Utószó.*

Hát Manook. Ez az Utószó, ha lehet olyan szót használnom rá. Annyi minden van most bennem. Már akkor fel voltam készülve erre a pillanatra, mikor egy hónapja kicsit nagyon előre haladtam, és befejeztem a történetet a laptopon...De azt hiszem így, hogy le kell írnom ezt nektek, és itt vagyok az utolsó rész után, még nehezebb. Nem tudom, mit csinálok azzal a hatalmas mappával a gépemen, amiben benne van az összes rész és minimum 3000 kép, aminek a negyedét sem használtam fel szerintem, de kellett. Természetesen megfordult a fejemben, hogy még folytatom, és esetleg a gyerekkel csinálok valamit, hogy a srácoknak aggódniuk kelljen, de azt hiszem, az már nem lenne ugyan olyan. Szerintem elfogytak a blog lehetőségei, nagyon sajnálom. Nekem is nehéz ebbe belegondolni. Amikor Azon a bizonyos szombat estén befejeztem az utolsó rész, és felkeltem másnap, ürességet éreztem. Fel akartam nyitni a mellettem heverő laptopom, /mivel mindig mellettem van az ágyon/ hogy folytatom, de tehetetlenül vettem el a kezem a bekapcsolás gomb fölül, és jöttem rá, nincs mit. Hihetetlen üresség szállta meg a mellkasom, hisz ez volt az életem. Minden este írtam kicsit, volt, hogy egy fejezetet, volt, hogy csak a felét, de minden nap csináltam. És rossz volt rájönni, tovább nem fogom tudni írni. Azt hiszem, már hozzám nőtt ez a blog. Ezzel értem el az első nagy sikereimet, és tudom, hogy az eleje még messze nem ütött meg jó szintet, hisz nem fogalmaztam szépen, vagy választékosan, de azt hiszem a végére sokat fejlődtem. Valamelyik nap eszembe jutott, mikor még a konyhába elcsattant Leah és Harry között az első csók. Istenem, de régen is volt. Annyira rossz ezt itt hagyni, és újra meg újra elolvasok néha még én is a gépemen lévő millió Word dokumentum közül egyet-egyet, csak hogy emlékezzek milyen volt régen. Mikor még a sztori közepébe voltam. Emlékszem, mikor nyáron elutaztunk a családdal. Minden este kint ültem a teraszon a szúnyogfelhőben, és szenvedtem a hülye térerővel meg a mobilnettel, csak, hogy nektek fel tudjam tenni a részt igényes képekkel. Kitapasztaltam a bloggert is és könnyebb lett minden. Azt hiszem, kimondom/leírom; VÉGE. Furcsa lesz ezt végleg itt hagyni, hisz hatalmas sikereket értem el vele. Rengeteg országból olvasták, ami nagyon meglepett, de jól esett. Arról nem is beszélve, hogy nélkületek semmit nem értem volna el. Nektek tartozom a legnagyobb köszönettel, hisz hiába volt a blog, ha ti nem indítjátok be. Sokmilliószor KÖSZÖNÖM SZÉPEN.

A nagy tehetetlenségembe, hogy nem tudtam, mihez kezdeni magammal, és az írásmániámmal, belekezdtem egy másik történetbe. Nem akarlak titeket elszakítani ettől, hisz nekem is ez áll a legközelebb a szívemhez, de azt hiszem az újban már választékosabban és szebben fogalmazok. Hála ennek a történetnek. Hisz ez tanított meg mindenre. Nem is tudom, hol lennék a That one thing.* nélkül és nélkületek...talán az egyik idióta közösségi oldalon... Facebook, Twitter...kitudja. Minden esetre szeretnélek titeket meginvitálni az új blogra olvasónak és feliratkozónak. Természetesen ez is itt marad, csupán oda írom a cím alá; "befejezett". Remélem sokan velem maradtok, és követitek az új blogom is.

Íme: Dark turns to light

IV. 36. ~Jövő.*

Nos manook!

Kötelességemnek érzem elmondanom, úgy olvassátok ezt a részt, hogy ez az utolsó. Hamarosan felteszek egy búcsú bejegyzést, melyben annyi mindent el akarok mondani. Csak azt akartam, hogy tudjátok, és úgy olvassátok ezt a fejezetet: EZ AZ UTOLSÓ. Kicsit rossz érzés ezt így leírni, meg belegondolni, de egyszer mindennek vége szakad, nem? Hát...sajnálom, és jó szórakozást. 

IV. 36. ~Jövő.*

Sophie szemszögéből:

- És azóta tökéletesen élünk. Megtanultuk értékelni az élet minden részletét. Ennyi kellett, hogy felnyissa végleg a szemünk. - magyarázza Harry, majd belekortyol a teájába.

- De még várt ránk egy feladat. Megnyugtatni mindenkit, hogy soha többé nem ijesztjük meg a rajongókat ennyire. - nevet Louis.

- Persze azóta is akadtak nehézségeink, de ezek kivétel nélkül szükségesek voltak a jóhoz. - felel Zayn, és arra a csodás kisgyerekre néz a karjaiban. Azt hiszem elmondhatom, hogy 20 év után is sikeres a banda, és túlszárnyalták a Beatles teljesítményét. Mázlistának érzem magam, hogy éppen engem kértek fel arra a megtisztelő feladatra, hogy írjak róluk egy regényt. El sem tudom mondani, mennyi minden változott meg, azok alapján amelyeket elmeséltek nekem. Megismertem az egész életüket. Olyanokat tudtam meg, melyeket soha nem hoztak napvilágra. De a személyiségük csöppet sem változott. Ugyanolyanok mint 20 éve. Talán annyival lettek másabbak, hogy kicsit beljebb nőtt a fejük lágya, de nem sokkal.

- Meséljetek nekem kicsit a gyerekekről. Azt is bele kéne írni a végére, hogy teljes legyen a könyvetek. - mosolygok, és végigmérem a kis csöppséget, melyet Zayn szorongat. Harry kezd bele elsőnek, mivel ülősorba haladunk.

- Nekünk született a bandából leghamarabb gyerekünk. Matthew 16 míg Fanny 14 éves. Mindig is ez volt az álmom, és Leah valóra váltotta nekem. A fiam meg tudja védeni a kislányomat mindentől. Már kezdik is, mivel Fanny tényleg nagyon szép és csinos már most, és Matt nagyon félti. De azért Matty is csajozik már rendesen, hisz 10.-es. Most is van barátnője, akit nagyon szeret. Nem is csodálom, hisz rendes lány. Már nekünk is bemutatta. Fanny nemsoká megy gimibe, pont oda, ahova Matt is jár. Remélem, mindig megmarad köztük ez a figyelmes védelem a másik iránt. Örökölték a göndör hajunkat, de mindketten vasalják, míg Matt Leah szemét, Fanny pedig az enyémet kapta. - meséli Harry. Annyira szeretetteljesen beszél róluk, hogy nem bírom visszafogni a mosolygásomat. Biztos vagyok benne, hogy mindennél jobban szeretik a gyermekeiket, és csodás szülő vált belőlük. Ezután Zayn következik.

- Nekünk 7 éves a kisfiunk, de még mindig imád a hasamon aludni. Hihetetlen, mennyire édes tud lenni egy kis csöppség. Teljesen megváltoztatta az életünk. Nem is tudom, hol lennék Daniel és Will nélkül. El sem tudom mondani, mennyire örültem, mikor a karjaimban tarthattam, vagy mikor kimondta; Apa. Régen azt hittem, soha nem leszek képes családban élni, de már rájöttem, mekkora hülyeséget gondoltam. A család kell az élet boldogságához. Ehhez csak egy csodás lány, Will és ez a kis csöppség, Danny kellett. - szorítja még jobban magához Zayn az alvó kisfiút a hasán. Olyan gyengéden tartja, mintha attól félne, hogy árt neki. Hiányzik, hogy nekem nincs családom, de 25 évesen még ráérek azt gondolom. Most Liam számol be.

- Nekünk is egy fiunk van, Jack. Még csak 12 éves, de már úgy focizik velem, mint Niall. Annyira büszke vagyok rá. A csapatban, ahol játszik, ő a legügyesebb. Szinte már most sztárként ünneplik. Biztos vagyok benne hogy nagyon sokra fogja vinni, mint a sport, mint a tanulás terén. Süt róla az okosság, és mindennél jobban szeretem. Rebecca szőkés-barna haját örökölte, de a szeme az enyém. Már most egy pici Don Juan. Szerintem félhetnek tőle a lányok, ha felnő. - nevet Liam. Elmosolyodok a képek alapján melyeket kapok tőlük, hogy körül tudjam majd írni a gyerekeket. Tényleg jóképű kisfiú, pont úgy, mint mindenki. Hevernek már az asztalon egészen régi képek is a kisbaba korból. Hihetetlen, mekkora a hasonlóság a szülőkkel.

Liam után Niall következik.

- Nekünk egy 15 éves lányunk van, aki úgy döntött kolis lesz Manchesterben. Nagyon hiányzik, de .-es és joga van megtapasztalni az életet. Nem tartjuk vissza Des-sel, de nem is repesünk az örömtől, hogy az ország másik végén van egyedül hétköznap. Bár abban biztos vagyok, hogy felhívna, hogy segítség kell, és menjek oda, mire persze szó nélkül rohannék. Amy pont úgy néz ki, mint Des, csak talán a hajszíne az enyém. Tejes egészében arra a lányra emlékeztet, akit fiatalként megismertem. Pont, mint az Édesanyja. Csinos, szép, okos fiatal nő, pont ezért féltjük. Bármi történhet vele a koliban. Már bontogatja a szárnyait a pasizás terén, de bízom benne. Azért aggódó Apa révén nekem is vannak hírforrásaim Manchesterből. - magyarázza Niall nevetve. Rá vall ez a masszív gondoskodás. Mosolyogva igazítom meg az asztalon az apró gömböt, mely mindent felvesz, hogy az összes részlet és észrevétel megmaradjon. Ez a kedvenc kis kütyüm. Imádom, hogy akkora mint egy üveggolyó, és úgy is néz ki. Minden fele kamerázik és a hangot is felvesz. Ezáltal minden pontosan megmarad, és majd tökéletesen le tudom írni. Végül Louis következik.

- Nekem két lányom van. Egyikük 14 míg a másikuk 15 éves. Liliana a fiatalabb, míg Veronica az idősebb. Mindig is két kislányt akartam, és szerencsére meg is kaptam. Vicky-vel nagyon odafigyelünk rájuk. Mindent megkapnak, amire csak vágynak, de nem kényeztetjük el Őket. Csak ahogy minket neveltek annak idején. Lily most 9.-es, míg Vera 8.-os. Imádják egymást, de azért a kóborló ruhákat nem nagyon tűrik meg. Én is hasonlóképpen vagyok, mint Niall, mivel a lányok már kezdik a pasizást, de tisztában vannak vele; Apuka puskával jár. - nevet Louis. Mindenki csatlakozik. Hiába nevetünk halkan, Danny csak felkel Zayn hasáról. Zavartan néz végig rajtunk, majd Will-t kezdi hívni. A lány egyből besiet a konyhából, és leguggol a kisfiúhoz.

- Anya, mikor lesz vacsora? - dörzsölgeti a szemét álmosan Danny.

- Még messze van, de ha kérsz valamit, csinálok neked.

Will hihetetlen jó Anya. Azok alapján, amiket meséltek a könyvhöz, nem hittem, hogy ennyire képes családban élni. Biztos vagyok benne, nem akarja,  hogy Danny-nek is olyan gyerekkora legyen, mint neki, ezért bármit megtesz a fiáért és a biztonságukért. Kimennek a konyhába a többiekhez.

Végigmérem a srácokkal a képeket, melyeket adtak nekem a gyerekekről.

Harry lánya, Fanny igazán szép és csinos nagylány. Úgy látom, a cicaszeretet öröklődik a családjukban, mivel a kicsi kori képén egy macskával van. Az arca inkább Leah-éra hasonlít de a bőrszíne hófehér, mint Harry-nek. Hosszú barna haja van, mely próbál ugyan göndörödni, de látszik, hogy vasalja. A szeme tényleg zöld, akárcsak Harry-nek. Látszik rajta, hogy nagyon okos. Matthew-ról a kicsi kori képe igencsak vicces. Látszólag Leah lábán alszik egy hajóban. Göndör haja pont úgy meredezik az ég felé, mint Harry-nek. Hatalmas a hasonlóság. Viszont egy mostani képen nagyon szembetűnik, mennyire rosszfiús. Látszik, hogy vonzza magához a csajokat. Igazi jóképű rosszfiú. A haja most is úgy van vágva, mint Harry-nek, de kivasalja. Ahogy elnézem, szereti a gördeszkát. Nem csoda. Harry mondta, hogy sportos srác.

Ezután Jack képe akad a kezembe. Szerintem nagyon jól hangzik ez a név: Jack Payne. Ahogy végigmérem a képeit, egyre jobban kezdem megérteni, miért mondja Liam, hogy egy kicsi Don Juan. Jack már most szívdöglesztően néz ki. A frissebb képen úgy áll, mint egy modell. Hiába olyan vér is van benne, hisz Rebecca még mindig nagyon csinos, bár már nem modellkedik. Szőkés-barna haja kócosan, de mégis szabályosan meredezik az ég felé. Nagy barna szemein tökéletesen látszik, hogy Liam-től örökölte. Hihetetlenül néz ki ez a kissrác. Szerintem lehet tőle félteni a lányokat.

Amy képe ragadja meg a figyelmem. Tényleg úgy néz ki, mint Destiny. A kicsi kori képen egy medence szélén ül, és nevet. Hihetetlen, mennyire édes kislány volt. Szinte megragadja az arca a szemem. A mostani képen már nagyon látszik, hogy egy érett gimnazistáról van szó. Nagy kék szemei, melyek színe inkább Niall-ére, míg mérete Destiny-ére emlékeztet, képen keresztül is megragadják tekintetem. Megértem, miért félti Niall a pasiktól. Kétlem, hogy a srácok ellent tudnának állni egy ilyen vonzó lánynak, mit Amy. Niall és Destiny csodás munkát végzett.

Vera és Lily képére kalandozik a tekintetem. Veronica kicsit szeplős, akár Vicky kicsi korában. A különbség az, hogy neki megmaradtak tinédzserkorára is  kis pöttyök, de szerintem ez még szebbé teszi őt. Az első képen éppen próbálkozik egy iPhone megfejtésével, (nem is emlékszem már rá, hogy milyen volt az iPhone régi verziója. Az annyira ősi...) míg a másodikon csak az arca van. A szeme barna, amely meglepő, tekintve, hogy se Vicky-nek, se Louis-nak nincs barna szeme. Viszont Vicky családjában a szülőknek mind barna a szemük, így valószínű a lappangó gének tették ezt az apró játékot a lánnyal. Liliana-nak már kék a szeme, és olyan fehér a bőre mint Édesanyjának. A gyerek kori képen úgy néz ki, mint egy apró hercegnő, aki véletlen a valóságba csöppent a mese helyett. A friss képen neki is csak az arca látszik. Itt is felfedezek pár szeplőt, de csak nagyon halványan. A szeme élénk kékben játszik, akárcsak Louis-nak. Mindkét Tomlinson lány tekintete igéző, és meseszép arcot kaptak. Teljességgel megértem, miért készíti a puskát Louis. Lassan le sem tudják majd vakarnia srácokat az ajtajuk elől. 

Végül Daniel képét is megvizsgálom. Édes ez a kisfiú. Az első képen egy mackójelmezben ül a földön, míg a mostani képen látszik, hogy igazi rosszfiú a srác, mint Zayn. Akkor menő OBEY sapiban már mutogat. Látszik, hogy két laza szülő neveli, akik azért kemények is tudnak lenni, ha kell. Nagy barna szemei vannak, melyeket teljes egészében Zayn-től kapott. A bőre viszont világos, akárcsak Will-nek. Ahogy elnéztem a haja sötétbarna, ami nem meglepő két ilyen hajú szülő mellett.

A srácok gyermekei mind életrevaló, okos, szép kis csemeték. Nagyon jól összehozták a gyerekeket. De valami ott motoszkál a fejemben. Ezt muszáj megkérdeznem.

- Nem érik a gyereket nehézségek, mert Ti vagytok a szülők?

A srácok összenéznek, melyből leveszem, hogy rátapintottam a lényegre.

- Sajnos előfordul, de már hozzászoktak, és tudják, hogyan kell az ilyen helyzeteket kezelni. - magyarázza Harry.

- Sokan felismerik Őket a tévéből, vagy a nevükről, de ezt már elfogadták, és azt hiszem nagyon büszkék ránk. - mosolyodik el Niall. Gondolom, eszébe jut a lánya.

Ebben a pillanatban éppen a nagyobbik lány Vera siet be a nappaliba.

- Anya? - kérdezi zavartan, mikor nem találja körünkben Vicky-t.

- Konyha. Baj van Kincsem? - áll fel Louis egyből.

- Ben átvert, de tökön rúgtam. - feleli egyszerűen, és kicsit még ki is húzza magát. Louis szeme először kikerekedik, majd megöleli a lányt.

- Sajnálom. És szép volt. - tartja fel nevetve a kezét, hogy csapjon bele, amit lánya nevetve megtesz.

- Kösz Apa. - nevet Veronica is, majd bemegy a konyhába.                   

Louis elégedetten visszatelepszik körünkbe. 

- Haver, nem lennék a lányod pasija. Terrorba élnék. - nevet fel Niall, és oldalba löki Louis-t.

- Még jó, hogy nem lennél! És helyesen cselekedett. Megkímélt egy úttól a srác házához. - feleli komolyan az Apuka. Megdermedve értelmezzük szavait, melyeket azért nem vártam volna el tőle. Ekkor Louis felnevet. Még mindig imád viccelni és a frászt hozza ránk néha.

El sem tudom mondani, mennyire szerencsésnek érzem magam, hogy erre pont engem kértek fel. Ez hatalmas megtisztelés, hogy megismerhettem ezt az 5 csodás férfit. A könyvemhez nyomoznom kellett utánuk kicsit, de szívesen tettem. Hisz én még csak 7 voltam, mikor megjelentek, de azóta is sikeresen állják a sarat. Ezért tisztelem őket. A régi képek alapján, amiket találtam róluk, szinte semmit nem változtak. Persze öregedtek, de ugyanaz az az 5 vidám srác áll előttem, akik a régi videókban bolondoznak. Kis közvélemény kutatást is végeztem. Felkerestem régi nagy directionereket, akik jegyeket nyertek. Azt mondják, mái napig elmennek néha-néha egy-egy koncertre, vagy mosolyogva hallgatják a srácok számait. Ha majd én is elérem a 40-et, mint Ők, szeretnék ilyen boldog lenni tudva, elértem, amit lehetett. Boldog nagy családot szeretnék, mint nekik van, és olyan okos, szép gyerekeket. Azt hiszem, bár nem tudtam elejétől kezdve követni pályafutásukat, mégis Ők a példaképeim. Felnézek rájuk, mert akármi állt közéjük közösen oldották meg. Soha nem unták meg egymást, és 23 éve kitartanak a banda és a rajongók mellett. Lehet a zenéjüket és a nevüket a mai fiatalság már kőkornak nevezi, de azért mégis elmennek a koncertjeikre, ahol éneklik a szöveget. Ők azok az emberek, akikre igenis érdemes felnézni, tisztelni minden hibájuk ellenére. Mert Ők sem tökéletesek mégis megmozgatták a világot a zenéjükkel. A cselekedeteikkel több ezer emberen és állaton segítettek. És este boldogan hajtják a fejüket a párnára tudva, hogy ma is a maximumot nyújtották. Még 40 évesen is. Van egy csodás családjuk, és az életük még mindig zajlik, akár a kezdetekkor. Mi, ha nem ez az igazi siker?! Kik, ha nem Ők az igazi példaképek?! 

IV. 35. ~Terv.*

Imádom Harry-t, de amit a banda szétesése óta művel, az katasztrófa. Teljesen magába zuhant, és hirtelen fel kapja a vizet. Nem szerettem az új Harry-t. Tudtam, éreztem, hogy minden bandatag ilyen. Mindenkinek hiányoznak a többiek és a banda, de a hihetetlenül hatalmas férfi egójuk és büszkeségük nem engedi, hogy felkeressék egymást. Muszáj volt kitalálnom egy tervet. Önszántukból soha nem találkoztak volna, így ki kellett találnom valamit. A lányokkal kell egyeztetnem. Felhívtam egyesével mindenkit. Vicky-vel, Will-lel és Des-sel megbeszéltem egy találkozót a srácok tudta nélkül a Starbucks-ban. Mindannyian azonnal eljöttek, mivel nekik sem volt jó így látni párjukat.

Izgatottan léptem be a városközpontban lévő kávézóba. Will már bent  várt, de a többiek még sehol nem voltak. Leültem hozzá.

- Szia. - köszönt mosolyogva. Én is hasonlóképp tettem.

Éppen megszólalt volna, mikor Vicky huppant le hozzánk.

- Hali. - vigyorgott elégedetten, hogy megint találkozunk.

Destiny is betoppant. Még jó, hogy ilyen pontos társaság vagyunk. Mindenki itt volt. Kértünk egy-egy shake-et, és belekezdtünk a tervünk megvitatásába. Elterveztük, hogy Rebecca hazaküldi Liam-et, még ma este. Ezzel még akkor fel is hívtuk, és beleegyezett.

- Szerintem valami olyan hely kéne, ahol nyugalom van, és nem látják egymást előtte, hanem egyszerre toppannak be. - magyarázta Vicky.

Ebben mind egyet értettünk, de hol lehet ilyen hely? A felismerés hullámként söpört végig rajtam. Örömmel és megkönnyebbüléssel mondtam ki a hely és az ember nevét, aki segíthet nekünk, hisz közösek az érdekek vele is. Végre minden a régi lehet. Végre ismét együtt lesz a banda. Remélem. Hisz innen már nem rajtunk múlik, hanem a srácokon. Bíztunk benne, hogy ha látják egymást, és beszélgetnek kicsit, elsimulnak a dolgok.

Harry szemszögéből:

Félelemmel telve szálltam ki a kocsiból. Leah megfogta a kezem, ami hatalmas erőt adott. Tudtam, hogy Nick miről akar engem kérdezni a showban. Tudtam, hogy nem fogok tudni róla egykönnyen beszélni. Nem akartam ezt, de addig győzködött Ő is és Leah is, míg belementem. Szóval most izgatottan sétáltunk be az épületbe. A parkolóban valami szemet kezdett szúrni. Odakaptam a fejem. Ha jól láttam, egy fekete Maserati állt egy szürke terepjáró takarásában. Eszembe jutottak a régi emlékek. Zayn-nek is pont ilyen kocsija volt. Mikor autót akart venni, engem kért meg, hogy menjek el vele. Tudta, hogy én vagyok a "kocsimániás". Végül egy ilyen mellet döntöttünk. Zavartan figyeltem az autó kilátszó részét, míg felsétáltunk a lépcsőn. Hiányzott a régi csapat. Az elejét a betonmagaslat takarta, míg a hátulját a terepjáró. Jóformán csak a szélvédőt láttam, de mivel sötétített volt, ott sem láttam be. Ez elég ritka kocsi, de egy rádióállomáson vagyunk. Itt minden előfordulhat.

Leah bátorítóan megszorította a kezem, mikor végigmentünk a folyosón. Nick jött velünk szembe. Szélesen vigyorgott.

- Harry. Köszi, hogy eljöttél. - pacsiztak le, majd megölelték egymást. - Egy kicsit csúsztunk. Kérlek várjatok addig ebben a szobában. Nemsoká jövök érted haver. - tolt be minket egy ajtón. Egy váróterem volt. Még soha nem voltam itt. A szobából két ajtó nyílt. Az egyik amelyiken bejöttünk, míg a másik nem tudom, hova vezetett, de nem is érdekelt. Bár az állt rajta stúdió. Idegesen szorongattam Leah kezét. Látta rajtam, hogy nagyon félek ettől.

- Nyugalom Harry. Hidd el, ezután minden jobb lesz. Helyre fog jönni az életed. - mosolygott rám megnyugtatóan. Valahogy nem hittem neki. Hisz ha beszélnem kell róla, csak nehezebb lesz. De a szerelmem. Neki ezt kell mondania, amiért hálás voltam.

(Nyugodj meg, és harcolj az álmaidért)

Hosszú percek teltek el, míg végül megszólalt egy hangosbemondó. A hang betöltötte az egész szobát, melyre összerezzentem. Idegesen kaptam fel a fejem.

- Nick Grimshaw vendégét kérem, fáradjon be a Studio ajtón.

Idegesen, de egyben zavartan is álltam fel. Így még soha nem vártak a BBC Radio 1-on.

- Ezen? - mutattam a szobából nyíló másik ajtóra zavartan.

- Igen. - Leah csak bólintott, majd hozzám jött. - Menj Harry! Meglátod, minden rendben lesz.

Édes puszit nyomott a számra, majd az ajtó felé lökött. Benyitottam, és be is csuktam magam mögött, de bár ne tettem volna. A szívem idegesen vert, mikor körbenézte a szobában.

Ez nem stúdió volt. Ez egy terem volt, melyből 7 ajtó nyílt, de ezen csak 5-en jöttünk be. Én és az a 4 srác, akikkel igyekeztem minden kapcsolatot megszakítani. Zavartan bámultuk egymást.

- Ti meg mit kerestek itt? - kérdezte idegesen Zayn. Egyikünknek sem volt ínyére ez a helyzet.

- Én léptem. - jelentette ki mérgesen Niall és már le is nyomta a mögötte lévő ajtó kilincsét, de az nem nyílt ki. - Mi ez? Be vagyunk zárva? - ejtette le tehetetlenül a kezét, és mondta az égre vagyis a plafonra emelve tekintetét, reménykedve benne, hogy van a szobában valami hangszóró, amivel figyelnek minket. A sejtése beigazolódott, mivel  egy számunkra ismerős hang szólalt meg.

- Addig nem mentek innen, míg nem rendezitek el a dolgot. - mondta Leah.

- Legalább béküljetek ki. - szólt bele Will is.

- Nehogy már haraggal váljatok el. - hallottam Destiny hangját is.

A szívem megdobbant, amint megértettem, mi folyik itt. A lányok találták ki ezt az egészet. Mind az 5-en benne voltak, csak hogy nekünk jobb legyen.

- Ezek szövetkeztek a hátunk mögött. - hebegtem halkan, de mindenki meghallotta.

- És mi nem vettük észre. - egyezett bele Liam.

- Ezt nagyon csúnyán benézték. - mérgeskedet Zayn, majd a sarokba ment, és lehuppant az egyik párnára tudva, nem engednek ki minket. Mindannyian letelepedünk egymástól távol a szoba valamely részén. Nem akartunk megszólalni, mégis kellett volna. Hol egymást hol a padlót méregettük. Utáltam ezt a helyzetet. Azokkal a srácokkal érzem magam feszélyezve, akik a testvéreim voltak. Ez a lehető legrosszabb érzéssel töltött el. Talán fél óra telhetett el néma csendben, mikor Liam megunta és felállt.

- Nem jutunk ki innen, ha nem beszélgetünk. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem nincs kedvem az egész napot itt tölteni. - ejtette le a kezét tehetetlenül, mely így  combja tetején csattant.

- Rendben. Beszélgessünk! Mondjátok el, miért vagyunk ennyire hihetetlenül szerencsétlenek! A saját barátnőink szervezkednek ellenünk. - akadt ki Zayn.

- Gondolom, mindenkit a szerelme csábított ide, nem? - kérdezte óvatosan Louis. Én, Niall és Zayn bólintottunk, míg Liam arcán megvilágosodás tűnt fel.

- Ezért mondta tegnap Rebecca annyira gyorsan, hogy ma jöjjek haza.

- Máig voltál kint nála USA-ban? - kérdeztem lepetten. Csak bólintott.

- Te honnan tudod? - állt fel zavartan Niall.

- Találkoztunk a reptéren. - feleltem.

- A találkoztunk erős kifejezés. Mondjuk, hogy 5 méter volt köztünk, és egymást bámultuk. - húzta el a száját Liam mikor kijavított.

- Nem hiszem el, hogy ekkora egónk van. A francba most már! Én bocsánatot kérek tőletek a veszekedésért. Addig úgysem szabadulunk. - állt fel Louis. Szomorúságot láttam kék szemeiben. Ezt nem hírtelen felindulásból és a szabadság utáni vágytól mondta. Láttam rajta. Komolyan gondolta.

- Én is sajnálom. - álltam Lou mellé, aki ezt látva rám emelte tekintetét. Kisebb volt nálam. Mindig is Ő volt a legalacsonyabb a bandában, de  a legjobb barátom volt, és még most is szerettem. Talán sokkal jobban, min eddig, hisz megtapasztaltam elvesztését. Remény csillant meg a szemében, és mosolyra húzta száját. Én is kivillantottam fogaimat, majd szeret teljesen bólogatva oldalba löktem.

- Bocsi srácok. Bocs Harry, hogy olyan csúnyán ellöktem a kezed. - jött hozzánk Niall is.

Már csak ketten voltak hátra. Tudtam, hogy Liam bocsánatot szeretne kérni, de abban nem voltam biztos, hogy ez Zayn-re is vonatkozna. Azt pedig, hogy Zayn megbánta-e ezt az egészet csak reméltem. Mi, 3-an oldalt zavartan kapkodtuk köztük a fejünket. A két srác, csak egymást bámulta. Merevek és feszültek voltak. Zayn mélyet sóhajtott, majd lehajtott fejjel motyogni kezdett.

- Ha vissza tudnám pörgetni az időt, nem mondtam volna azokat. Nem baj, hogy volt, aki figyelt ránk, és néha a hátunkba vert, ha kellett. Bocs srácok, és...Liam. - emelte ki külön Őt.

Jól esett ezt hallanom. Végre Zayn is észhez tért. Liam ennek hallatán lazább testtartásba helyezkedett. Mellkasa vadul mozgott fel-le ahogy kapkodta a levegőt. Zayn csak lehajtott fejjel állt. Még soha nem láttam ennyire összezuhantnak Őt. Liam elmosolyodott, majd Zayn-hez ment. Olyan gyorsan ölelte meg, ahogy csak tudta. A srác szeme először lepetten kerekedett ki, majd megszorította Liam-et. Kicsit álltak, így, ami engem melegséggel öntött el. Megértettem, miért mondta Leah; minden rendben lesz. Bízott bennünk, nem hiába.

Liam kitárta a felőlünk lévő karját jelezve, hogy menjünk oda. Nem kellett kétszer kérnie, egyből odasiettünk mindhárman. Egy hatalmas ölelésben törtünk ki. Talán még az X-Factor-ba jutáskor sem öleltük egymást ennyire erősen, mint most. Nagyon hiányzott már ez a 4 srác az életemből. Végre ismét velem vannak. Hosszan öleltük egymást, majd eltávolodtunk, de nem léptünk hátra. Ugyanúgy maradtunk egy körbe.

- Mi lesz most? - kérdezte Niall.

- Nekem hiányzik a banda. - ismertem be szomorúan. Mindenki bólogatott.

- Akkor meg mit vacakolunk ezen? One Direction? - kérdezte Louis vigyorogva, és benyújtotta középre a kezét.

- One Direction. - feleltem egyszerre Niall-lel, és rátettük Louis-éra a kezünk.

- One Direction. - tette be Liam is a kezét.

- Forever in One Direction. (Örökké egy irányba/Örökké One direction-ban) - csatlakozott Zayn is.

Melegség öntött el a szavainktól. Elhittem, hogy ismét minden a régi lesz, és nem változik meg soha többé.

- Nem felejthetjük el a történteket? - kérdezte óvatosan Liam.

- Az jó lenne. - egyezett bele mindenki.

Ekkor halk kattanást hallottunk. Kinyílt az egyik ajtó.

- Azt hiszem, szabadok vagyunk. - mosolyogtam, majd elindultunk arra.

Niall óvatosan nyomta le a kilincset, ami szerencsére kinyílt. Megkönnyebbülve léptünk ki a folyosóra, melynek a végén várt minket az 5 fős kis csapatunk. Átkaroltam Louis és Zayn vállát, mivel köztük mentem. Ezt látva mindenki elmosolyodott. Leah egyből megölelt, ahogy odaértünk.

- Hát ezért bizonygattad annyira, hogy helyrejön minden. Szép volt. - mondtam a végét immár minden kis tervszövögetőnek, mire ők elmosolyodtak.

- Végre minden együtt van ismét. - mondta Nick, miközben mindenki a szerelméhez bújt.

- Akkor mi maradtunk egymásnak. - nevetett Liam, és viccesen megölelte Nick-et. Mindenki vidáman felkacagott.

- Köszönjük. - mondta Louis, mire helyeselni kezdtünk.

Liam felhívta Rebeccát, aki persze szintén benne volt ebbe az egészbe. Hihetetlen, mit meg nem tesznek értünk. Látszólag nagyon fontos a banda mindenkinek.

Miután kiéltük magunkat, Nick berángatott minket a Morning Show-ba magához.  Egyben el is tudtuk mondani a nagy hírt. Már a mikrofon előtt ültünk a székeken.

- Ez volt a Maroon 5 új száma, remélem, tetszett. Soha nem találjátok ki, kik vannak itt velem a Morning Show-ban. - nevetett Nick a mikrofonba.

- Sziasztok. Mi vagyunk a One Direction. - mondták egyszerre a srácok.

- Te. Jó. Isten. Együtt van a bandaaa!!! - kiabálta Nick, mint egy rajongó. Mindenki elkezdett nevetni rajta.

- Igen. Hála nektek, és a lányoknak. - felelte Zayn.

- Én is tudom, de azt szeretném, ha ti mesélnétek el a hallgatóknak, mi történt itt az előbb pontosan.

- Rendben. - felelt neki Louis. - Mindannyiunkat meghívták ide, elmesélni a történteket, de nekünk azt mondták csak egyedül leszünk. Nem tudtuk, hogy jön mindenki. Beküldtek mindannyiunkat egy váróterembe, majd egyszerre nyitottunk be egy szobába.

- Bezártak minket kb fél órára. - szólt bele Zayn.

- Igen, de csak mert nem voltunk hajlandóak egymáshoz szólni. - nevetett Louis, majd folytatta. - Aztán egyszer elkezdtünk beszélgetni, és megtört a jég. Nagyon hiányoztunk egymásnak, és megbeszéltük, hogy tovább folytatjuk együtt. A One Direction ismét összeállt.

 - És ezt csak a lányoknak és Nick-nek köszönhetjük. - mondta Liam.

- Köszönöm, hogy különválasztottál a lányoktól. - nevetett Nick. - Azt hiszem, most egy világ örül veletek együtt. Ti voltatok, és vagytok is a legnagyobb banda a világon a Beatles után. Mi lesz ezután? Ott folytatjátok, ahol abbahagytátok?

- Azt hiszem, fel kell keresnünk ismét Richardot, a menedzserünket, aztán szólni az MSG-nek, hogy ne vonják vissza az eladott jegyeket. - feleltem.

- Szerintem mondhatjuk, hogy ott folytatjuk ahol abbahagytuk, csak jobban fogunk mindent csinálni. - helyeselt Niall.

- Igazán örülök a sikereteknek srácok, és annak, hogy ismét együtt vagytok. Ennek tiszteletére hallgassuk meg a Kiss You-t! - nevetett Nick, és már indult is a szokott dallam. 

A melegség nem akart távozni a szívemből. Azt hiszem ez örökké benne fog maradni, és még most is ott őrzöm, bár néha nem veszem észre. De ahogy visszaemlékezek, milyen csodás, mesébe illő, de egyben idióta dolgokat csináltunk együtt, ismét tini akarok lenni. Nem, mintha nem érezném magam örökké fiatalnak, de ezek azok a pillanatok, amikre mindig szívesen emlékszem vissza, és szerencsére még azóta sem szakadtak meg. Mindig születnek új élmények a srácokkal, és mindig is fognak. Szerintem még 80 évesen is együtt fogunk teázni a hintaszékben, és jókat nevetünk a régi időkön. De a lelkünk mélyén örökké huszon évesek maradunk. Ez az, amit soha nem vehetnek el tőlünk. Amit soha nem vehetnek el senkitől. 

IV. 34. ~Bandita?*

Leah szemszögéből:

Harry-vel már jó ideje várakoztunk a rendőrségen. Egyetlen egy alkalommal jött hozzánk, bárki is, akkor is azt mondták, most hozzák be a lányt. Még csak tegnap jöttünk vissza Londonba, de máris egy krimibe csöppentünk. Soha nem gondoltam volna, hogy egy kihallgatáson egyszer részt fogok venni. Bár ne ilyen helyzetbe történne ez az egész. Harry nyugtatóan szorította a kezem, de azért láttam a benne rejlő haragot az ismeretlen lány iránt. Féltem, mi lesz, ha Harry találkozik vele. Ismertem már annyira, hogy tudjam, el fog szabadulni a pokol.

- Mr. Styles, Ms. Crawford. Kérem fáradjanak velem. - jött hozzánk egy hölgy.

Felálltunk és elindultunk utána. Egy terembe vezetett minket, ahol sötét volt. Az ablakon át a kihallgató szobát lehetett látni. Már sok ilyen helyiséget láttam filmekben, de soha nem hittem, hogy ezek a valóságban is így néznek ki. Oda, ahol mi álltunk, vagyis az üveg mögötti részre, nem lehetett belátni, de mi mindent szemmel tudtunk tartani.

- Amíg nem érkezik a rendbontó, feltennék pár kérdést. - mondta a hölgy.

Székek és asztalok híján állva írt, és úgy beszéltünk.

- Nos. Magának tudom a nevét Mr. Styles. Ms. Crawford, mi a teljes neve? - kérdezte óvatosan. Elmosolyodtam a megszólításán.

- Leah Crawford. Legyen Miss. Nem vagyok...vagyunk házasok. - javítottam ki. A hölgy is, és Harry is felnevetett a mondatomon, majd szerelmem nyomott egy puszit az arcomra. Láttam már korábban is, hogy a rendőrnő nem tudja eldönteni, milyen kapcsolatban állunk Harry-vel, ezért használta a Ms.-t. De én még nem vagyok házas, hogy Mrs. legyek, ezért kikértem magamnak a Miss. megszólítást.

Még kérdezgetett pár adatot, majd kis idő után egy férfi toppant be hozzánk a szobába.

- Itt van. - jelentette ki, majd kiment.

Tudtam, ez mire vonatkozik. A támadónkra, aki feldúlta az otthonunk. Végre megtalálták, és láthatjuk, ki volt az. Az ablak túloldalán lévő kihallgató szoba ajtaja kinyílt. Ugyanaz a magas, izmos, fekete, rövid hajú  férfi lépett be rajta, aki az imént hozzánk szólt be. Mögötte egy lány jött. A testtartásából ítélve félt. Görnyedten járt, és kicsiket lépett. Barna haja egyenesen omlott a vállára, majd egyenesen végződött a lapockájánál. Mikor leült, végre megláttam az arcát. A bőre fehér volt, de a szeménél piros. Látszott, hogy sokat sírt. Szomorú volt az arckifejezése, kék szemében fájdalom és megbánás lakozott. A szívem összeszorult. Harry oldalának préseltem a testem. Jött a fájdalmas felismerés.

- Még gyerek. - suttogtam szinte hang nélkül.

A hölgy mögöttünk lapozott párat, majd komolyan megszólalt.

- Nemrég töltötte a 16-ot. Már felelősségre vonható.

- Helyes. - bólintott határozottan Harry.

Meglepett szerelmem erős testéből áradó harag. Hogy nem látja, hogy ez a lány még gyerek?!

A "támadónk" szomorúan az üvegre emelte tekintetét. Mintha érezte volna, hogy ott állok. Pontosan a szemembe nézett. Egy pillanatra kételkedtem benne, hogy tényleg nem lát át az üvegen. Ijedten a férfire kapta tekintetét, mikor az megszólalt.

- Mi a neved?

- Emily Mills. - felelte halkan a lány.

- Szia Emily. Én Matthew Dixon nyomozó vagyok. - felelte a férfi kedvességgel a hangjában. - Remélem tudod Emily, hogy miért vagy itt? - a lány nem felelt. - Betörtél egy házba, és kárt okoztál. Ezt vandalizmusnak és betörésnek nevezzük.

A lány csak lehajtott a fejét, és kicsordult egy könnycseppje.

- Sajnálom Emily. - telepedett aggodalom a nyomozó szemébe. Harry ennek láttán mérgesen szívta be a levegőt.

- Nem mehetnék be a lányhoz egyedül? Hogy csak hárman legyünk? Leah innen figyelne egyedül. - kérdezte a nőt Harry. Már nem hallatszott a hangján a betegség. A doki adott neki egy gyógyszert, ami villámgyorsan hatott.

- Természetesen megoldható. - bólintott a hölgy, majd egy kis mikrofonhoz nyúlt, amin tájékoztatta a férfit. A nyomozó a füléhez kapott, mivel ott szólalt meg a nő, majd felállt, és minden szó nélkül kiment. A lány idegesen követte tekintetével. Tőlünk is kiment a rendőrnő.

- Maradj itt Kicsim. Csak figyelj, kérlek, rendben? - fordult felém Harry.

Zavartan bólintottam. Nem tudtam, mire készül, de bíztam benne. Harry kiment az ajtón, majd már be is nyitott a kihallgatóba. Furcsa volt, hogy egy üveg elválasztott minket egymástól. Rossz volt egyedül lenni ebben a sötét szobában észrevétlenül. A lány ijedten kapta a fejét szerelmemre, mikor észrevette.

- Harry. - suttogta halkan.

Csodálattal és szeretettel mondta ki a nevét. Éreztem, hogy rengeteget jelent neki Harry. Kicsit rossz érzés volt, hogy egy lány ennyire erős érzelmeket táplál az én szerelmem iránt, de nem féltem Harry hűtlenségétől. Tudtam, hogy soha nem engedne a kísértésnek.

- Miért tetted Emily? Betörtél a házunkba, és felforgattad. - tért Harry egyből a lényegre.

- Leah nem illik hozzád. Kérlek, vedd észre. - felelte a lány.

A szavai fájdalmat okoztak a mellkasomban, de tűrtem az érzést. Mondhatni, már megszoktam.

- Miért nem? Honnan vagy ennyire biztos benne? Te nem élsz vele. Nem szereted, mint én. Miből gondolod, hogy te tudod, mi kell nekem? A fejembe látsz vagy mi? Nehogy már egy 16 éves jobban tudja ezt, mint én. - Harry szavai késként hasították a szoba feszült levegőjét. Megrémített a szavaiban rejlő agresszivitás. Sajnáltam a lányt, de csak álltam egy helyben az üveg mögött. Emily mereven bámult Harry-re. Szeméből kifolyt egy-egy könnycsepp, de ez látszólag szerelmem egyáltalán nem izgatta.

- Tudod, mit tettél igazából ezzel az egésszel? - hajolt hozzá közel Harry az asztalra támaszkodva. Halkan kérdezte villámló szemekkel. A lány óvatosan megrázta a fejét. Félt a választól.

- Hála neked Leah szünetet kért, és elhagyott. Megutáltam a rajongókat. A srácoknak elege lett ebből, és szétment a banda. - Harry hangja nem emelkedett feljebb, de a visszafojtott haragtól, mélyebb hangszínen beszélt. Az álla megfeszült, és a kezei remegtek. A meseszép zöld szeme sötétzöld árnyalatot vett fel, melyben kavargott a düh és a harag.

- S-sajnálom. - hebegte ijedten a lány. Nagyon megrémült ettől a Harry-től, és be kell valljam, én is.

- Sajnálod? Akkor kellett volna sajnálod, mikor betörtél hozzánk. - ütött mérgesen az asztalra. A fa megreccsent, Emily pedig rémülten húzta össze magát a széken, és  támlához simult. Szeméből potyogtak a könnyek. Ijedten ugrottam egyet rejtekhelyemen. - Miattad ment szét a banda. - kiabált Harry. Tudtam, hogy mi jön. Ismertem már annyira Harry-t, és nem akartam megvárni a robbanását.

(Ha brit akcentusom lenne, soha nem hallgatnék el)

Gondolkodás nélkül kirohantam az ajtón. Csak egy dolog lebegett a szemem előtt: "Meg kell állítanom Harry-t!". Feltéptem az ajtót, majd meglöktem látatlanba magam után, így be is csukódott.

- Most boldog vagy? - kiabálta Harry, de a zajomra mindketten felém kapták a fejüket. A lány lepetten méregetett, míg Harry tudomást sem vett rólam. Visszafordult Emily-hez, és tovább folytatta kínzását. Lehet, nem bántotta fizikailag, de a szavak, amiket és ahogyan a fejéhez vágott, felértek egy kínzással. A lány szeméből százával potyogtak a könnyek.

- Már nincs többé a banda. Nagy részben hozzájárultál a szétváláshoz! Most már nem lesz kit szeretned és utálnod. A One Direcion nincs többé. Köszönjük szépen! - szűrte Harry fojtottam kiabálva a fogai közt. Egész teste remegett a dühtől. Azt hiszem azt a sok érzelmet, ami felhalmozódott benne a bukás miatt, most harag formájában egy ártatlan lányra zúdította. Emily már semmit nem szólt, csak sírt és ijedten bámulta Harry gyilkoló tekintetét. Szerelmem vette a levegőt ismét a beszédhez, és közelebb ment Emily-hez. Már éppen megmarkolta a karját, és felhúzza, de közéjük álltam. Nem akartam megvárni, mi lesz ebből.

Elütöttem Harry kezét, és hátralöktem a mellkasánál fogva. Tudtam, hogy képes lett volna ellenállni hatalmas erejével, de lepettségében megdermedt. Magamhoz szorítottam Emily remegő testét, aki sírva bújt hozzám. Ellenem irányította a támadást, most mégis én ölelem és hagyja. Harry szeme elkerekedett, és visszavette a régi zöld árnyalatát. 

- Mit művelsz Leah? Bántott minket. Megérdemli. - szűrte még mindig a fogai közt, de már nem olyan mérgesen.

- Nem Harry. Ezt senki nem érdemli meg. Nem Ő tehet a banda széteséséről. Ez bekövetkezett volna. Ideje elfogadnod. Ha mindenáron meg akarod találni a bűnbakot, hát nézz magadba, és a többiekbe. Csak ti, 5-en tehettek róla. Nem Emily. - feleltem neki mérgese. Nem tetszett, ahogy bánt az előbb ezzel a lánnyal. Emily még mindig hüppögve bújt hozzám. A hátánál és a fejénél szorítottam magamhoz két kézzel. Azt hiszem, előbújt belőlem az anyai ösztön. Nem bírtam elviselni, ahogy Harry bántja ezt a kislányt. Még csak tinédzser. Igaz, ez nem mentség arra, amit tett, de látszik, hogy megbánta. Pláne most, hogy én ölelem, és védem meg, akit annyira utált.

Harry dohogva rohant ki a szobából. Megkönnyebbültem kifújtam a levegőt, és megdörzsöltem Emily hátát.

- Miért állítottad le? - szipogta halkan a nyakamba.

- Mert én vagyok az egyetlen, aki képes rá.

- Köszönöm. - temette az arcát a nyakamba.

- Szívesen. - feleltem, és nyomtam egy puszit a fejére. Nagy szó, hogy magasabb voltam nála, bár a 10 centis magas sarkúm adott egy kis előnyt. - Mindjárt visszajövök hozzád, rendben? - toltam el magamtól.

Válaszként bólintott, majd kisiettem. Harry a folyosó végén járkált mérgesen fel-alá. A rendőrök sehol nem voltak, de nem zavart. Biztos voltam benne, hogy Emily nem szökik el, és jobb is, hogy nem látták Harry jelenetét. Mikor meglátott ledermedt, majd elindult felém. Kicsit lassítottam a tempón, mivel semmilyen érzelmet nem láttam rajta. Már kezdtem én is megrémülni tőle. Kitudja, mi telik ki még tőle, amiről eddig nem tudtam. Ezek után, már kételkedtem benne, hogy megértené a tettem.

(Fogd be!)

Már csak kicsi választott el minket egymástól.

- Harry, én...- kezdtem bele, de legnagyobb meglepetésemre és megkönnyebbülésemre nem kellett folytatnom.

Harry nagy kezei a derekamhoz nyúltak. Erős karjaiba zárt. Zavartan öleltem meg én is. Mélyet sóhajtott a nyakamba. Nem értettem ezt a hirtelen változást.

- Jól vagy? - kérdeztem zavartan a nyakába.

- Köszönöm. Elborult az agyam, de igazad volt. Lehet nem tett jót, de nem Emily tehet a bandáról. Nem varrhatom ezt a nyakába. Én csak...azt hiszem, minden kitört belőlem. - motyogta a nyakamba.

- Örülök, hogy rájöttél. Mindkettőnket megrémisztettél.

- Sajnálom. Hadd menjek v... - akarta kimondani azt a szót, amit soha nem engedtem volna neki ezek után.

- Nem. Én megyek be egyedül, és te figyelsz hátul! - jelentettem ki határozottan.

- Kicsim!

- Nem. Elég kárt okoztál. Majd én elrendezem. Amúgy is ellenem irányult ez az egész. Nem a te dolgod.

- Ahogy akarod. - sóhajtott, majd elindultunk vissza.

Harry letért az első ajtón, míg én bementem a másodikon Emilyhez.

- Leah! - állt fel egyből.

- Beszélgessünk kicsit Emily!

Azt asztal másik végéhez mentem vele szembe, és kérdőn néztem rá, miközben leültem. Bólintott, majd Ő is helyet foglalt.

- Szeretném, ha elmondanád, miért nem szeretsz. Tudod, nem értem a sok utálkozót. Próbálok javulni, de nem tudom, mit rontok el. Talán nem kéne önmagamat adnom?

Lepetten hallgatta a mondatom. Gondolom meglepte, hogy nem haragszom rá, sőt a tanácsát kérem. Szomorúan lesütötte a szemét.

- Nem rontasz el semmit. Mi...Én csak nem vettem észre, milyen vagy. Azt hittem, fájdalmat fogsz okozni Harry-nek, és kihasználod. Add önmagadat. Egyszer mindenki rájön, milyen vagy valójában, de remélem, nem olyan áron, mint én. - húzta el a száját.

- Akkor te már nem utálsz?

- Sajnálom, hogy utáltalak, és ennyire elborult az agyam. Az az igazság, hogy részeg voltam, de azt mondták kint, hogy ezt ne mondjam, mert csak rontok a helyzeten. De te miért nem gyűlölsz engem? Hisz tönkretettem a dalaidat, a képeiteket, feldúltam az otthonotokat, és elszakítottalak Harry-től? - hebegte zavartan.

(Miért?)

- Egy ideig gyűlöltelek, amiért tönkretetted egy élet munkáját, de aztán ez fokozatosan kezdett inkább önmagam ellen irányulni. Hisz biztos én rontottam el valamit, ha ezt érdemeltem.

- Nem. Te...tökéletes vagy. Már értem, miért szeret annyira Harry.

- Harry-nek nem a tökéletesség kell. Én sem vagyok az. Neki a nyugalom, a szeretet, a hűség, a tisztelet, az őszinteség és az eredetiség kell.

- Azt hiszem...igaz. Ebbe eddig nem így gondoltam bele. Köszönöm szépen. Sajnálom, azt a sok nehézséget, amit okoztam. Bár vissza tudnám fogatni az időt. Megérdemlem a börtönt. - sóhajtott mélyen.

- Börtönt? Emily én nem akarom, hogy börtönbe kerülj. Fiatal vagy, szép, és még előtted az egész élet. Élvezd ki, de ne így. - mosolyodtam el a végére.

- Komolyan mondod?

- Persze. Nem akarom, hogy úgy ítélkezz mások felett, hogy nem is ismered őket valójában. Nem teszünk ellened feljelentést, de csak ha többé nem teszel ilyet senkivel.

- Nem teszek, és köszönöm szépen, de Harry ezt nem fogja engedni. Ő azt akarja, hogy megkapjam, ami jár. Haragszik rám. - suttogta. Láttam, hogy nem bírja elviselni, hogy az áhított kedvence ki nem állhatja. Felálltam, és mellé mentem. Tudtam, hogy Harry figyel minket. Az egyetlen módja, hogy ne halljon, ha suttogok Emily fülébe.

- Harry-t bízd rám. Tudom, mivel lehet meggyőzni, de ha nem haragszol, az csak egyedül megy. - nevettem gonoszan.

Emily is felnevetett ennek hatására, majd halkan megszólalt.

- Köszönöm Leah. Nem hittem, hogy ennyire rendes és megbocsájtó vagy. Teljesen félreismertelek. 

IV. 33. ~Miért is ne?!*

Tudtam, hogy ha én is kisétálok az életéből, már senkije nem marad a családján kívül. Zayn élete végleg összetörne. Ezt nem bírtam elviselni. Tudtam, milyen. Ha valami őrültséget csinálna, az csak az én lelkemen száradt volna. Ezt nem bírtam, és nem is akartam. Megtorpantam, de nem fordultam meg. Hallottam, ahogy magába szívja a levegőt, mikor észrevette. Szaggatott sóhajjal megfordultam. Erős alakja görnyedve állt ugyanazon a helyen, ahol hagytam. A kevés fényben is láttam, hogy a szeme immár nem dühtől, hanem félelemtől égett. Nem bírtam ennyire összetörtnek látni. Nem ment. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy ilyen állapotban magára hagyjam. Tettem egy bátortalan lépést vissza, felé. Ezt látva lepetten kihúzta magát, és végigmért. Az arcomhoz néhány tincs hozzátapadt, melyet normál esetben oldalra löktem volna, de most nem érdekelt. Két lépés után megtorpantam. A távolság köztünk vészesen csökkent ezzel a két lépéssel is. Még mindig tartottam tőle. Nem mertem semmit sem mondani, de nem is kellett. Zayn is lépett kettőt felém. Már alig egy méter választott el minket egymástól. Mélyen magába szívta a levegőt, hogy beszélni tudjon. Remegve és halkan préselte ki a száján a szavakat.

- Nem mész el?

Óvatosan megráztam a fejem ezzel választ adva neki. Magam sem tudom, miért nem rohantam ki abból a házból, melyet az otthonomnak neveztem. Talán mert ez a csodás srác csak tőlem függött jelen pillanatban, amit bár nem mutatott, mégis nagyon jól tudtam.

- Miért maradsz velem azok után, amit tettem?

Én is ezt kérdeztem magamtól, de a fejemben egy hangocska pillanatok alatt megsúgta rá a választ.

- Mert minden agressziód ellenére szeretlek. - feleltem alig hallhatóan.

Az ajkai között apró rés keletkezett mondatom hatására. Meglepte, hogy még ezek után is képes vagyok szeretni.

- Will...nem akarok neked fájdalmat okozni. Nem bírnám elviselni, ha megint elönti az agyam a düh, és kárt teszek benned. - lépett még egyet előre ezzel végleg eltűntetve a köztünk lévő távolságot.

(Azt mondtad, soha nem okoznál nekem fájdalmat, de hazudtál, ismét)

Megremegtem a szavai hallatán, de ezt nem mutattam, bár volt egy olyan érzésem, tudta. Óvatosan felemeltem a karajaimat. Lassan csúsztattam a derekához figyelve az arcát. Még féltem tőle. Ezt látva óvatosan megragadta a vállam, és gyengéden magához húzott arra az ölelésre, amelyet én próbáltam elcsenni. A nyakának hajlatába fúrtam az arcom, míg Ő a hajamra hajolt. Mélyen magamba szívtam Zayn-es illatát, amelyet annyira imádtam. Az érzékeim megteltek ezzel a csodás "parfümmel". Gyengéden szorított, mintha attól félne, összeroppanok a karjaiban. Ezt nem is csodálom, az előző akciója után.

- Felvállalom. - suttogtam a nyakába.

Megremegett a szavaimtól. Nem kellett kimondanom, mit, tudta nagyon jól. Felvállalok minden veszélyt, és nem érdekel, ha kárt tesz bennem. Szeretem, és ez mindennél erősebb. Még a félelemnél is, amit keltett bennem.

- Nem akarom, hogy félj tőlem. Sosem ártanék neked. Nem akartalak megrémíteni. Annyira sajnálom. - nyomott egy puszit a fejemre.

Ez a kedves gesztus eltörölte félelmem nagy részét. Zayn nem volt ilyen gyengéd velem az utóbbi időben. Már hiányzott a lágy, forró érintése.

Mintha kitalálta volna a gondolataimat, becsúsztatta a ruhám alá hatalmas kezeit, és megszorította bőröm. Eltávolodtam az ölelésből. A szája apró, óvatos mosolyra húzódott. 

- Kérdezhetek valamit? - hebegtem halkan lehajtott fejjel.

- Nem kell engedélyt kérned hozzá.

Hát azért én megtettem. Lassan felemeltem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Tekintete égette a bőröm.

- Tényleg így gondolod? Ennyire...alábecsülsz? - kérdeztem óvatosan.

Lehunytam a szemem. Kicsit féltem a reakciójától azok után, amit velem tett. Ő volt az egyetlen, akitől féltem, minden "támadóm" közül. A gondolataim cikáztak, miközben nem kaptam választ. Azon gondolkoztam, vajon mi játszódik le benne ezalatt a hosszú hallgatás alatt. Féltem a haragjától. A szemem ijedten kipattant, és ugrottam egyet, amikor egy forró kéz a karomhoz ért, és elkezdett húzni az ágy fele. Zayn leült, majd gyengéden lehúzott maga mellé. A szemembe nézett, ami megnyugtatott.

(Ha igaz szerelemben vagy magaddal, soha nem bánthatsz másokat_Buddha)

- Figyelj Baby. Én mindennél jobban szeretlek és tisztellek. Nagyon sajnálom azokat, amiket mondtam. Elborult az agyam a bandától. Szakadékban vagyok, és muszáj, hogy segíts rajtam. Csak te vagy képes egyenesben tartani. Sajnálom, hogy az utóbbi időben idiótán viselkedtem. Soha nem bántanálak. Nem tudnék ártani neked. Képtelen vagyok rá. Szeretlek Will.

A szavai hallatán a szívem megdobbant, majd ki-ki hagyott néhány ütemet. Elhittem a mondatait. Hittem neki. Az ajkaim remegve pattantak szét, és próbáltak szavakat kierőltetni, de nem nagyon ment.

- E-Elhi-hiszem. Én is szeretlek. - dadogtam halkan.

Még soha senki nem váltotta ki belőlem, hogy így beszéljek.

- Azt az erős lányt szeretném, aki nem fél tőlem. - hajolt közelebb hozzám.

Kicsit hallgattam. Feljöttek a régi emlékek. Lehajtottam a fejem.

A szavak suttogva folytak ki a számon. Csak reménykedtem benne, hogy értette, amit mondok, és nem feleslegesen beszélek.

- Tudod, régen sokszor kényszerültem ilyen helyzetben. Rengetegszer nyomtak a falhoz, és próbáltak megfélemlíteni. - ennek hallatán lehajtotta a fejét, és sóhajtott egyet. Folytattam. - Rengetegszer ütöttek meg, de soha nem sírtam, sikítottam vagy remegtem. Mindig tűrtem, és visszaadtam, csak lejjebb. De veled más volt. Féltem tőled, mert mindennél jobban szeretlek. Nem akartam ellenkezni, vagy visszaadni, még ha megütsz, akkor sem. Mikor Te nyomtál a falhoz mindenem remegett. Mikor Te vágtad azokat a fejemhez, sírtam. Mikor Te akartál megütni, sikítottam. Ennyire még soha nem féltem. Reménykedtem benne, hogy nem bántasz, de semmiben nem voltam biztos. Még ha lila lenne is az arcom, akkor is maradnék melletted.

A szemei csillogtak, ahogy beszéltem, de nem a csodálattól. Sokkal inkább a sós nevességtől, amelyet nem engedett elszabadulni.

- Annyira sajnálom. Nem akartam olyan lenni, mint azok, régen. - hebegte.

Válaszul, csak óvatosan hozzá hajoltam, és nyomtam egy puszit az arcára. Az ajkaim alig súrolták a bőrét. Nem mertem megnyomni az arcát. Magam sem tudom, miért.

Elhúzta az arcát, és a szemembe nézett. Tekintete levándorolt az ajkaimra, melyeket ennek hatására önkéntelenül is megharaptam. Ennek láttán elmosolyodott. Tudtam, hogy imádja, mikor ezt csinálom. Óvatosan az arcomhoz nyúlt. Két újbegyével végigsimított rajta, majd az orrát és homlokát az enyémnek döntötte. A másik kezét óvatosan a tarkómra csúsztatta, majd ajkait az enyémhez érintette. Nem akart mohón csókolni. Lágyan érintette zárt ajkaimat. Nem erőltette a bejutást, de tudtam, hogy vágyik rá, és be kell valljam, én is. Kéjesen szétnyitottam ajkaim, és mindkét kézzel a hajába túrtam. Belemosolygott a csókunkba, majd lágyan átcsúsztatta a nyelvét a számba. Élveztem, hogy végre gyengéd velem. Egy ideje a csókjaink már csak durvák és erőteljesen voltak. Hiányzott Zayn lágy oldala. Végre visszakaptam az én Nyuszimat. Úgy éreztem, ezek után, már történjen bármi, nem fog erőszakoskodni. Legalábbis velem nem. Levegő után kapkodva távolodtunk el. Zayn végigsimított az arcomon, mielőtt levezette volna kezeit az enyémekre, és összekulcsolta volna az ujjainkat az ölemben. Figyelemmel követtem a mozdulatát. Sikeresen rabul ejtette tekintetem, mikor felnéztem. Elvesztem hatalmas szemeiben, de erre számítottam. Soha nem tudtam ellenállni neki, és ezt Ő is nagyon jól tudta.

- Lejönnél velem vacsorázni? - kérdeztem óvatosan.

Elmosolyodott, majd bólintott. Felállt, és engem is felhúzott. Ennek láttán nekem is apró mosolyra húzódott a szám. A derekam ölelve indultunk el lefele. Legalább most már hajlandó valami táplálékot lenyelni. A konyhába mentünk. Zayn leült a pulthoz, miután levett két tányért. Az evőeszközöket én tettem a helyére.

- Csirkét csináltam, a kedvenced. - hoztam az asztalra a tepsit, majd óvatosan lehelyeztem.

Már bátor volt a hangom, de belül még féltem kicsit. Nem attól, hogy Zayn bánt engem, hanem, hogy megint kezd eldurvulni az agressziója. Tudtam, nekem kell tennem ellene, nehogy tovább fokozódjon. Tudtam, hogy a családjához vagy orvoshoz nem rohanna ilyen gondokkal a világ összes pénzéért sem. Csak rám számíthatott jelen pillanatban. 

Louis szemszögéből:

Hihetetlenül elegem van, hogy egyfolytában csörög a telefonom, és azzal zaklatnak, hogy mi van a bandával. Egyáltalán nem könnyítik meg a felejtést a kíváncsiskodó újságírók. De egy interjúra csak elszántam magam. Tudtam, hogy mindent el kell mondanom. A veszekedés okát, tárgyát stb. Vicky eljött velem a stúdióba, de bármennyire is kérleltem, a riporter elé, a székbe nem volt hajlandó felülni velem. Oldalról figyelt. Mindenféle érzelmet kizártam magamból, de nagyon jól tudtam, belül a szívem és a lelkem darabokban van. Végül egy férfi kiabált oda nekem, és  velem szembe ülő hölgynek, Miának.

- 10 másodperc!

Küldtem egy puszit Vicky-nek, aki bíztatóan a szívére nyomta ökölbe szorított kezét, jelezve; maradjak erős. 5 másodperctől folyt a visszaszámlálás, majd elindult a elvétel.

- Köszöntöm kedves nézőinket a Reflector-ban! Ma egy nagyon különleges ember lesz a vendégem. Üdvözlöm stúdióban Louis Tomlinson-t. - mondta a kamerába, majd felém fordult. - Szia Louis.

- Üdv Mia. Köszöntöm a nézőket is.

Végig mosolyogtam, ami már most nagyon nehezemre esett. Hiányzott magam mellől, az a 4 srác, akik ha kellett a fenekembe csíptek, hogy ne látszódjon a szomorúság. Azok az apró szomorúságok, melyek semmik voltak a mostanihoz képest.

- Nos Louis. Gondolom, tudsz róla, hogy most a csapból is ti folytok. A One Direction szétment. Vége a bandának. Mindenki szeretné tudni az okát. Kérlek, meséld el nekünk.

- Ennek nincs kimondott oka, csupán összejöttek a dolgok, mindenkinél, és jobbnak láttuk nem erőltetni tovább ezt az egészet. - húztam el a szám.

(Ők azt mondják, ez a törött szív, de az egész testemben fáj)

- Milyen dolgokra gondolsz konkrétan? Hallottuk a veszekedést, de mindet szeretnénk tudni pontosan.

Mélyet sóhajtottam. Tudtam, hogy innen már nincs vissza út. Önszántamból vállaltam ezt be, mert azt hittem képes vagyok rá. Már muszáj elmesélnem.

- Kedden elküldtek minket a szokott, éves orvosi vizsgálatra. A fő ok Harry betegsége volt, ami eléggé befolyásolta a hangját. - rossz volt ezeket kimondani, de muszáj volt. - A vizsgálaton nagyon sok minden kiderült. A parkolóban összekaptunk, és butaságokat vágtunk egymás fejéhez. Elég durvák voltak a mondataink, nem szívesen emlékszem vissza rájuk. - hajtottam le a fejem. Az álcám kicsit megtört, de még nem volt annyira vészes. Tartottam magam.

- Mik derültek ki azon a vizsgálaton, ami ekkora éket vert közétek? - kérdezte Mia.

- Igazából, ez csak olaj volt a tűzre. Már nem éreztük magunkat annyira közel egymáshoz. Kicsit eltávolodtunk, bár mindig együtt voltunk. - tereltem, hogy ne kelljen kimondani a vizsgálat eredményét, de Mia nem hagyta annyiban.

- Mi volt ez az olaj pontosan? Mi okozta a veszekedést?

- Hát Zayn mostanában elég sokat késet. Már régóta tűrtük, de akkor a parkolóban próbáltuk megkérni, hogy legyen pontosabb, és figyeljen a kötelességére. Ezt kicsit rosszul reagálta le, és összekaptunk. Mindenki felhozta a másik hibáját. - a fülesembe, egy hang belemondta; áruljam már el azokat a rohadt hibákat pontosan. Nagyon sóhajtottam. - Megkaptam, hogy süket vagyok, mivel a vizsgálaton kiderült, hogy a hangos zene okozott némi halláskárosodást, ami még visszafordítható. A méreg hatására, Harry fejéhez vágtuk, hogy nem bír normális lenni, mióta Leah elköltözött tőle, és nincs hangja, ami persze hamis. Niall azt hiszi, nem volt helye köztünk, mert állítólag Őt nem szerették annyira, de ez sem igaz. Ez is feljött. Harry próbált Niall védelmébe szállni, de Ő nem kért belőle. A legnagyobb vita azonban kétség kívül Zayn és Liam között volt. Zayn úgy érezte, Liam pórázon tartja, és neveli. Túl érettnek tartotta, amit Liam persze nem elnézően reagált le. Ez az egész kikerekedett. Még soha nem kiabáltunk egymással annyira, mint akkor. Voltak kisebb viták, de ez az az egy, ami már nem fejeződött be. - hajtottam le a fejem, és a hangom egyre jobban remegett, amit a mikrofon még jobban kiemelt. Nem bírtam magammal. Az álarcom darabokban hullott a földre. - Sajnálom, de...ki kell mennem. - hebegtem halkan.

Meg sem vártam a választ, már fel is pattantam. Kirohantam oldalra, miközben takartam az arcom. A szemem sarkából láttam, amint fordul velem a kamera ezzel megmutatva a stúdió mögötti teret. Volt egy olyan rézésem, most senkit nem érdekelt, hogy a nézők betekintenek a színfalak mögé. Az én összetörésemért bármit. Az öltözőm fele vettem az irányt.

- Louis! - sietett utánam Vicky. 

Ez is benne volt az élő adásba sajnos.

Feltéptem az ajtót, de nem csuktam még be miután bementem. Megvártam, míg Vicky is beér mellém, majd befordítottam a zárat. Egyből magamhoz rántottam, és a nyakába temettem az arcom, miközben úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta. Végtére is, az is múlt, ha jobban belegondolok. A mellkasom vadul mozgott fel-le az idegességtől és a szomorúságtól. Vicky nyakába fújtattam. Nyugtatóan dörzsölgette a hátam.

- Nyugalom Lou. Nincsen semmi baj. Túl vagy rajta. - motyogta a fülembe.

Meglepett, de egyben meg is könnyebbültem, hogy ez az apró lány ennyire erős, mikor én rég összetörtem. Hálás voltam, hogy itt van velem. Ha még Ő is elhagyott volna, nem tudom, mit tennék. Összerezzent, mikor egy könnycseppem a nyaka forró bőrén landolt. Engem nagyon ritkán látnak igazán sírni. Érzékeny típus vagyok, ezért néha-néha be vallom, elsírom magam egy-két filmen, de a valódi érzéseket soha nem fojtom könnyekbe. Ha ez mégis megtörténik, tényleg nagy a baj. Ezt Vicky is tudta.

- Louis ne sírj. Minden rendben lesz.

Rosszul esett, hogy tudta; gyenge vagyok. Fájt a férfi egómnak, hogy nem bírok kemény maradni. Viszont egy részem megértette, hogy ez ebben a pillanatban lehetetlen. Elvégre csak az életem vesztettem el kedden pillanatok alatt. Miért is ne repesnék az örömtől?! 

IV. 32. ~Maradj velem!*

Liam szemszögéből:

Végre leszállt a gépen New York-ban. Tudtam, hogy Rebecca nem díjazza az ötlete, hogy ide utazok menekülésből, miközben szembe kéne néznem a srácokkal, de erre nem vagyok képes. Túlságosan haragudtam rájuk, de egyben hiányoztak is. Szóval Rebecca tudta nélkül meglátogattam. Bár ne a 7:50-es géppel jöttem volna. Harry is ugyanakkor állt be a sorba, mint én, így szinte egymás mellett haladtunk. Csak két korlát, és kb 5 méter választott el minket egymástól. Rossz volt látnom. A szemében fájdalom égett, és Ő is pont olyan levert volt, mint én. Ezt persze nem mutatta, de eléggé ismertem, hogy lássam rajta. Ebben az a "vicces", hogy van, aki napokat keres minket, hogy egy képet készítsen, míg én ríttig akkor találkozok Harry-vel, mikor nem akarok. A sors fintora. Igyekeztünk nem tudomást venni a másikról, de nem nagyon ment. Viszont már vége, és megérkeztem az én drága szerelmem városába.  Egyenesen a Hotel Yotel fele vettem az irányt. Még indulás előtt felhívtam őket, hogy érkezem, és szeretném meglepni a szerelmemet. Szerencsére nem volt akadálya hála a nevemnek. A hírnév, amit szintén a One Direction hozott meg nekem és nekünk.

Ahogy megérkeztem, egy kishölgy fogadott. Útbaigazított, és körbeugrált, amit nagyon nem díjaztam. Felkísért a megfelelő szobáig, és elmondta, hogy a VS társulat most fotózáson van. Itt késő délután volt. Kicsit megviselt ez az időeltolódás, de most nem érdekelt. Megtudtam, hogy fél óra múlva várható a csapat visszaérkezése. Pontos napirendjük van, de azt is megsúgta a hölgy, hogy miután visszaérkeznek szabadok egészen holnap estig. Alig vártam, hogy megérkezzen. A csomagomat csak a fal mellé toltam, majd elkezdtem kicsinosítani a szobát. Rendeltem egy üveg bort, és hangulatos fényt varázsoltam. Igazán jól nézett ki a szoba, pláne félhomályba. A fehér ágy világított, míg a lila szőnyeg hangulatos színárnyalatot kevert a sötétbe. Hiába, hamar megy le a nap.

Egyszer pityegést hallottam, ami azt jelentette, hogy valaki elhúzta a kártyát az ajtó leolvasóján. Gyorsan bebújtam az ajtó mögé. Jön Rebecca. Kinyílt a világos fa ajtó, majd az én szépségem lépett be rajta. Lassan haladt, és végigmérte a szobát. Tudta, hogy nem így hagyta. Lassan haladt be. Itt jött el az én időm. Becsuktam mögötte az ajtót, és ezzel egyidejűleg magam felé is rántottam. Hozzám simult, és lepetten szívta be a levegőt. Kikerekedett szemekkel nézett végig az arcomon, majd megakadt a szememen.

- Liam. - hebegte halkan.

Éreztem a száguldó szívdobogását. Nagyon megijeszthettem, ha ezt váltottam ki belőle.

- Csipkerózsika. - mosolyogtam rá.

Mintha egy csapásra elfelejtettem volna minden rossz dolgot, ami történt.

- Hogy kerülsz ide, Liam? - kérdezte zavartan, de egyben édes mosollyal az arcán.

- Tudom, hogy azt mondtam, nem jövök, de muszáj volt. Kellesz nekem. Szükségem van rád. - öleltem magamhoz.

- Szeretlek, de muszáj megbeszélned a srácokkal ezt az egészet. Fogadok, hogy Ők sem repesnek az örömtől.

- Hát Harry biztos nem, de majd annak is eljön egyszer az ideje.

- Nem értem. - zavarodott meg.

- Találkoztam Harry-vel a reptéren. Leah-hoz utazott Magyarországra. 5 méterre álltunk egymástól a másik sorba, de nem szóltunk egymáshoz. Csak néztük a másikat. Ő is nagyon le volt törve. - húztam el a szám.

- Sajnálom, Liam. Mit tehetek, hogy jobb kedved legyen?

- Csak legyél velem, kérlek. Legalább csak pár napig. Szükségem van rád. Csak te maradtál nekem. - öleltem még szorosabban. De ekkor eltávolodott, és aggódva mért végig.

- Hol van Sky?

- Andy vigyáz rá. Ne aggódj!

- Hogyhogy ne aggódjak? Te Andy-ra bíztad Sky-t? - akadt ki kicsit.

- Igen. Miért? Szereti a kutyust, nem lesz baj. Max csak megtanítja Ps-ezni. - nevetettem. Nem értettem, miért baj, hogy Andy-nél hagytam Sky-t. Hisz a legjobb haverom, és a kutyus is nagyon szereti. Mindig játszanak, mikor nálunk van.

- Remélem, nem itatja le. - nevette el magát immár Ő is.

- Nyugi Reb, Sky okosabb annál.

Ezen már végképp nevetésben törtünk ki. Andy-ből kinézem, hogy megkínálja a kutyát piával, de Sky okosabb annál, hogy igyon belőle. 

Ledőltünk az ágyra. Rebecca a vállamra feküdt, és a hasamnál ölelt. Jól esett, hogy itt van velem, mégis ürességet éreztem a mellkasomba. Egy nagy darab eltűnt az életemből. Hiányzott a banda és az a 4 srác.

- Mi történt veled? - tereltem a gondolataimat.

- Most értünk vissza egy nagyon fárasztó fotózásról. A Vogue címlaplánya leszek Barbival. Hihetetlen. - fújta ki hangosan a levegőt.

- Büszke vagyok rád. - simítottam végig a jobb kezemmel az arcán, mivel a ballal öleltem. 

- Meddig maradsz? - tolta fel magát, és nézett rám.

- Még nem tudom.

- Megnézel holnap?

- Mi lesz holnap Csipkerózsika? Ne haragudj, de nem tudom. - pirultam el kicsit.

- Egy évnyitó Fashion Show. Fel fog lépni Justin Bieber és Rihanna is, miközben mi felvonulunk. Képzeld nekem kell majd Justin-nal lenni a kifutón a szólójánál. Király lesz. Már elpróbáltuk. - vigyorgott izgatottan.

- Ezt feltétlen meg kell néznem. - mosolyodtam el.

Hirtelen a hasamra ült, és komolyan kezdett vizslatni.

- Mi lesz veled most Liam?

- Nem tudom. - húztam el a szám.

- Azért még énekelsz, nem?

- Nem tudom. Lehet nyitok egy édességboltot. Tudod, hogy az lett volna a B-terv.

- Liam, én azt szeretném, ha neked jó lenne, és látom, hogy így nem jó. - nézett komolyan a szemembe. Mindig lenyűgözött, hogy milyen csodás. Imádtam, mikor a hasamon ül. Olyan tökéletes. Egy hibát nem találok rajta vagy benne, amibe bele lehetne kötni.

- De majd az lesz. Mindkettőnknek el kell fogadnunk, hogy lezárult egy csodás rész az életemből. Egyszer mindennek eljön a vége. A bandának most jött el a vég. Ez így van rendjén. Legalább te itt vagy velem. - fogtam meg hihetetlenül vékony és csinos derekát.

Lehajolt és a mellkasomra dőlt. Látszott, hogy azért táncos is, mivel hihetetlen hajlékony volt. Nem sok ember tudta volna ezt megtenni, hogy így pihenjen a mellkasomon. Ez csak még csodásabbá tette Rebeccát.

- Hogy tudod ennyire egyszerűen felfogni?! Nekem nem menne a helyedben. Még így is nehéz. Meg fog változni az életünk, Liam. A rajongóitok még inkább üldözni fognak titeket, és nem fogják annyiban hagyni ezt. - suttogta. A meleg lehelete még a ruhán keresztül is csikizte a bőrt izmos mellkasomon ezzel felforrósítva testem.

- Nem lesz baj, Csipkerózsika. Normális életet fogunk élni, mint minden bukott világsztár, akinek egy csodás Victoria's Secret angyal a barátnője.

Halkan felnevetett, majd nyomott egy puszit a mellizmomra, amitől az kicsit összerándult, majd felengedett a bizsergéstől, amit okozott. Tudtam, hogy csak én vagyok képes még ilyen helyzetben is megnevettetni  Még ha Ő nem is volt ezzel tisztában, én tudtam, mit váltottam ki belőle. Mire vagyok képes vele. Mi mindent hagyna nekem, amivel persze soha az életbe nem élnék vissza. Tiszteltem, és mindennél jobban szerettem. Ő volt az egyetlen fényforrás sötét, nehéz viharfelhőkkel borított életemben.

(megmosolyogtatsz)

Will szemszögéből:

Borzalmas volt, hogy Zayn egész nap semmit nem csinált. Most nekem is szabadságom volt egy hétig. Egy ideig a szobában gubbasztását még betudtam a hatalmas szomorúságnak, melyet magába fojtott. De két nap eltelte után, nem voltam képes tovább tűrni a tehetetlenségét. Még soha nem láttam ennyire megviseltnek és elhagyottnak. Az élete darabokban hevert. Azt éreztem, még én sem vagyok képes összeragasztani összetört lelke darabjait. Az arcáról sütött az üresség, amit az a négy srác elvesztése okozott neki. Csak magát okolta érte. Kitörtek belőle a szavak, melyekkel fájdalmat okozott mindenkinek. Ezek azok a mindig különböző, mégis egy jelentést hordozó szavak, melyek mostanában egyre többet törnek ki akaratlanul a száján. Eddig még csak ellenem irányultak. Én tűrtem őket, hála a felbecsülhetetlen szeretetnek, amit Zayn iránt éreztem. Viszont amikor ezek a szavak a srácokra sújtottak le, nem vigasztalást kaptak észrevéve a mögöttük rejlő kétségbeesetten segítségért kiabáló srácot, hanem harcias tiltakozást. Zayn ezt még rosszabbul reagálta le. Látom rajta, ha előre tudja, hogy ez lesz belőle, abbahagyja a veszekedést.

Felmentem a hálószobába egy bögre teával a kezemben, és azzal a szándékkel, hogy lehívom vacsorázni. Még soha nem láttam annyira elhagyatottnak Zayn-t. Lent gubbasztott a földön az ágy és a fal között. Hátát az ágynak támasztotta, míg lábait felhúzva a falnak döntötte vele  szembe. Nekem háttal volt, de tudtam, hogy érzi; itt vagyok. Megkerültem az ágyat, és leguggoltam mellé. Karja mellett a telefonja pihent. Látszólag azt várta, hogy megcsörrenjen. Mereven bámult maga elé. Nem nézett rám, de még csak meg sem rezzent, mikor leguggoltam mellé. Letettem a teát a mellettünk lévő éjjeliszekrényre. Az ennivalóhoz, amit még 1-kor tettem le oda ismét, hozzá sem nyúlt. Ez már tegnap reggel óta így ment. Nem evett és nem ivott semmit. Óvatosan az arcához nyúltam, és végigsimítottam erős borostáit, melyek most még elhanyagoltabban meredeztek minden fele. Érintésemre mélyet sóhajtott, majd rám emelte üveges tekintetét.

- Zayn. Hoztam neked teát. - suttogtam halkan. Szemeim aggodalommal teltek meg.

- Nem vagyok szomjas. - felelte rekedten. Csodás lágy hangja most fájdalmasan csengett.

- Muszáj innod Nyuszi, még ha enni nem is vagy hajlandó. - üveges tekintetét levezette a földre. - Ki fogsz száradni Zayn!

Nem érdekelte az aggodalmam. Továbbra is meredt maga elé. Átnyúltam a szekrényhez, és levettem róla a teát. Zayn orra elé nyomtam. Már langyos volt, így nyugodtan ihatott belőle, ha akart volna.

- Igyál kérlek. A kedvemért. 

- Értsd meg Will, nem vagyok szomjas. - motyogta maga elé a szavakat.

- Zayn megértem, hogy most fáj, de te döntöttél úgy, hogy vége, és nem küzdesz tovább. Ne büntesd magad!

(Sírj egy folyót, építs egy hidat, lépj túl rajta)

Mérgesen felállt. Én továbbra is lent ültem teával a kezemben, így nagyon magasra kellett emeljem a tekintetem, hogy az arcára tudjak nézni. Lehajtott fejjel engem figyelt. A szemében harag és fájdalom lakozott. Zavartan álltam fel, miközben a teát a szekrényre helyeztem. Nem értettem ezt a hirtelen felpattanását. A szemkontaktust továbbra sem vesztettük el, de ahogy közeledtem az arca felé, egyre inkább megijesztett a belőle áradó düh.

- Zayn? Mi a baj?

- Még kérdezed, mi a baj? Az életem romba dőlt. Elvesztettem a testvéreim. Nem tudom, mit kezdjek magammal. És te sem könnyíted meg a dolgom, hogy anyáskodsz felettem. - Zayn szóról-szóra mindent elmesélt, mikor hazajött még az orvosi vizsgálat után. Tudtam, hogy ugyanezeket a szavakat mondta Liam-nek is: "anyáskodsz felettem". Ez nem esett jól. Nagyon nem. Nem hibáztathat, mert szeretem, de Ő mégis megtette. A szemeim lepetten pislogtak, és megteltek fájdalommal. Egy kis nedvességet is éreztem ott, ami meglepett. Zayn megtanított, hogy sírjak, de ennyire könnyen ritkán ment. Talán, mert ezeket a szavakat egy olyan ember vágta a fejemhez, aki a világot jelentett nekem. Felment bennem a pumpa. Kicsit attól, hogy gyenge lettem, de nagyobb részben attól, hogy Zayn így gondolja. Itt volt az ideje, hogy ne tűrjem tovább gonosz megnyilvánulásait.

- Hogy mondhatsz ilyet? Én vagyok az egyetlen, aki eltűrte, hogy így beszélj vele. Megértem, hogy a srácok, nem úgy fogadták a szavaidat, mint én. A szomorúságod nem jogosít fel arra, hogy ne vegyél emberszámba. Mintha nem is én lennék az élettársad, akit állítólag szeretsz. Azt hiszem, lassan sikeresen elvesztesz engem is. - akadtam ki, és emeltem feljebb a hangsúlyt. Lehet én is meggondolatlanul mondtam ki a szavakat, de már kicsúsztak. Már nem volt mit tenni. Azt hittem a szavaim észhez térítik, de nagyot kellett csalódnom.

Zayn egyáltalán nem úgy reagálta le, ahogy én akartam. A szemében harag villogott. Szomorúságnak már nyoma sem volt. Az összes szeretet kiszökött belőle. Mérgesen rántott magához, majd a falnak tolt. Karjaimat a fejem fölött egy kézzel a falhoz szorította. Nem voltam gyenge a tánctól, de Zayn ellen nem volt esélyem. Egy kézzel lefogott. Forró teste az enyémhez nyomódott, ezzel mozgásképtelenné téve. A szeme csillogott a dühtől. Homloka ráncba szaladt, míg a mellkasa vadul mozgott fel-le, de az nekem is. Kétségbeesetten néztem rá, és próbáltam ellökni magamtól, de mintha meg sem érezte volna.

- Hogy mersz így beszélni velem? Nem mész mellőlem sehova! Pláne most nem. Te is magamra hagynál, mikor már majdnem mindent elvesztettem? - szűrte a fogai közt mérgesen. Megleptek a szavai. Késként hatoltak a mellkasomba, majd a szívembe. Zayn még soha nem beszélt így velem. Ennyire agresszívnak még soha nem láttam. Egyetlen egyszer volt velem ennyire erőszakos; mikor Ross megcsókolt. De még akkor sem mondott ilyeneket. Akkor nem igazán rám volt mérges, de most azt hiszem, csak én voltam a haragjának kiváltója. Miattam került ebbe az állapotba.

(Könyvek, nem fegyverek...kultúra, nem erőszak)

Nyögdécselve próbáltam kirántani a kezeim a szorításából, de minden egyes próbálkozásomra erősebben markolta a csuklóm, ami már igencsak sajgott. Próbáltam nem mutatni a félelmem, de ez lehetetlen volt. Zayn volt az egyetlen, akitől tényleg féltem, mivel Őt szerettem a legjobban. Tudtam, hogy könnyedén kárt tud tenni hozzá képest apró testemben.

- Nem veszel emberszámba. Nem értem, miért vagyok még itt. - suttogtam félénken.

- Nem mész sehova a házamból! - jelentette ki mérgesen, és kicsit lazábbra foga a kezeim szorítását.

A szavaiból áradó erőszakos dominancia olyan tettre késztetett, amit soha nem tettem azelőtt. Amire azt hittem, soha nem lennék képes. Elrántottam jobb kezem, ami mérgesen csattant az arcán. Zayn az erőhatástól oldalra fordította a fejét. A tenyerem sajgott, de nem az bőrére mért ütéstől, hanem, hogy erre voltam képes. Ilyet tudtam tenni. Zayn megnyalta a szája szélét, majd tekintetét rám kapta, melyből most villámok hada zúdult az arcomra. Egyből megbántam a tettem. Olyan félelem kerített hatalmába, mely még soha senki iránt borzalmas életemben. Zayn keze ökölbe szorult, és már lendült is. Felsikítottam, és védekezőn a fejem elé kaptam a kezem. Legnagyobb meglepetésemre keze megállt az arcom előtt, és eredeti célpontja helyett a falba ütött teljes erőből. Jó jelnek vettem, hogy nem volt képes bántani. Mérgesen lehajtotta a fejét. Óvatosan elvettem a kezem az arcom elől. Még soha nem sikítottam így félelmemben. Komolyan azt hittem, Zayn képes megütni.

- Will... - kezdett bele még mindig lehajtott fejjel.

A szavakat még mindig szűrte a fogai között. Ez ismét megijesztett.

- Csak hagyj elmenni Zayn. Félek tőled. - csordult ki egy könnycseppem.

Ezt még soha senki nem váltotta ki belőlem. Még soha életemben nem sírtam félelmemben. Még soha senkinek nem mondtam ezeket a szavakat, de Zayn képes volt ezt tenni velem.

Remegő hangom hallatán rám emelte tekintetét. Kikerekedett szemében aggodalom és megbánás csillogott. Ez meglepett. Éreztem, ahogy megfeszült izmai lassan ellazulnak.

- F-félsz tőlem? - kérdezte szaggatottan és halkan.

Nem feleltem, de a szememben ülő ijedtség és a szakaszosan kicsorduló könnyeim megadták a választ. Féltem Zayn-től.

- Will. - hebegte halkan. Láttam, hogy nagyon keresi a szavakat. Ettől a két mondatomtól teljesen megváltozott minden. Arra gondoltam, vajon mit tett volna velem, ha nem mondom ki azokat a szavakat. - Istenem...M-mit tettem? S-sajnálom Baby. - dadogta.

Én még mindig félénken préselődtem a falnak, hogy a lehető legnagyobb távolságot képezzem köztünk, bár már nem nyomott.

- Will. Ne haragudj. Nem gondoltam komolyan. Egy szavam nem volt igaz.

A könnyeim még mindig potyogtak. Ezt látva mélyen beszívta a levegőt, majd remegve kifújta. Meleg újbegyeivel az arcomhoz ért, hogy letörölje a sós cseppeket. Érintésére ijedten ugrottam meg. Ilyet se tettem még soha. Ezek az önkéntelen mozdulatok, amelyeket Zayn váltott ki belőlem, teljesen újak voltak a számomra. Még inkább a falhoz préseltem magam, és próbáltam oldalra húzódni tőle, de a falnak támasztott bal kezétől nem ment. Ezt látva óvatosan visszahúzta a kezeit. Még egyszer megkísérelte kinyújtani ujjait, hogy elérje az arcom, de ahogy meglátta, milyen rémülten méregetem a mozdulatát, leejtette a kezét maga mellé. Szomorúan lehajtotta a fejét.

(engedtél elmenni) /SAJÁTKÉP/

- Ha el akarsz menni, nem tartalak vissza. Megígérem, hogy nem foglak bántani. - szívta be mélyen a levegőt, majd oldalra állt, ezzel szabad kijárást adva az ágy mögül, az ajtó felé. Tettem pár erőtlen lépést, miközben Őt figyeltem. Lehajtott fejjel, bal kézzel még mindig a falnak támaszkodva várta, hogy elhagyjam én is. Elindultam az ajtó fele, melynek résén halovány fény áradt be lentől. Ennyi volt a szoba összes fénye. Tétován lépkedtem a menekvést jelentő ajtó felé. A fejemben kavargott a sok millió zavart gondolat.