III. 5. ~Tanulás.*

Köszönöm szépen nektek, hogy megvan a 35.000 oldalmegjelenítés. Fantasztikusak vagytok. :) 

III. 5. ~Tanulás.*

Destiny szemszögéből:

Hazaértem 5-kor. Én ezt nem bírom. Az edzések, a bál szervezés, minden egyben. Ilyen későn érek haza, és jövő héten érettségi. Előtte pedig két nappal a végzős bál. Vagyis most szombaton, holnap után. Hétfőn pedig töri szóbeli. Fel kell, hogy vegyenek az Oxfordra. Oda is jelentkeztem, meg a Londoni Egyetemre is, ha mégse vennének fel. Mikor megjöttem, egyből felrohantam a szobámba, megragadtam a füzetem, levágtam magam az ágyra, és tanultam. Törökülésbe görnyedtem fölé. Tanultam, tanultam, de egyszerűen nem ment a fejembe az anyag. Csak néztem a papírt, viszont nem tudtam értelmezni, hogy mi van ráírva. Összemosódtak a betűk, majd egy apró könnycsepp hullt a füzetemre, és szürkére színezte a fehér papírt. Majd még egy, és még egy. Sírtam. Némán, egyedül. Magam sem tudom, miért. Egyszerűen jól esett, és fel sem fogtam, hogy mi is történik. Csak bámultam, ahogy egyre több könnycsepp esik a lapra. Nem gondoltam semmire, csak lehunytam a szemem, hátha akkor abbamard a sírás, és lenyugszom. De nem jött össze. A csukott szemhéjaim között még kipréselték magukat a könnyek. A torkomba gombóc nőtt, és nyelni sem tudtam tőle.

Ebből az állapotból a telefonom mentett meg. Megcsörrent. Kipattant a szemem, és odakaptam a fejem. A kijelzőn a Niall felírat villogott. Megköszörültem a torkom, megtöröltem a szeme, majd érte nyúltam.  Felvettem.

- Szia Des.

- Szia. - mondtam remegő hangon, de kikorrigáltam, így nem volt feltűnő.

- Tanulsz Szerelmem? - kérdezte óvatosan.

- Igen. - feleltem.

- És hogy haladsz? Várod már az érettségit? - ez volt az a kérdés, amit nem bírtam ki a jelenlegi állapotomban.

- Nem. Sehogy sem haladok Niall. - vékonyodott el a hangom, és megint előbújtak a könnyeim.

- Jaj, Des. Ne sírj. Minden rendben lesz. Van egy ötletem. Visszahívlak. - mondta, és gyorsan letette.

Hát Niall se sokat segített. Hozzáfogtam tanulni. Jobb lehetőségem nem volt. Végeztem az utolsó tétellel, de az elejét már elfelejtettem. Öt napja ezzel szenvedek. Azóta az eleje kiesett. Ekkor kopogást hallottam. De ez nem az ajtótól jött. Ez az erkélyablak volt. Ijedten összerezzentem. Lehet gáz volt, de mindenki ezt tette volna először szerintem. Odamentem, és lassan elhúztam a függönyt. Niall mosolygott rám édesen az üvegen át. Kikerekedett a szemem.

- Niall? - kérdeztem. Hevesen bólogatott, és az üvegre tette a kezét. Én is odatettem, mintha összeérne, de köztünk volt az a hideg üveg. Kinyitottam az erkélyajtót, és beengedtem. - De hogy? - hebegtem.

- Megjött a felmentő sereg. Tanuljunk! - ült le az ágyra, és vette a kezébe a füzetem. - Hoztam nasit is. - vett ki a pulcsija zsebéből két csokit, és egy csomag gumicukrot. Ez annyira jellemző rá. Elnevettem magam.

- De én nem emlékszem semmire sem. - húztam el a szám, és lehuppantam mellé.

- De hát megtanultál mindent, nem? Csak fel kell eleveníteni. - karolt át hátulról.

- De, de mindent elfelejtettem. Nekem ez nem megy. Az edzések, a bál... Már alig van valamennyi időm az érettségiig. Nem fognak felvenni az egyetemre. - hunytam le a szemem, és lassan megcsóváltam a fejem.

- Des. Ilyen eszedbe se jusson. Minden rendben lesz. Fel fognak venni az Oxfordra. Nem lesz itt gond. - csak sóhajtottam egyet. - Figyelj. Van egy ötletem. Valahányszor jót felelsz kapsz egy puszit. Megegyeztünk? - kérdezte.

- Igen, de akkor nem fogok sokat kapni. - nevettem el magam.

- Majd meglátjuk. Pedig szeretnék adni. - csücsörített. Vicces volt. Elnevettem magam. Vele mindig nevetek, és jó kedvem van. Annyira szeretem ezt a srácot.

Leültünk az ágyam közepére egymással szembe törökülésbe. Niall elkezdte olvasni a füzetemet, majd belekérdezett.

- Az ember kiemelkedése az állatvilágból. - jelentette ki, és várta, hogy elmondjam.

- Ez két igazságon alapszik.... - és szépen elmondtam róla mindent. Egyik mondatom követte a másikat. Miden eszembe jutott, és észre se vettem, de készen voltam.

- Ugye, hogy emlékszel mindenre! Ezért egy csók jár. - hajolt oda hozzám, és megcsókolt. De sajnos nem tartott sokáig, mivel folytatnunk kellett.

Mindent elmondtam neki. Az összes tételt. Még belekérdezett az évszámokba is. Attól félek a legjobban. A tételek csak mesék szinte, de az évszámok...

- A Római Birodalom kettészakadása?

- 395. - jelentettem ki. Kaptam egy puszit az orromra.

És így tovább minddel. Egyszer csak kopogást hallottam, majd benyitott Apa.

- Prücsök hoztam neked egy kis...Szia Niall. - lepődött meg.

- Szia Ian. - felelte a fiú.

- Hát te? - kérdezte Apa.

- Jöttem segíteni Des-nek tanulni. És remekül megy neki a töri. - felelte Niall. Nagyon megkedvelték egymást Apával. Szerencsére.

- Nem láttam, hogy bejöttél. - ráncolta a homlokát Apa.

- Hátulról támadtam, hogy meglepjem. - bökött a fejével az erkély fele.

- Értem. Hoztam egy kis Apa-féle-kakaót  a tanuláshoz. Nem is zavarok. - nyomott e kezünkbe egy-egy bögrét.

- Köszönjük. - mondtam, és már ki is ment.

- Folytassuk! I. világháború? - lett komoly Niall.

- 1914 július 28.-tól 1918 november 11.-ig. - kaptam még egy puszit.

Végeztünk. Mindent kikérdezett. Ami nem ment annyira arra visszatértünk, és másodszorra már ment.

- Des. Nem értem miért izgultál. Fél 12 van és végeztünk. - nevette el magát.

- Nélküled nem ment volna. - adtam neki én is egy puszit. - Köszönöm. - ásítottam egyet.

- Fáradt vagy Szerelemem. - kérdezte.

- Nem. - feleltem. És hátradőltem a párnákra. Niall mellém feküdt, és magára húzott.

- Tudod, az a baj, hogy ez még csak a töri volt. Még hátra van a többi. Tanulom őket, de olyanok mint ez. Elfelejtem az elejét, mire a végére érek. Nem fogok tudni elmenni a végzős bálra holnap után. - sóhajtottam.

- De. El fogsz menni. Nekem ki kellett hagynom, de te nem fogod. Azóta is bánom, hogy nem mehettem el. Higgy nekem. Az meg a másik, hogy az biztos jó érzés, mikor a srácok megkérnek, hogy menj el velük, és te igent mondasz. Hisz ilyenkor minden srác egy csinos lányt keres, aki mellett népszerűbb lehet, és ha szerencséje van, lassúzás közben megcsókolhatja. Annak idején nekem is megvolt a kiszemeltem, de az már két éve volt. Bár esélyem se lett volna nála. - mesélte. 

- Neked ne lett volna esélyed? Ébresztő! Lányok milliói futnak utánad. - nevettem el magam.

- Amúgy meg én vagyok az egyik szerevező, így nem nagy szám, ha nem megyek el. Úgyis tudom, hogy fog zajlani. Én írtam a programot. - rántottam meg a vállam.

- De el kell menned. Nekem ki kellett hagynom, de neked nem kell. Ne hagyd már csendbe szegény srácokat, akik megkértek. Tényleg kivel mész? - kérdezte. Tisztába volt vele, hogy ő nem jöhet, mivel nem jár a suliba, a másik meg, hogy megismerné mindenki.

- Sokan megkértek, de nemet mondtam. Még a focicsapat kapitánya is megkért, a legmenőbb, legjobb pasi, de csak a suliba...- nyomtam egy puszit Niall arcára, hogy érezze, nekem ő a legjobb. -....de nemet mondtam. Ki is kerekedett a szeme. Gondolom, nem ehhez van szokva. Ezért se mennék vele. Egy beképzelt majom, aki csak magára gondol. Neki a csajok csak trófeák. Én nem ilyennel tölteném az estét. Inkább vagyok itthon vagyok veled, mint egy ilyennel a bálba. - karoltam át a hasát, és húztam magamhoz.

- Köszönöm. Megkérnélek, hogy gyere velem, de...- nem fejezte be. Neki sem volt könnyű.

- Hát kérj meg! - ültem fel, és néztem rá biztatóan.

Először meglepődött, majd elmosolyodott. Felállt, megfogta a kezem, és felhúzott. Megálltunk közel egymáshoz, majd hozzákezdett.

- Destiny. Te vagy a legszebb, legönzetlenebb, legkedvesebb lány, akit valaha is láttam. Nagy megtiszteltetés lenne, ha eljönnél velem a bálba. - mosolygott azzal az álom pasi mosolyával, aminek nem lehetett nemet mondani.

- Örömmel elmegyek veled, Niall. - feleltem mosolyogva. Kaptam egy hosszú, édes csókot.

- Kár, hogy ez csak mese. - húzta el a száját.

- És ha nem? Menjünk el. Már megvan álmaim kísérője. És akkor már úgyse kaphatok semmit, ha meg mégis, már nem számít. Menjünk el!

- Biztos vagy benne? Elmehetek én is? Vállalod, ha netán felismernek? - kérdezte kételkedve.

- Igen, igen és igen. Ismerem az évfolyamtársian. Nem lesz gond. Hidd el. - mosolyogtam.

- Szerelmem megyünk a bálba! - kapott fel, és szorított magához. Jobban örült, mint én. Óvatosan az ágyra helyezett, majd megcsókolt.

***

Halkan pityegett az ébresztőm. Gyorsan kinyomtam. Niall felé fordultam. Megmozdult a szája széle, de aludt tovább. Óvatosan kimásztam az ágyból. Este mindkettőnket elnyomott az álom, így én Niall vállán aludtam egész este. Annyira kényelmes a válla. Felkaptam a táskám és a ruháim, majd kisurrantam. Bementem a fürdőbe, és elrendeztem magam. Nem akartam felkelteni Niall-t. Mikor készen voltam, a folyosón írtam egy levelet, majd becsúsztattam az ajtóm alatt.

"Elmentem suliba. Aludj nyugodtan. Szeretlek mindörökké.

                                                                       Des."

Lementem a konyhába. Apa lent szürcsölte a kávéját, és olvasott valamit a laptopján, Marta pedig sürgött-forgott. Angy még biztos aludt. Ha jól tudom, neki nincs első órája.

- Jó reggelt. - nyomtam Apának, és Martanak is egy-egy puszit. Ez az asszony olyan mintha a pótanyánk lenne. Kivettem a hűtőből a narancslevet, öntöttem magamnak egy pohárba majd visszatettem. - Niall még alszik. Mindketten bealudtunk az este tanulás után. - magyaráztam.

- Semmi gond. Ha felkel szerintem én már nem leszek itthon, de akár meg is várhat, amíg hazajössz. - rántotta meg a vállát Apa.

- Majd én csinálok neki finom reggelit. - mosolygott Marta.

- Annak nagyon fog örülni. - nevettem el magam.

- Remek. Édesem, te biztos nem reggelizel? - kérdezett aggódva.

- Nem, köszönöm. - feleltem. Ezt minden reggel megkérdezi, és mindig ugyanaz a válasz. Mindig a suliba veszek valami kaját. - De én futok is. Puszi nektek. - adtam megint nekik egy-egy puszit, és már ki is viharzottam a konyhából.