt, és óvatosan meglökte az orrával az állam.

- Szerinted ki a fontosabb? - kérdeztem, tőle várva a választ, bár nagyon is tudtam az igazságot. Valójában azt nem tudtam, fel merjem-e jelenteni azt a lányt, aki ennyire szeret engem. Azt a directionert, aki erre volt képes miattam.

- Molly, én megteszem. Ezt csak nem tűrhetem. Még én sem. - motyogtam a cicának, majd a karomra támasztottam, és előkotortam a telefonom.

Betárcsáztam a 999-et. Egy kedves női hang vette fel.

- Ön az éjjel-nappali segélyhívó vonalat hívta. Miben segíthetek?

- Betörtek a házamba, és feldúlták azt. Angel Road 24, Harry Styles.

- Máris küldök egy egységet. Nyugodjon meg, perceken belül érkeznek.

- Köszönöm. - mondtam, majd kinyomtam a telefont.

Még mindig Molly-val a kezemben az ablakhoz ballagtam. Egyáltalán nem voltam ideges. Inkább szomorú. Leah elhagyott. Molly leugrott a kezemből. Elrohant valahova. Kis ideig figyeltem az ajtót, ahol eltűnt, majd visszafordultam az ablak fele.

Pár perc múlva villogás töltötte be az utcát. Két fekete terepjáró fékezett le a ház előtt, melynek belül, csak a műszerfalukra volt egy-egy megkülönböztető jelzés szerelve. Kiszállt 4 rendőr, de ebből csak 2 viselt egyenruhát. Bejöttek a kapun, egyenesen az ajtó fele. Csengetniük sem kellett, én már vártam őket.

- Jó napot! - köszöntek a rendőrök, mivel még csak késő délután volt.

- Jó napot! Köszönöm a diszkréciójukat. - tártam ki előttük teljesen az ajtót.

- Nos, Mr. Styles volt már ideje szétnézni? Eltűnt valami?

- Csak az élettársam a cuccaival. - feleltem halkan. 

- Sajnálom. Hárman szétnéznek a házban, míg én felveszem magával a jegyzőkönyvet, rendben? Keresünk ujjlenyomatot, és megmondjuk, hol jutottak be a huligánok.

Csak bólintottam. Két férfi és egy nő el is tűnt a házban, míg én a konyhaasztalhoz telepedtem a hölggyel.

- Először is kérném a teljes nevét.

- Harold Edward Styles. - feleltem, amit szorgalmasan elkezdett írni a papírra.

- Születési dátum?

- 1994. február 1.

- Élettársa?

- Leah Crawford.

- Hol van most? Látta ma?

- Együtt jöttünk be a házba, de összeszedte a cuccait és Magyarországra utazott a nővéréhez.

- Mi oka volt erre? Menekül? - gyanakodott a rendőrnő.

- Dehogyis. Ellene irányult a támadás. El akarták kergetni mellőlem, és sajnos sikerült.

- Úgy értsem, tudja ki/kik a támadó/támadók?

- Csak potom 3 millió emberre gyanakszom. - rántottam meg a vállam cinikusan.

- Úgy értsem, hogy az Ön rajongói közül bármelyik tehette ezt? - válaszul csak bólintottam. - Nem könnyíti meg a dolgunk Mr. Styles. - csóválta a fejét a nő.

- Sajnálom. Kérem kapják el, hogy visszajöjjön Leah. - hebegtem.

- Előbb meg kell találnunk hol jutott be az elkövető, azután veszünk ujjlenyomatokat és meg is lesz. Esetleg már holnapra tekintve az Ön személyét.

Ekkor két srác jött be az előszobából. Louis és Liam.

- Mi történt itt Haver? - kérdezte Liam.

- Láttuk a szirénákat. - világosított fel Louis.

- Én felmérem az okozott károkat. - ment el a nő a papírokkal.

A srácok letelepedtek hozzám az asztalhoz.

- Felforgatták a házat, betörték a képeinket, szétszaggatták Leah dalait, ezért szünetet kért, és hazautazott. - hadartam lehajtott fejjel.

- Micsoda? Betörtek hozzátok? A szünetet tudtuk, de az okot nem. - hebegték.

- Utálom a directionereket. Hogy képesek ilyenre? Ez már túlzás. A magánéletünk, a dalok, Leah...minden odavan. - csóváltam a fejem szomorúan, majd gyakran pislogtam, hogy visszatartsak egy könnycseppet.

- Nyugalom Haver. Vissza fog jönni. A rajongókat, meg majd elrendezzük. Ne utáld őket. Miattuk vagyunk most itt. - szorította meg a karom Liam.

- Igazad van. Miattuk vagyok most itt. Mi a sz*%&!#rért jelentkeztem én az X-Factorba?! - álltam fel, és hagytam ott őket.

- Hogy minket megismerj. - Louis halkan ezt mondta.

Azt hitte már nem értem, de nagyon is hallottam minden szavát. Ezzel most őket bántottam meg, de ez csak egyik részét alkotta a bűntudatomnak.

Vissza akartam kapni Leah-t és a régi életemet vele. Mikor még csak a White Eskimok-kal zenéltem, és Anyánál laktam. Eljátszottam a gondolattal, milyen egyszerű lenne minden, ha Holmes Chapel-be lennék gimnazista Leah-val. Minden nap együtt lennénk a suliba, nevetnénk, tesin mindig megvédeném a repülő labdáktól, amit csókkal díjazna. Az unalmas órákon csak mellette ülnék, és végig leveleznénk. Suli után hazakísérném, ledobnánk a táskát, majd elmennénk shake-zni vagy fagyizni. Borzalmas voltam fizikából, abban is segíthetett volna, és minden pillanatban puszikkal halmoz el. Néha-néha elkísért volna a banda próbáira, az apróbb fellépéseinken, amit én annyira szerettem és az első sorban tombolt volna. Kiabálhatta a nevem, és mikor végeztünk, büszkén ölelt volna magához. Együtt bulizunk minden este a rége kedvenc helyemen, és utána nálunk aludt volna.

Lehunyt szemmel képzeltem ezeket az ablak mellett. A kezem a hideg üvegen támasztottam, amely lassan melegedett ennek hatására. Arra vártam, hogy meghallom a vaskapu lomhán nyikorgó nyitódását, vagy a szobát a régi csengőnk hangja tölti be, amit annyira szerettem hallani Anyánál. Az a csengő mindig valami jót jelentett. Apa jött meg, vagy Gemma vagy éppen az egyik akkor szeretett barátnőm.  A régi életem akartam. Bármit megtettem volna érte, ha kézen foghatnám Leah-t, és visszautaznánk az időbe. Mikor még minden egyszerű volt és nem voltam híres. Mikor nem kellett a rajongóktól tartani, és az élet nem vált bonyolulttá.

(Vissza az időben, oda, ahol kezdtük)

Egyszer egy kéz szorította meg a vállam hátulról. Lassan kinyitottam a szemem. Kint már besötétedett, így az ablak tükröződésébe Louis fejét láttam. Szomorkásan mosolygott rám. Az üvegen a szemembe nézett. Csak sóhajtottam, majd megfordultam. A keze lecsúszott a vállamról.

- Sajnálom. Veletek találkozni akartam, de minden mást visszacsinálnék.

- Tudom. Hidd el, visszajön, és minden rendben lesz.

- Kétlem. Jobb neki nélkülem, ezt ő is tudja. Nem is értem, hogy tudta ezt eddig tűrni. Annyival jobbat érdemelne nálam. Olyat, aki nem kényszerül választásra közte és a kötelessége között. Olyat mint...Péter. - feleltem halkan.

- Ez baromság. Te is nagyon jól tudod, Leah csak téged szeret. Vissza fog jönni. Olyan sok mindenen mentetek már át és mind megoldódott. Ez sem lesz máshogy. Higgy nekem! - felelte komolyan. Kicsit bíztam a szavaiban, bár tudtam nagyon jól, Leah számára még most sem közömbös Péter, csak eddig én is a képbe voltam. Viszont most szünetelünk. Szabad, mint a madár, és ráadásul több száz kilométer választ el minket egymástól.

Nem volt se kedvem, se erőm vitába szállni Louis-sal, így ráhagytam, és a hölgyhöz indultam, aki éppen felém sietett.

- Találtunk pár ujjlenyomatot a hátsó ajtón, amely valószínűleg idegenkezű. Máris bevisszük, és megvizsgáljuk őket. Felmértem az okozott kárt. Lesz mit megtérítenie. - tartotta elém a lapot. Szép kis összeg gyűlt össze. Egészen konkrétan 4 számjegyet tartalmazott, ami fontban igenis sokat jelent. Elképedtem, bár nem csodálom, amekkora felfordulás volt.

- Ez azt jelenti, hogy kitakaríthatok? - kérdeztem óvatosan.

- Igen. Lefényképeztünk, és felmértünk mindent. Egészen nyugodtam.

Közben már elindultunk az előszoba fele, ahol a többi rendőr is várakozott, hisz kész lettek.

- Nagyon sajnáljuk Mr. Styles. Megkeressük, aki ezt tette. Holnap felhívom a névvel/nevekkel, ígérem. - mosolygott a nő kedvesen, mikor kimentek az ajtón.

A szavai megkönnyebbülést hoztak. Azért csak volt valami jó is a hírnevemben, bár ellenkező esetben, nem lenne szükség rá.

Idő közben Liam is lelépett, így a mögöttem ácsorgó Louis-hoz fordultam. Molly jött felém, akit az ölembe vettem.

- Nem alhatunk ma nálatok? - kérdeztem óvatosan. - Nem bírom ezt a helyet. - néztem szét zavartan. Amit eddig otthonnak mondtam, most hideg és távoli volt. Mintha csak egy hely lenne a nagyvilágban, mely jelentéktelen számomra. Leah nélkül semmi sincs rendben. Minden üres, beleértve a mellkasom is.

- Ez csak természetes Haver. Menjünk! - kapcsolta le a villanyokat, majd kihúzott a házból a cicussal a kezemben.

A hátsó kapun átmentünk hozzájuk. Ahogy beléptünk a házba kellemes meleg fogadott. Nem olyan, mint nálunk. Ez családias és otthonos meleg volt. Vicky dudorászását hallottam, majd kis csörömpölést. Nem volt rajtunk kabát, így csak a cipőnk szedtük le. Molly engem várt.

- Loui, te vagy az? - kiabált ki a lány, és léptek töltötték be a szobát. Tudtam, hogy Vicky magas sarkú nélkül hihetetlenül sarkon járó. Mindig lecsapja a lábát, és hangosan megy, de amint 3 centinél nagyobb sarkú cipőt húz, ez megváltozik. Végül kibukkant Vicky szép, szőke arca.

- Ó. Szia Harry és...Molly. - mosolygott rám kedvesen. Én csak aprót bólintottam.

- Édes, Harry ma itt alszik. Betörtek hozzájuk, és hatalmas a felfordulás.

- Szegénykém, gyere! Most lettem kész a vacsorával. Biztos éhes vagy már. - húzott be a lány kedvesen a konyhába, miközben az ölébe vette Molly-t.

- Köszönöm, de egy falat sem megy le a torkomon. Inkább aludnék, ha nem gáz. - tiltakoztam óvatosan.

- Biztos? Enned kéne valamit! - mért végig Vicky.

- Biztos. - feleltem határozottan.

- Adok egy alsót és egy pólót aludni. Gyere, Haver! - indult el Louis az emeletre. A hálójukba ment. Én az ajtóban megvártam. Kikapott két ruhadarabot a szekrényből, majd visszajött hozzám, és a kezembe nyomta őket. - Gondolom...- kezdett bele, de nem akartam kivárni a szokásos "megmutatom, mi hol van" dumát. Ismertem a házat, mint a tenyerem. Tudtam, mi hol van, és jelen pillanatban nagyon türelmetlen voltam.

- Tudom, Haver. Köszönök mindent, és elmentem lefeküdni. - nyitottam be a vendégszobába.

- Le sem zuhanyozol? - ismert már. Tudta, hogy utálok elaludni tusolás nélkül.

- Nem tudom. Lehet reggelre marad. - rántottam meg a vállam.

Bementem a szobába.

- Kösz mindent Louis. - csuktam be előtte az ajtót.

Végre egyedül maradtam. Itt kibukott belőlem minden. A kölcsön kapott cuccokat ledobtam az ágyra, még én elkezdtem leülni a szélére. De elméreteztem a dolgot, így a padlóra huppantam. Mérgesen levágtam a kezem a combomra, mely halkan csattant. Az egyik lábam kinyújtottam, míg a másikat felhúztam. A hátam az ágynak döntöttem, és megdörzsöltem az arcom. A kezem átcsúsztak a hajamra ezzel hátra tolva göndör tincseimet. Kicsordult egy könnycsepp. Utáltam sírni, ezért nagyon ritkán tettem, de Leah bármikor képes volt nedvességet csalni a szemembe. Leggyakrabban a nevetéstől, de most a fájdalomtól. Fájt, hogy nincs itt velem. Hogy elhagyott, és nem tudom, hogyan jön vissza, vagy egyáltalán visszajön-e.

- Bocs haver, csak Molly... - nyitódott az ajtó, de Louis már beszélt is.

Felkaptam rá a fejem. Molly futott be hozzám, és a lábamhoz dörgölőzött. Louis szeme zavartan mért végig, majd elérzékenyült. Óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, és hozzám lépett. Leguggolt mellém.

- Haver... - mondta halkan.

Lehajtottam a fejem, hogy ne lássa a félhomályban a szememből kiszökő könnyeket. Próbáltam nekik megálljt parancsolni, de nem ment.

- Elment. Lehet, hogy nem jön vissza. Lehet, hogy megváltozik,  úgy jön vissza. Ezt tettem vele. - motyogtam halkan.

- Visszajön hozzád úgy, amilyen volt. Csak pihenés kell neki. Ne sírj. - szorította meg a karom bíztatóan.

- Nem sírok. - feleltem makacsul, mint egy kisfiú. Megtöröltem a szemem, de tudtam, még így is vörös lett a sírástól.

- Ez most nehéz Harry, de minden rendben lesz.

Csak cinikusan bólogattam.

(Én én nem akarom elfelejteni, hogy csengett a hangod)

Nem hittem el a szavait. A tesóm, szóval ezt kell mondania, de ő maga is kételkedett kicsit. Tudtam. Semmi nem biztos, és nem is lesz az soha. Lehet Leah visszajön már holnap, lehet egy hónap múlva, lehet soha. Képes lenne feladni a házunkat, a dolgainkat, Molly-t, és engem. A közös életünket. Abban biztos voltam, hogy visszajön Londonba, hisz itt a boltja, de nem hozzám. Viszont a kínok kínjait fogom átélni, mikor látom, vagy találkozunk, ugyanis biztos lesz ilyen, mivel a barátnői a srácok élettársai. Fájt belegondolnom ezekbe. Nagyon fájt. De ez csak egy alternatív jövő. Semmi nem biztos.

- Harry, a legjobb haverom vagy. Jobban ismerlek, mint bárki négyünkből. Tudom, hogy téged nem könnyű elengedni. Tudom, hogy nagyon szereted Leah-t, és most üvöltenél és sírnál egyszerre. Tudom, hogy azt fontolgatod itt a vége, mivel utálod a rajongókat. Ez nem csoda, hisz ezt tették veled, de gondolj arra; azért tették, mert mindennél jobban szeretnek. Nekik te....mi vagyunk az életük. Ne utáld őket ezért. - nézett komolyan a szemembe.

- Te könnyen beszélsz. Az életed csodás. Minden rendben, és nincs amiért aggódnod kéne.

- De, Harry, nagyon is vannak gondjaim, de nem mutatom. Szóval ne fordítsd ezt ellenem. - állt fel, és indult el az ajtó fele. Szomorkásan figyeltem. Most őt is megbántottam. Király. Ez életem "legjobb" napja...tényleg. 

- Louis! - szóltam utána.

Nem fordult meg.

- Louis! - mondtam ismét.

Mintha nem is hallotta volna. Ugyanúgy nyitotta ki az ajtót. Megharagudott rám.

Felpattantam, és hozzá siettem. Megfogtam a vállát, és magam fel rántottam.

- Louis, ne haragudj rám.

- Semmi gond Harry. Ki vagy akadva. Nem vettem magamra. - mosolygott azzal a tipikus Loui-s mosollyal. Megzavarodtam.

- Akkor miért nem fordultál meg?

- Mikor? - húzta fel a szemöldökét.

- Itt szólongattalak kétszer. Haver, jól vagy?

- Persze nincs gáz, csak nem itt jártak a gondolataim. - rántotta meg a vállát. A homlokom ráncba szaladt. Louis mostanában egyre többet kalandozik el, és nem figyel ránk.

- Akkor mégis hol?

- Nem tudom. Jó éjt, Harry. És ne aggodalmaskodj. Leah vissza fog jönni hozzád. Ebben biztos vagyok. - mosolyodott el bíztatóan.

- Csak legyen igazad. Jó éjszakát.

Sokáig figyeltük a másikat, aztán én megtörtem. Megöleltem Louis-t, muszáj volt. Tudtam, hogy ha ez nyilvánosan történne, elkönyvelnének egy újabb Larry Stylinson pillanatot. Viszont most éreznem kellett, hogy legalább a tesóm mellettem áll, nem fordult ellenem, mint az egész világ. Louis nyugtatóan dörzsölte meg a karom, mikor eltávolodtunk, és egy apró bíztató mosolyt eresztett felém. Én csak bólintottam. Tudtam, ezzel azt akarja sugallni, minden rendben lesz. Bár igaza lenne!