IV. 30. ~Félreértetted.*

Leah szemszögéből:

Unottan ültem a nappaliban. Tegnap reggel beszéltem Rebeccával. Nagyon élvezi Amerikát. Már két napja vannak ott, és imádja. Unalmas nap volt. A hó esett, és remekül tapadt. Rose dolgozott, így egyedül voltam itthon. Egyszer csöngettek, ami nagyon meglepett. Valami unalmas vígjátékot néztem a tévében. Sietve felálltam, és rám ritkán jellemző ugrálással sietem az ajtóhoz. Furcsa, de nem volt rossz kedvem. Valahogy feldobott a hóesés. Feltéptem az ajtót. Péter arcával találtam szembe magam, és egy édes fiatal pofikával.

- Szia Leah.

- Szia. Hát ez a kis cukiság?- guggoltam le a kisfiúhoz.

- Levi mutatkozz be Leah-nak! - szorította meg Péter a kisfiú kezét, aki igencsak fent tartotta azt, hogy elérje barátom mancsát.

- Szia. Varga Levente vagyok. - mosolygott a kisfiú.

- Nagyon örülök Levente. Én Leah vagyok. - nyújtottam elé a kezem udvariasan, minek láttán elmosolyodott, és nagyokat rázott rajta. Felnevettem.

- Ő az unokaöcsém. Már találkoztál vele, de kisebb volt, emlékszel?

- Hogy is felejthetném el? Hova készültök így beöltözve? - mértem végig a nyakig beöltözött csapaton.

- Hóembert építünk! - felelte a Levi vidáman. Alig lehetett 5 éves. Hihetetlenül aranyos volt.

- Jössz velünk? - kérdezte Péter.

- Ha megvártok, míg gyorsan felöltözök... - motyogtam.

- Megvárjuk! - vágta rá egyből Levente.

- De aranyos vagy, gyertek be! Pár pillanat és indulhatunk. - csuktam be mögöttük az ajtót.

Besiettem a szobába, és gyorsan felkapkodtam pár cuccot. És vastag, fekete-fehér norvégmintás cicagatyát vettem fel hosszított fehér pulcsival. Gyorsan felkötöttem a hajam, és már kész is voltam.

- Mehetünk is! - siettem ki.

Felkaptam a lapos csízmámat, a fekete vastag kabátom, szürke sálam, és egy szintén norvégmintás kesztyűmet. Mivel a srácok le sem vetkőztek, így indulhattunk is.

- És hova megyünk építeni? - kérdeztem a lépcsőn.

- Ide, szembe, a parkba. - felelte Péter.

Átsétáltunk az úton. Rose lakásával szemben ugyanis egy aranyos kis park terült el apró befagyott tóval és egy híddal. Tökéletes hely a hóemberépítéshez. Levike boldogan gázolt a hóban, ahogy leérkeztünk a járdáról.

- Jó nagy hóembert építsünk ide! - torpant meg egy helyen. Nem mordult sehova, csak szétnézett.

- Rendben. Gurítod a fejét? - gyúrt egy hógolyót Péter, majd odaadta Levinek. A kisfiú boldogan elvette, és elkezdte gurítani a földön.

- Csinálom a középsőt! - indultam el én is egy kis hógolyóval. Így Péterre maradt a legnagyobb, alsó rész.

Kis idő után hatalmas hógolyókat gyúrunk. Péter a megfelelő helyre gurította a legalsót, ahova Levente akarta. Azután feltette az én alkotásomat. Kabát volt rajta, de még így is láttam, amint megfeszülnek az izmai. Nem csodálom, hisz tényleg nagy hóembert építettünk. A fejét is felhelyezte, amit Levike nagyon szépen megformázott.

- A karjai! - rohant felénk a kisfiú két ággal, majd nyújtózkodva belenyomta a hóemberbe.

- Miből legyen az arca? - néztem szét tétlenül.

- Mi hoztunk neki mindent! - nyúlt a zsebébe Péter, és kivett belőle pár fekete kavicsot.

- Ééén! - nyújtózkodott a kisfiú. Péter a kezébe adta a kavicsokat, majd felemelte, és a hóember arca elé tartotta Levit. Én mellettük álltam, és mosolyogva figyeltem, ahogy Levike  megépíti a hóember mosolygós arcát. Úgy éreztem, most jó helyen vagyok. Ez az édes kissrác nagyon feldobta a kedvem. Igazán jól éreztem magam.

- Leah, nem adnád ide a zsebemből a répát? - kérdezte Péter, hisz ő Leventét tartotta.

Belenyúltam a kabátzsebébe, és kivettem a répát.

- Mekkora zsebed van?! - nevettem, majd Levinek adtam, aki büszkén nyomta a hóember arcának közepébe. Péter letette a kisfiút, majd távolabb mentünk, és megvizsgáltuk az alkotásunk.

- Nagy hóember lett! - örült meg a kisfiú.

- Igen. Tetszik? Ilyet akartál? - guggoltam le hozzá.

- Igeen. - kiabálta vidáman, majd a hóember mellé rohant, és igazított kicsit a külsején.

(Hideg kéz, forró szív)

Ott maradtam Péterrel. Mosolyogva ránéztem, ennek láttán ő is kivillantotta a fogait. Láttam, ahogy a keze piros, és nagyon remeg. Nem volt rajta kesztyű. Ekkor esett le, hogy végig szabad kézzel épített.

- A kezed! - motyogtam lepetten.

Ledobtam a kesztyűm, és a meleg kezeim közé fogtam hideg mancsait. Sajnos sokkal nagyobb tenyere és ujjai voltak, mint nekem. Miközben szorítottam jéghideg bőrét, leheltem is, hogy hamarabb melegedjen. Ennek láttán szélesen elmosolyodott, és figyelte mozdulataim. Kicsit furcsa volt, de meglepő módon nem éreztem magam feszélyezve.

- Nézzétek! Csináltam hóangyalt! -  futott hozzánk Levi. Ránéztem, de még nem engedtem el Péter hideg kezeit.

- Nagyon ügyes vagy, de tiszta hó lettél. - nevettem, és lesöpörtem a hátát. Péter gyorsan zsebre dugta kezeit.

- Petike, álmos vagyok! - fordult a srác felé Levente. Magamban kuncogtam a "Petikén".

- Álmos vagy? Hazamenjünk Kishaver? - nevetett a srác. Levike csak bólogatott. - Rendben. Gyere velünk Leah! - mosolygott rám Péter, miközben felvette Leventét, és felállt vele.

- Nem, köszi. Nem akarok zavarni. - mosolyogtam.

- Leah gyere! - nyúlt felém Péter karjaiból Levente.

- Soha nem zavarsz. - felelte Peti is.

- Hát...rendben. - simítottam meg óvatosan a kisfiú arcát. Elnevette magát érintésemen.

Beültünk a kocsiba. Az anyósülésen ültem Leventével az ölemben. A kisfiú a sálamból lógó kis bolytokkal játszott. Pár perc után megérkeztünk Péter lakásához. Felsiettünk. Levente a kezemet szorongatva ugrált fel a lépcsőn. Jól végignéztem mindent. Semmi nem változott. Minden olyan, mint volt. Régen jártam itt, több éve, de mégis úgy emlékeztem minden részeltre, mintha tegnap lett volna. Megálltunk a megfelelő lakás előtt. Péter kinyitotta az ajtót, és bementünk. Ledobáltuk a cuccunk, majd Levike a kanapéhoz sietett.

- Álmos vagy még Kishaver? - guggolt le mellé Péter. Fiúcska csak bólogatott. - És akarod, hogy Leah énekeljen neked egy altatót?

A szemem kikerekedett a mondatától. Én? Énekeljek?

- Igen. - dőlt el álmosan.

- Péter ez... - hebegtem halkan.

- Tudom, hogy nem lesz gond. Ismerlek már. - mosolygott bíztatóan a srác.

- Legyen. - guggolta le én is Levente mellé sóhajtva. Elkezdtem énekelni egy altatót, amit még Anya énekelt nekem nagyon régen, mikor kicsi voltam. Levike szinte egyből elaludt.

(Altató)

Péter vigyorogva, csillogó szemekkel hallgatott. Elmosolyodtam. Jó volt, hogy legalább egy olyan barátom van, aki nem áll közeli kapcsolatba Harry-vel. Akivel tényleg beszélgethetek, és szinte mindenkinél jobban ismer. Hallottam, ahogy Levike édesen szuszog.

- Vigyük be a szobába! - állt fel Péter.

Én csak bólintottam. A srác óvatosan felvette Levikét. A kicsi világát nem tudta, úgy aludt. Nem csodálom. Óvatosan lehelyezte a saját nagy franciaágyára, majd betakargattuk. Halkan becsuktuk rá az ajtót, majd kikapcsoltuk a tévét.

- Egy forrócsoki?

Én válaszként csak bólogattam. Bementünk a konyhába. Leültem a pulthoz, míg Péter pillanatok alatt összedobott két bögre forrócsokit.

- Köszönöm. - mosolyogtam, mikor elvettem a kezéből.

- Ebben profi vagyok.

- Hihetetlen ez a Kissrác.

- Az. Én úgy szeretem. Mostanában egyre többet vigyázok rá, de nincs ellenem. Hatalmas arc már most. Látnod kéne, mit le nem vág Perivel, Marcival és Tamással. -  nevetett halkan.

- Képzelem. Mint 5 rossz kisgyerek olyanok lehettek.

- Körülbelül.

Kicsit beszélgettünk, azután nekem ideje volt hazamenni. Erősködtem, hogy taxit hívok, Péternek maradnia kellett Levivel, de végül csak ő hozott haza. Elmondása szerint Levike úgysem ébred fel, és észre sem fogja venni, hogy eljött. Nekem rossz érzésem volt, hogy egyedül hagytuk a kisfiút, de Péter meggyőzött. Végül megálltunk Rose lakása előtt. Kiszálltam, Péter is követett.

- Tudod, ma nagyon jól éreztem magam veletek. - mosolyogtam rá.

- Ez volt a cél.

Hozzá hajoltam, és egy lassú, lágy puszit nyomtam az arcára. Éreztem, ahogy kicsit megakad a lélegzete, majd átkarolta a derekam, és teljes erejéből magához szorított egy ölelésre. Nevetve öleltem meg én is. Most szükségem volt egy ilyen barátra.

Mosolyogva mentem be a házba. Felsétáltam a lépcsőn egyenesen Rose lakásához. Végig mosolyogtam. Jó kedvem lett ettől a kis mókától. Hiányzott már a nevetés. Levente olyan édes. Régen találkoztam vele, de éppen csak pár pillanatra, és kisebb is volt. Vigyorogva baktattam fel a lépcsőn, egészen, míg be nem kanyarodtam a folyosón. A mosoly szó szerint lefagyott az arcomról. Ijedten torpantam meg. Egész testem remegni kezdett, és egy hang sem jött ki a torkomon. A megtestesült tökéletesség támaszkodott az ajtónak. Mellette a földön egy megtépázott vörös rózsacsokor. Rám kapta üveges tekintetét. A szeme környéke vörös volt. Ismertem már eléggé, így tudtam, a sírástól van.

(Miért?)

- H... - hebegtem halkan. Eddig jutottam. Ellökte magát az ajtótól, és megállt előttem.

- Azt hittem, érdemes feladnom mindent miattad, de te már mást találtál. - fordította oldalra a fejét, és mondta rekedtes hangon. A szemeim kikerekedtek, és könnybe lábadtak a mondatától.

- M...Mi? - dadogtam.

- Feloszlottunk. Ellenezhettem volna de azt hittem, így visszajössz hozzám. Már nem lesz több támadás. Vége van, de te inkább hóembert építesz. - mondta mérgesen.

- Harry, nem, félreértetted...én csak... - hebegtem halkan, és az ajtóhoz mentem, hogy kinyissam. Nem akartam ezt az egészet a folyosón megbeszélni vele. Bementem, ő csak ácsorgott az ajtóban. - Gyere már be! - szóltam rá.

- Minek? Akarsz még tőlem valamit egyáltalán? - ejtette le tehetetlenül a kezeit.

- Harry, ne viccelj! Tudod, hogy mindennél többet jelentesz nekem.

- Persze. Azért ölelgeted kint Péter, és leheled a kezeit. - csapta be maga mögött az ajtót mérgesen, és emelte fel reszelős hangját, bár mintha már kicsit javult volna. 

- Harold, hova akarsz eljutni? - akadtam ki mérgesen. Nem szerettem, ha játszik velem, és nem mondja el, mi a baj.

- Oda, hogy megcsaltál az exeddel! - állt elém komolyan. Izmos mellkasa gyorsan mozgott fel-le. A szemében harag és fájdalom égett. Szinte perzselte az én arcomat. A kétségbeesés, és a méreg kezdett felgyülemleni bennem.

- Hogy juthat ilyen az eszedbe? Nem szakítottunk Harry! Csak szünetelünk. Soha nem csalnálak meg! Ennyire bízol bennem? - mondtam a kelleténél hangosabban.

- Eléggé egyértelmű. Ezért utaztál haza Magyarországra, igaz? Tudtad, hogy itt van valaki aki majdnem annyira szeret, mint én. Benne megtaláltad azt a nyugalmat, amit én nem tudtam megadni, igaz? - hajtotta le a fejét, és szűrte a mondatokat a foga között.

- Nem. Harry, félreértetted. Péter csak barát. Én téged szeretlek. -  nyúltam az arcához.

Az érintésemre felkapta a fejét, ami engem megijesztett így hátrarántottam a kezem. Mérgesen nézett rám. Nem tudtam felfogni, hogy képes ilyeneket feltételezni rólam.

- Ne! Nem akarok érezni, mennyire emberi vagy. Mennyire szeretem, azt ami vagy. Csak jobban fájna. - hebegte halkan. Minden egyes szava fájdalmat hagyott maga után. A szememből kihullott egy könnycsepp. Ezt látva közelebb jött, de nem kedvesen. A szemében olyan harag égett, amit még soha nem láttam. Egész teste remegett a feszültségtől.

- Nehogy sírj! Akkor kellett volna sírnod, mikor szünetet kértél, és Péterhez rohantál. Feladtam mindent. Akkor még harcolhattam volna a bandáért, de nem tettem miattad. Már késő. Mindent elvesztettem. Mindent, ami fontos volt! - kiabálta.

A szavai hallatán még jobban sírtam. Nem bírtam elviselni, hogy miattam szenved, mikor semmi nem is történt. De nem értette meg. Teljesen elborult az agya. Gondolom, a banda feloszlása és amit ma láthatott, teljesen kiborította.

(Ha nem harcolsz azért, amit akarsz, ne sírj, ha elveszted)

Ekkor nyílt az ajtó, Péter és Levente lépett be rajta.

- Bocsi, de mikor hazaértem Levi már fent volt, és minden áron látni akart té... - magyarázta Péter, amíg becsukta az ajtót, de ekkor megfordult, és észrevette a helyzetet. Levi hozzám rohant. Harry az állítólagos új szerelmem felé kapta a fejét.

- Te! Miattad van minden! - rohant Péter felé, és teljes erejéből rávetette magát.

- Harry ne! - szorítottam magamhoz Levikét ijedten, hogy ne lássa ahogy Harry teljes erejéből üti Péter arcát. De azért ő sem hagyta magát. Harry is kapott párat.

- Petike! - kiabálta kétségbeesetten Levente.

- Maradj itt! - mondtam a fiúcskának, de nem néztem rá.

Odarohantam, és a két srác közé vetettem magam. Harry elé álltam, de megragadta a karom, és  erősen oldalra lökött. Fájt, de nem adtam fel. Ismét középre vetettem magam. Ezúttal Péter elé állta. Ennek láttán Harry ökle megállt a levegőben. Az arca erősen piros volt az ütésektől, míg Péternek vérzett a szája széle.

- Hogy tehetsz ilyet Harold? Egy kisfiú előtt? Mi ütött beléd?

Levente Péterhez rohant, aki egyből felkapta a karjaiba, és védelmezőn magához szorította a kisfiút.

- Petike vérzik a szád! - sírt Levike, és Péter vérző ajkához nyúlt. Hirtelen leugrott a srác karjaiból, és Harry felé futott.

- Bántottad Petikét! - kiabálta a kisfiú, és mérgesen Harry lábába vágott, mivel csak azt érte el. Harry szeme végre elérzékenyült, szomorúan végigmérte a kisfiút, majd rám nézett. Mérgesen villogott a szemem.

- Levike gyere ide! - guggolt le Péter, és kitárta a karjait. A kisfiú hezitált, majd lassan elindult a sráchoz. Végignézett rajtam, mikor elsétált mellettem.

- Pétike, elintéztem neked! - ölelte meg Levente Péter büszkén.

- Köszönöm. - mondta neki halkan Péter. Kicsordult egy könnycseppem. Ismét Harry-re néztem, aki még mindig lefagyva állt középen. Ebből semmit nem értett, csak talán párt szót.

- Igen. Levike elintézett. - mondtam mérgesen Harry-nek.

Hátra fordultam, hogy leguggoljak a szipogó kisfiúhoz. Péter a ruhája ujjába törölte a vért a szájáról. Hangos ajtócsapódást hallottam. Harry szó szerint bevágta a fát.

Kicsit hezitáltam, de úgy döntöttem, nem megyek utána. Nem bírtam felfogni, hogy tehetett ilyet. A gyerekek voltak a mindenei erre belegázol egy kisfiú lelkébe. Ez nem Harry...nem a régi Harry. Biztos voltam benne, titokban ő is nagyon jól tudja, nem csaltam meg, csak nagyon ki van akadva.

(Akarlak...a régi éned..az új szar)

- Úgy sajnálom. - hebegtem remegő hangon, míg Péter sebét kezeltem le a konyhapultnál. Levente a pulton ült, és figyelte.

- Nem baj, Leah. Ismerem már Harry-t annyira, hogy tudjam, eléggé hirtelenharagú. Bántott téged?

- Nem. Nem akartam, hogy ez legyen. Levike végignézte. - suttogtam, hogy csak Péter hallja.

- Szerintem nem viselte meg, sőt büszke magára, hogy megvédett minket, és elkergette Harry-t. De min akadt így ki?

- Egész nap figyelt minket. Azt hiszem félreértette a hóemberépítést, és a kezed melegítését. - Ó. - húzta el a száját. - Menj utána! - mondta egyszer.

- Komolyan mondod? - lepődtem meg.

- Igen. Hisz szereted, nem? Én addig elmagyarázom a helyzetet a Kishavernak. - mosolygott bíztatóan.

- Szeretem, de olyan gonosz volt velem. - hajtottam le a fejem.

- Figyelj Leah! Emlékszel, mikor megharapott a kutya? - állt fel, és nézett rám komolyan egészen közelről. Bólintottam. - Abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, milyen gyönyörű vagy, és muszáj, hogy az enyém legyél. De mégis elkövetem egy hibát. Ez az a hiba, amelyet Harry soha nem követ el. Ennyivel többet ér, mint bárki más. Igazán nagyra becsül téged...még az életénél is fontosabb vagy. Régen erre én még nem jöttem rá, mikor együtt voltunk. Talán ha hamarabb rájövök, nem tettem volna azt. Utólag már én is okos vagyok, ahogy mindenki, de nem akarom, hogy te is így járj. Később megbánod. Fáj ezt mondani, de ha Harry-vel látlak én is boldog vagyok a te boldogságodtól. Talán ez értelmetlen, mégis igaz. Tudom, hogy megkapod tőle mindazt, amit én elcsesztem régen. Menj utána! - mondta komolyan. Olyan szépeket mondott, nem bírtam ki száraz szemmel. Ütemesen hullott ki egy-egy könnycseppem, és én szemrebbenés nélkül tűrtem.

- Köszönöm szépen. Szeretlek, mert így gondolod. Ez az a Péter, akit én megismertem még régen. - öleltem meg, és motyogtam a nyakába. Erősen megszorított. Kicsit éreztem rajta a fájdalmat, mégis valahogy boldog volt, mert tudta jót tesz. Nyomtam egy puszit Levike fejére, amit széles mosollyal díjazott, majd kisiettem a lakásból.